bezár
 

építészet

2012. 02. 19.
Az építészet nevében – Interjú Jan Stempel építésszel
Az építészet nevében – Interjú Jan Stempel építésszel Nemrég bemutattuk a prágai építészkart, most az egyetem egyik tanárával, Jan Stempellel beszélgettünk. A nevét ismerhetik az építészetet követők idehaza a visegrádi országok építészetéről megjelent válogatások kapcsán vagy az azokból rendezett kiállítások szervezőjeként.
PRAE.HU: Jól beszélsz magyarul, Prágában élsz, szoros kapcsolatok fűznek a magyar építészekhez, hogy alakult így? Mesélnél magadról?

Szlovákiában születtem, így kezdődik a mese. Amikor azt kérdezik tőlem, hogy ki vagyok, szlovák-e vagy magyar, akkor azt szoktam válaszolni, hogy közép-európai keverék. Az egyik nagyapám német volt, nagymamám lengyel, másik nagyapám erdélyi, nagymamám pesti, viszont otthon egyáltalán nem beszéltünk magyarul csak szlovákul. Gimnázium végén, amikor a továbbtanuláson gondolkoztam, megnéztem hol van építészképzés külföldön – hát külföldön… a szocialista országokban –, és egyetlenegy helyre lehetett jelentkezni, mégpedig Magyarországra. Számomra mindegy volt, hogy Németország, Románia vagy a Szovjetunió, külföldre akartam menni, máshová, mint maradni az országban. Nem tudtam magyarul, de jelentkeztem. Egy évig tanultam a nyelvet, amikor úgy döntöttem, hogy már jól beszélek, tudok magyarul. Amiatt is voltam elégedett a tudásommal, mert azt hittem, hogy az építészkaron csak rajzolni kell, beszélni nem.



Kemény volt az első év, de nem igazán, nagyon jó tankörtársaim voltak, köztük máig az egyik legnagyobb barátom, Viszlai Józsi. Mikor megismert, úgy döntött, hogy magyart farag belőlem, azt gondolta, ha felvidéki vagyok, akkor magyar vagyok, és nem szlovák. Verseket kellett olvasnom, táncházba kellett járnom, elég zsúfolt életem volt.
Az egyetemen a legnehezebb tantárgy az ábrázológeometria volt, de ott is szerencsém volt, mert abból érettségiztem, ezért csak figyelnem kellett, hogyan nevezik a dolgokat, így végül inkább én segítettem a többieknek. Az egyetemen végig szerencsém volt, nagyon jó tanárokhoz kerültem, nagyon jó építészekhez. Az elején Ungár Péterhez, aki azóta sajnos már meghalt, utána Nagy Lacihoz, a végén Puhl Antalhoz, ő volt rám a legnagyobb hatással, és máig tartjuk a kapcsolatot.

Egyetem után visszamentem Csehszlovákiába, a Liberci műterembe kerültem, SIAL-hoz, akkor ez volt a legprogresszívebb iroda a keleti országokban. 90-ig voltam ott, és amikor kiírták a pályázatot a sevillai világkiállítás pavilonjára, egy kollégámmal pályáztunk, és nyertünk. Akkor azt hittük, mi vagyunk a nagymenők, és még két kollégánkkal saját irodát hoztunk létre, az A.D.N.S.-t. Nagyon sokáig dolgoztunk együtt, nagyon sok házat sikerült felépítenünk. Amikor megszületett a második gyerekem, úgy döntöttem, hogy abbahagyom a nagy irodát. Volt olyan időszak, amikor negyvenen voltunk, az már nagyon sok volt. Ez már nem az építészetről szólt, hanem arról, hogyan kell szerezni munkát, abból kifizetni az embereket. A vége felé az irodában már nem építészet volt, hanem biznisz. Voltak olyan házak, amelyekről nem is tudtam, hogy vannak, hogy mi terveztük. Persze volt egy pár, amelyekkel foglalkoztunk, melyekre nagyon odafigyeltünk. De valamiből élni kellett, az embereknek pénzt kellett adnunk, ezért olyan munkát is csináltunk, amikre nem vagyunk büszkék, és nincs is alattuk a nevünk. Akkor abbahagytam, azt gondoltam, hogy jó lenne, ha a gyerekeim ismernének - előtte éjjel-nappal, szombat, vasárnap dolgoztam. Úgy döntöttem, hogy fél évig nem csinálok semmit, mert elegem volt az egész helyzetből. Akkor jött az itteni dékán, és szólt, hogy korábban mindig azt mondtam, sok munkám van, azért nem tudok tanítani, most már nincs, akkor gyere. Azóta tanítok. Emellett van egy kis irodám egy volt tanítványommal, a Stempel & Tesar.



PRAE.HU: Abban az időben is  figyelmet fordítottál erre a fajta szervezőtevékenységre, amit most folytatsz? Szerkesztettél könyveket ugyanúgy?

Nem. Nem volt rá idő, a családomra sem volt időm. Volt mindig valami ilyesmi, de nem csináltam semmit. Egyetlenegy dolog volt a munka mellet: amikor jöttek a magyar építészek, utat szerveztem nekik Csehországba, Prágába és megmutattam nekik a jó házakat.

PRAE.HU: Egzisztenciálisan megérte az a sok év? Félre tudtál tenni?

Igen, igen. Jól vagyok.



PRAE.HU: És mit csinálsz itt az egyetemen?

Az egyik műterem vezetője vagyok. Az egyetem ötvenhárom darab, 24 fős műteremre van felosztva, vertikálisan. A műteremvezető minden félév elején kiírja a feladatot, mondjuk templom tervezésére, és akkor a diákok feladat és tanár szerint válogathatnak. Azért vertikális az oktatás, mert ezt a feladatot csinálhatják a másodvesek is, diplomázók is, mindenki együtt van. Nincsenek évfolyamok, nem aszerint vannak a diákok szétosztva.

PRAE.HU: Hány tanárral visztek egy műtermet?

Nekem egy asszisztensem van. Hozzá kell tenni, hogy óriási az egyetem. Szerintem nem jó. Több mint 1500 diák, a harmada elég lenne. Azért sem jó, mert az országban 8 ilyen iskola van, 600 végzős évente.

Nem adnám oda mindenkinek a diplomát, csak az 5%-nak engedném meg, hogy házakat tervezzen. A felének nem adnék egyáltalán semmilyen diplomát. A többiek pedig segéderőnek jók. Az a baj, hogy akik a legrosszabbak, azok bekerülnek valamilyen hivatalba, ahol rosszat tesznek azoknak, akik tudnak valamit.



PRAE.HU: Milyen a megítélése Csehországban az építészeknek?

Szerintem nem igazán méltó, de az utóbbi időkben az újságokban is gyakran előfordulnak az építészek és az építészet. Akkor erősödött, amikor kiírták a pályázatot a nemzeti könyvtárra, melyen Jan Kaplicky nyert – ő olyan fazon volt, azóta meghalt, aki nagy reklámot csinált az építészetnek. Állandóan szerepelt, minden újság tele volt vele, már féltünk is kinyitni az újságokat, nehogy kiugorjon belőle Kaplicky. Sokat segített abban, hogy az emberek megtudták, hogy építészek is léteznek. Olyan sztár lett, hogy amikor megnősült, akkor minden újság címlapon közölte, hogy az építész megnősült. Ilyen előtte nem volt. Nagyon szép férfi volt, jól tudott és szeretett beszélni és szerepelni, ellentétben általában az építészekkel, akik se beszélni nem tudnak, se szerepelni nem akarnak.

PRAE.HU: Látsz különbséget a magyar és a cseh építészek között?

A csehek a magyarokhoz képest szigorúbb emberek. Más kultúra. Ha összehasonlítom a magyar építészt és a cseh építészt, akkor a magyar olyan, hogy egy tervhez valamit még hozzáad, a cseh a tervből valamit kivesz, eldob, hogy egyszerűbb legyen. Vannak itt is olyanok, akik nagy cirkuszt csinálnak, de nem azt szeretjük.

Ez az építészek hibája, hogy vannak olyanok, akik hajlandók bármit megtervezni, de nincsenek annyian. Az építészek a hibásak, nem a rendes beruházó vagy építtető. Az építészeknek kell nevelni a népet. Az embereknek a jó dolgokat kell mutatni, pozitív dolgokkal kell rájuk hatni, nem szabad rossz házakat mutatni. Úgy kell tenni, mintha nem lennének. Elég jó, hogy nagyon sok újságban, napilapoknál, hetilapoknál már hozzáértő szerkesztők vannak, akik építészettel vagy kultúrával foglalkoznak. A másik tendencia, hogy nagyon sok sznob építtető jelent meg, akik jó építészektől akarnak házakat. Nem tudják, hogy milyet, de ez is jó, mert a végén eredmény születik. Hajlandó benne lakni, betonházakban is.




PRAE.HU: Hogy álltok a kritikákkal?

Kevés jó kritika jelenik meg, de van. Sok kritikus van, de a jó kritika itt is hiányzik. Inkább dicsérő kritika van. Nincs jó ház, minden házon lehet találni valamit, hogy ezért rossz vagy azért rossz. Ezért fontos lenne, hogy a jó házakról szülessenek olyanok, amik nem csak dicsérnek.

PRAE.HU: Építészek írják a kritikákat?

Ők is, meg nem is. Az építészek félnek írni a kollégáikról. Olyan építészek nem, akik már nem terveznek.

PRAE.HU: Leragadtam ott, hogy ez a szervezői buzgalom honnan jött és miből táplálkozik, hiszen azt mondtad, korábban nem volt meg benned.


Nem volt rá időm, de mindig érdekelt. Nevelni kell az embereket, az a lényeg. Lehet sok jó építész, ha nincs jó beruházó, akkor… Hogy egy ház jó-e, az nem azon múlik, hogy jó építész van-e, mert jó építész sok van, de jó beruházó nagyon kevés. Könyveket kell kiadni, kiállításokat kell szervezni, bevonni ezeket az embereket. Itt az iskolában is volt egy pár akció, ahová nagy beruházókat is hoztunk és próbáltuk nevelni őket azzal együtt, hogy ők is neveltek minket.

Tanítanak beruházók, workshopokat tartanak. Vannak előadások arról, hogyan zajlik ez a folyamat.

PRAE.HU: Nagyon izgalmas dolog, hogy a döntéshelyzetben lévő embereket behúzzátok az egyetem berkei közé, de ahhoz kell egy ilyen épület, egy ilyen környezet, nem?


Á, nem az a fontos. Ez a ház túl jó és nagyon készen van, nem kell hozzátenni, dolgozni rajta, emiatt lustábbak a fiatalok. Azt szoktam mondani, hogy minél rosszabb, annál jobb. A régi házban minden rossz volt, volt olyan, hogy a lépcsőn kellett előadást tartani, mert nem volt hely, de szerintem az jobb volt, mint itt, ahol nagy a ház és kicsit üres.
Amikor a program készült a házra, mindenki megírhatta mit szeretne, mik az igényei, egyre nagyobb és nagyobb lett, és most túl nagy.



PRAE.HU: Bevált ez a vertikális rendszer?

Szerintem ez nagyon jó. Az elsősök még külön vannak, ők az építészet alapjait tanulják, másodiktól kezdve vesznek részt ebben a vertikális rendszerben. Jó, mert a kicsik figyelik, hogyan csinálják a nagyobbak, akik segítenek nekik. Ha korrigálok valakit, akkor ott vannak a többiek is, és beleszólnak a tervekbe. Az a vidám dolog, hogy én már hat éve vagyok itt az egyetemen, és eddig senki nem mondta nekem, hogy hogyan kell tanítani. Nem is jött senki megnézni, hogy jól csinálom-e vagy sem. Így van a többieknél is. De kiderül, a félév végén kitesszük a terveket, értékeljük őket, és azoknak a tanároknak, akik a végén szoktak szerepelni, a dékán megmondja, hogy akkor most elbúcsúzunk.

Mindig azt szoktam mondani a diákoknak, hogy egyetem után nem szabad saját irodát nyitni, minimum három-négy évet kell valahol dolgozni, és az sem biztos, hogy egy helyen, de a legjobb kimenni valahova a francba, külföldre. Most már lehet.

Egy lány most írt nekem, hogy nagyon boldog, munkát kapott a Herczog&DeMeuron irodában, több száz pályázó közül választották ki. Ezek személyes sikerek, ezért csinálom. Nem pénzért, az annyira kevés, hogy azért nem lehet. Vagy amikor nézek egy folyóiratot és látom, hogy ez az én tanítványom volt. Az jól esik.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés