A film egy különös, szívszorítóan groteszk szerelmi történetet mond el a délszláv háború idején. Danijel, a szerb rendőr (Goran Kostic) és Alja, a muzulmán festőművész (Zana Marjanovic) a balkáni régió lángokba borulása előtti utolsó pillanatokban szeretnek egymásba. Az etnikai konfliktus azonban rohamos gyorsasággal söpör végig Bosznia-Hercegovinán, a fegyveres erők veszik át a hatalmat, megindulnak a kitelepítések és a mészárlás. Danijel a szerb tábornok fiaként a katonai vezetés tagja lesz, Alja pedig rabságba esik – ebben a fenekestül felfordult világban találkoznak ismét, egymással ellenséges oldalon állva, mikor a háború abszurd vérontásával a háttérben minden átértelmeződik.

A klasszikus, ideologikus amerikai háborús film élvezőinek csalódniuk kell: Jolie ebben a művében nem teljesíti be a háború dicsőségének hollywoodi mítoszát. Nyersen és brutálisan fogalmaz, éppen ahogy azt a téma kívánja, s igyekszik távol tartani magát a politikai állásfoglalástól. Az erényes bátorság papírmasé hősei helyett valósnak tetsző karakterekkel és finom színészvezetéssel operál, mellyel jóformán ellehetetleníti a nézői azonosulást, a cselekmény és a látványvilág realizmusában pedig nem enged teret az eszképizmusnak, vagy az esztétizáló szépelgésnek.


 

Dacára annak, hogy a háború vérgőzös valósága egy percre sem kerül háttérbe, hiába keresnénk a harc hevének szentelt monumentális szekvenciákat, grandiózus tömegjeleneteket, impozáns felvonulásokat, pusztán önmagáért megjelenített akciót. Noha nem példa nélkül való, mégis meglepően kevés a stilizálás a filmben, az események erőteljes, ám túlnyomóan realisztikus ábrázolására való törekvés lényegi érdeme az alkotásnak. Ezen a realizmusigényen túl markáns egyéni kézjegyeket nem fedezhetünk fel, s bár a rendezői stílus egységes, hagyományos és mértéktartó szabályokat követ, a színészi teljesítmény révén már oly jól ismert Jolie-karakterhez illeszkedő keménység és határozottság hatja át a rendezést. Ez egy ikonikus akcióhősnek, a posztmodern tömegkultúra Erős Nőjének filmje.


 

A némileg homályos jelentésű écriture féminine megvalósulásáról lenne szó? Nos, ha így van, mindenképp jellegzetesen Jolie-s módon van így, napjaink Hollywoodjának talán legbálványozottabb asszonyi karakteréhez igazodva: ez a női írásmód nem retten meg az erőszak nyílt ábrázolásától, mégsem puszta attrakcióként használja azt, hatását semmi esetre sem a szórakoztatás céljába állítja, hanem morálisan viszonyul mindahhoz, amit megjelenít. Roppant intelligens és érzékeny hozzáállást mutat viszont a tény, hogy nem kizárólag az erőszak és a brutalitás explicit ábrázolására épít, hanem rendkívül jól és érzékletesen bánik a kép terén kívül maradó borzalommal is. Ez utóbbi módszerrel képes elérni a legerőteljesebb hatást, amint a háború áldozatává lett asszonyok meggyötört arcán, elkínzott tekintetében látjuk tükröződni az iszonyatot.


 

El kell ismerni azonban, hogy a 127 perces hossz ellenére a filmnek nincsen két kerek órányi mondanivalója. A történet utolsó harmadában a sztori addig észrevétlenül megindult elnyújtása betetőzik, s utólag döbbenünk rá, hogy az események folyamatos sorjázása ellenére egy ideje nem következnek jelentős fordulatok, a cselekmény elkezdi ragozni önmagát, gyakran – választva a kézenfekvőt – Alja és Danijel kapcsolatának árnyalását célzó kísérletek formájában. Egy ponton ez a folyamat fárasztóvá válik, s ahogy közeledünk a megoldáshoz, sajnálatos módon úgy fokozódik is.

A film zárlata érthetetlen didaktikusságával és mesterkéltségével valamiféle nem várt rossz szájízt kölcsönöz az utolsó jelenetnek, s ezzel erőteljesen ki is lóg a film egészéből, mintha eddigre kifulladnának az opusz fent méltatott erényei.

A vér és méz földjénben termékenyen ötvöződik Jolie szociális érzékenysége, valamint ikonikussá lett, határozottságot és erőt sugárzó karaktere, mellyel megalapozhat egy ígéretes rendezői életművet.