Nem mintha nem volna kellemes elfoglaltság kávéházi sarokasztaloknál szemöldök-vonogatva irodalmi trendekről diskurálni, hősies-hevesen frankót mondogatni, hanem ha egyedül maradunk egy történettel, szerintem mégiscsak a belemerülés eresztéke a mérvadó. Egy könyv kánon-érettségének lehet, hogy nem a legbiztosabb jele, ha társaságában többször is buszjáraton feledi magát az olvasó, mindenesetre meglepő tapasztalatként ez is méltó a figyelemre. Nemkülönben, ha vonatfülkékben, metrószerelvényeken, utaspajtások keze ügyében ugyanazt a borítót látja tarkállni valaki, amit önnön hátizsákjából is előbányászni szándékozik. S, elvégre miről számolhatna be az olvasó, ha nem maszek könyv-élményéről? Hagyjuk is a hömpölygést, hisz egészen friss áru érkezett Latin-Amerikából! Hogy mit rejt a szállítmány? Hűvös hangú dekadenciát. Rettenetet és borzongást Londonból és Limából. Vad és céltalan szexualitást. Klausztrofób exhibicionizmust, ketrecbe zárt nihilizmust, időn túli tájak Apokalipszis-várását. Az erőtlenséget, tehetetlenséget nyomatékosító erős széljegyzeteket. Szalagcímszerű hangulatképekben így adható áttekintés A jövő nem a miénk című, fiatal latin-amerikai elbeszélőket bemutató kötetről.

 

Az antológia címe – tudjuk meg a perui Diego Trellez Paz bevezetőjéből – arra az unalomig ismételt kijelentésre játszik rá, hogy a jövő márpedig a fiatalok kezében van. E szlogen persze leplezni, sőt igazolni kívánja a jelen sivárságát, a katasztrofális helyzet megoldását pedig nemtörődöm opportunizmussal hajítja a következő nemzedék vállára. Paz szerint azonban a kötetbe válogatott írók – mindahányan 1970-80 között született, korábban is publikáló szerzők – nemzedékét nem fogják már olyan erősen a gyökerek, a hagyományok. Szabadabban köthetnek ezért szerződést a szépirodalommal, s nyithatnak stilárisan a krimi, a science fiction, a popkultúra irányába. A novelláskötet nyomtatott – Európában elsőként magyarul megjelenő – változata egy kétlépcsős projekt második fele. 2008-ban a kolumbiai Pie de Página című folyóirat honlapjára került fel tizenhat ország hatvanhárom szerzőjének kisprózája, melyek közül húsz novella olvasható a print antológia lapjain is.       

 

Ha a szerkesztő alapos előszava ajtót nyitott a kötetbe válogatott szerzők világára – amit a berlini fal és a new yorki ikertornyok le-, a peresztrojka összeomlása, Kurt Cobain öngyilkossága, és az MTV jelentéktelen háttérzajjá silányulása határoz meg –, az első novellát jegyző argentin Oliverio Coelho: Szun Vu című írása könyörtelenül csapja ránk azt. Coelho egy levegőtlen szobában zár össze azzal a bizarr korral, ahol élmény a bomlás, ahol a tabu sokkal inkább vágyfokozó, semmint rettenetkeltő, és amely észrevétlenül old fel magában. A Szun Vu főhőse egy középkorú, közepesen sikeres latin-amerikai író, aki ihlet- és flörtkereső látogatásra repül Szöulba. Amikor angolul szólít meg egy gyönyörű lányt – a csábítás érdekében –, elsőnek nyelvéről mond le. Ám ami könnyű kalandnak indul, az exkluzív partik, leszervezett interjúk, méretre szabott öltönyök és kényelmes olasz bőrcipők világából érkező férfi számára horrorisztikus fogva tartásba, afféle érzéki Stockholm-szindrómába torkollik. Hangja után a főszereplő ruháitól, pózaitól, szeszélyeitől is megfoszttatik, a bezártság végső soron egész személyiségét felszámolja. Ő viszont örömmel játszik el a névtelenség, a megszüntetettség gondolatával, azt is képtelen ezért eldönteni, büntetésként, vagy jutalomképpen értelmezze-e a különös szexuális játékokat, amelyekben része van. Tartózkodó hangon elbeszélt története a talmi pózok feloldódásának, az értelmiség menekülésének metaforája is lehet.

 

Coelho elveszés-történetét az argentin Samanta Schweblin nyomasztó hajtóvadászat-sztorija követi. A pusztán című, felkavaró novella találó képekben, gyors vágásokkal, a suspense-hatás ügyes adagolásával beszéli ki egy ismeretlen és zord világ elrejtett motivációit, sóvárgásait. Ugyancsak zord és rideg a Giovanna Rivero: Egyforma ágyak című írásából megismert mikrokozmosz is. A novella lírai hangú, kegyetlen nagyvizit egy világvégi szanatóriumban, ahol a betegeket pirulákkal tartják távol az élettől. Rivero prózájának finom erotikuma plasztikusan jeleníti meg a kilúgozott lepedők között keringő ingerszegény vágyakat, az egymásra utaltságot és az utolsó csepp méltóságért való küzdelem hiábavalóságát. A változtathatatlanba való beletörődés tragikumáról mesél Santiago Nazarin: Halszálkák, illetve Antonio Ungar: Elméletileg című elbeszélése is. Előbbi rövid mondataival, erős szimbolikájával hat, a másik filmes epizódszerűséggel, különös elbeszélői szemszögből tárja fel egy gyilkosság történetét.

 

A tanú nézőpontja érvényesül Juan Gabriel Vásquez: A bámészkodók című szövegében is. A hátborzongató novella ugyancsak bűntényt jár körül, a tett feltételezett helyszínén összeverődő tömeg szemével láttatva azt. A cirkuszi látványosság hirtelen lincshangulatba fordul, amikor az áldozat után kutató hősként tisztelt búvár is odaveszik a mentés során. Szintúgy néma voyeur a Lámpafény nélkül ablakból bámészkodó elbeszélője, A préda állati kegyetlenségű narrátora azonban nemcsak hallgatásával lesz cinkossá, hanem a rejtekéül szolgáló konténer mögül a sikátorba osonva maga is megbecsteleníti a fiatal lányt, akinek végignézte a megerőszakolását.

 

A megalkuvás, a bujkálás, az árnyak és sötét színek, a kegyetlenség, és a szexuális extázis a kötet novelláinak visszatérő motívumai. Az elevenünkbe vágó, sokszor szenvtelen hangon megszólaló elbeszélések szereplőit leggyakrabban szenvedésük, szenvedélyük, vagy beteljesületlen vágyaik bírják csak mozgásra. Ha cselekvésre szánják is el magukat, vagy kudarcot vallanak (A pusztán, Halszálkák, Hurrikán, Valami mese, Elméletileg, Egyforma ágyak), bármi legyen is a vállalkozás tétje, vagy pedig a társadalmi normák meghaladása, tabudöntés felé találnak új utakat (Szun Vu, A bámészkodók, Családfa, Borotvapengék, Préda). Mintha a kötet címével együtt, tetteikkel a szereplők is beismernék: a jövő nem lehet az övék. A szerkesztőt dicséri, hogy az egymást követő írásokban finom, motivikus visszatéréseket, horgokat rejlenek, amelyekre örömmel harap rá a figyelmes olvasó. A fordító, Kertes Gábor sokféle hangon szólal meg, és mindahányat magas színvonalon beszéli. Bízom benne, hogy mihamarabb elkészül a fülszövegben beígért Bolaño-kötettel is. Balázs Eszter Anna utószava a hazai dél-amerikai prózamegjelenések között néz szét körültekintően, és azok kontextusában helyezi el a kötetet.

 

Azzal vagyok még adós, hogy beismerjem: ez a szöveg igen lassan készült. Írása közben ugyanis újra, meg újra fellapoztam a kötetből leginkább megkedvelt novellákat. Diego Trellez Paz mindenféle emelkedettség nélkül ajánlja figyelmünkbe A jövő nem a miénk nemzedékét. Azt kéri csak, hogy olvassuk őket. Nincs nehéz dolgunk, mert a történetek olvastatják magukat. Ilyen egyszerű.