Hogy egy kicsit mégis belőjük a dátumot, Könyvfesztivál van, lassan gyűlnek az emberek, de végül egész sokan leszünk a Rohamban, amikor Benedek Anna indít: a novella erős magyar irodalmi hagyományaitól, amelynek legtermékenyebb korszakaként a ’90-es éveket jelöli meg. Mint mondja, utána szünet, s csak nemrég jött az első nagy plafonbeszakító, Szvoren Edina. Beszélgetőtársait először tehát a műfajjal kapcsolatos elvárásaikról, a három ciklus teljes kötetté alakulásának lehetőségeiről kérdezi, s persze arról, mi van Egonnal meg a plafonnal.

Bartók Imre kellemes meglepetésről beszél, azt állítja, elvárásai nem voltak a kötettel kapcsolatban, s ez a kortárs novellisztikával szembeni szkepszisének, sőt, kifejezett ellenérzésének köszönhető. (Megjegyzi, persze nála is kivétel Szvoren Edina.) Kellemes, hiszen "csomó mindenben nagyon újat hoz", újszerű hangon szól, "jó a lüktetése", s még a megszokott novella struktúrával is ügyesen játszik. Csobánka Zsuzsa is lelkes, friss, üde a kötet, mondja, valószínűleg szélesebb olvasóközönséget is meg tud majd szólítani. Lengyel Imre Zsolt is csatlakozik a többiekhez, kifejezetten jónak ítéli a kötetet, bár a beszélgetés során talán ő a "legkritikusabb" a könyvvel. Úgy érzi, a kötet vége felé haladva talán gyengülnek a ciklusok, a szövegek összetartozása pedig ezzel ellentétes irányú mozgást végez, szóval a végén, ha akarod, összeáll. Meg hát a novella egyébként is olyan, mint a mainstream popzene…



Benedek Anna a mainstreamhez kapcsolódva a novellák kifejezett olvasóbarát jellemzőiről beszél, s megemlíti a kötet számomra legérdekesebb kettősségét: Berta Ádám könyve olyan fogyasztóbarát szövegeket tartalmaz, amelyek kritikát (is) fogalmaznak meg a fogyasztókkal szemben. S bár széles olvasóréteget megtalálhat, mély rétegeket is érint, s nyelvileg például kifejezetten erős. S mintha épp a nyelv, nyelvezet kötné össze ezeket a néha széttartónak is tűnő szövegeket.

Bartók üdvözli az eltérő regisztereken való megszólalást, a lazát, a minimált, a tőmondatokat, vele párhuzamosan pedig a banális dolgok nyelvileg komplexebb leírásának ötvözését. Csobánka ehhez kapcsolódva a szöveg által gyakran működtetett kettősségekről szól, majd a mai digitális tárgyi világ nyelvének bevonásáért dicséri Bertát. Lengyel a kötet három fejezetét három külön rétegre bontja: prózapoétikai reflexió rétegre, személyközi- és társadalomkritikus rétegre, melyek közül úgy véli, legkevésbé ez utóbbi sikerült. Úgy véli, az ikonok, minttávkapcsoló nem viszik sokkal tovább a szöveget, a konzumvilág kritikája tehát mintha túlságosan is sablonosan jelenne meg a könyvben. Hozzáteszi, néha azért olyan érzése volt olvasás közben, mintha a kreatív írás szeminárium legtehetségesebbje írta volna a kötetet, aki sok technikát végigpróbál, nem hoz minden "területen" egységesen magas szintet.



Bartók nem érzi a társadalomkritika szándékát, szerinte ez a szöveg annak gyenge is lett volna. Benedek Anna sem érzi a kritikus élt, inkább eszköznek látja a leírásokat, amely meghatározza magát a miliőt is. Nem kötődik azonban korhoz, hétköznapi embereket, figurákat mozgat. Ez a "módszer" ismerős volt persze a filmes vonalról, vagy a minimalista prózából, Berta mégis teljesen más irányból közelít. Ilyen a narrátor tárgyként való jelenléte, vagy a viszonylag szenvtelen leírások, kiragadott, montázsszerű pillanatok.

Csobánka áttér az általa kedvelt zárásokra, olyanok voltak, mondja, mintha átkapcsolna egy másik csatornára. A szöveg egyes részletei mintha mindig ránagyítanának egy-egy részletre, kiemelnék azokat.

Majd a résztvevők az álomleíráson való "vitázás" után szinte egységes kritikaként a csattanószerű, ámde gyakran kiszámítható befejezéseket fogalmazzák meg. Érintőlegesen felmerül még sok minden más is: így a címek és szövegek közti kapcsolat vagy kapcsolat nélküliség, az intertextusok, az emberek közötti abszurd viszonyok problematikája.

A beszélgetés végén Berta Ádám is megszólal, köszöni a beszélgetést, majd az írásról beszél, szépen, megragadóan, arról, hogy mindenki olyan szöveget ír, amilyet olvasni szeretne, s persze írás közben félig tudatos képek, mondatok, helyek is beömlenek, ahová tulajdonképpen nem is szeretnéd, hogy mások benézzenek. Aztán döntesz, talán azt is csak félig tudatosan, beengeded az olvasót vagy nem. Egon pedig beenged, megér hát néhány misét.