Ha nem is örökérvényű alkotás, hatása igen hosszú távú. Kacagtató humorú, nyelvi sziporkákkal, gegekkel teli ifjúságiregény-páros Aszlányi Károly kötete, mely számomra a tavalyi hasonszőrű kiadások közül elvitte a pálmát. Nemhiába a sokadik kiadása az 1934-ben és 1936-ban megjelentett műveknek a Ciceró "klasszikusa". Bár nekem újdonság volt a dupla kiadvány, 1985-től (Móra kiadás) már általában összekötik a nyári Kalandos vakációt annak téli folytatásával, Az Északi Park felfedezésével. Ha a magyar irodalomban szeretnénk elhelyezni a műv(ek)et, akkor valahol Karinthy Frigyes és Rejtő bohókás, ironikus írásmódja említhető irányadónak, de az angolszász kollégák, hatások is a "nagyok" közül kerülnek ki: P. G. Wodehouse, vagy Jerome K. Jerome – bár talán még az 1933-ban megjelent A repülő osztály is felsejlik az emlékezet horizontján. Kästner regénye ráadásul 1934-ben már olvasható volt magyarul is, Havas József fordításában.

 A Móra-féle kiadás borítója
 

Az összetartozó elbeszélések  – a második regény tulajdonképpen az elsőre épül, annak tudását (pl. szereplők jellemzése) már feltételezi – egyrészt a szcenírozott téma ötletessége, másrészt az írásmód természetes eleganciája, könnyed humora, harmadrészt az elbeszélői struktúrája végett érdemelnek komolyabb figyelmet – igaz, utóbbi tekintetében Az Északi Park felfedezése már kevésbé rétegzett.

 

A cselekmények, a történések szintjén a legautentikusabban maga az elbeszélő foglalja össze Az Északi Park felfedezése elején a korábbi kalandokat, azaz a Kalandos vakációt, melynek "nagy sikere volt, még az apám és a tanár urak is elolvasták végig":

 

 

E cervantesi – utólagos – gesztus kissé hiányos, mert jócskán akadt még említésre, lejegyzésre méltó esemény, hiszen e könyv révén megvalósul minden tanár oktondi kérése a nyárra vonatkozólag – "Gyerekek, írjatok szünidei naplót 'Mi történt velem a nyáron' címmel!" –: a városi fiúk arattak, jósnőnél jártak, horgásztak, futottak a csendőrök elől, atlétikai versenyen vettek részt, cirkuszban és házi színpadon szerepeltek, párbajoztak, háborúztak, inast vertek, barátkoztak – minden ifjúsági szerző álmát véghezvitték. De leginkább feleseltek egymással, "képtelen és képes" nyelvi kalandokkal okozva derültséget az olvasónak. Még Fülig Jimmy is elégedetten simogatná a hasát, ha olyan figurákról hallana, mint az arisztokrata megjelenésű ősökkel bíró Anzelm inas, vagy a Sáros Malatz Misi zenekarának tagjai, akik olyan hamisan játszottak, ahogy bírtak, majd mikor kidobták őket tökrészegség okán az országútra "ott aztán befeküdtek az árokba, magukra terítették a cimbalmot, és elaludtak". Mindezt játszi könnyedséggel, szinte odavetve műveli Aszlányi, az elbeszélői kompetencia határait el nem vétve.

 

Ahogy a kétkötetes Don Quijote szerkezeti-elbeszélői parafrázisa, úgy nyomokban más jelentékeny irodalmi alkotások is megjelennek a regényben: Jókai Rab Rábyja, Shakespeare Coriolanusa, nevesítés nélkül Doyle Sherlock Holmesa, előbbi metaforikusan, a római tábornok színi előadás reprodukciójaként, a detektív pedig paródiaként.

 

Ám a szerkezeti-elbeszélői ouvre kapcsán a fejezetek leleményes, néhol meghökkentő, első pillantásra aránytalannak, ad hocnak tűnő, de nagyon is tervezett, sőt poénra kihegyezett tagolása mellett a megírás módja, és az elbeszélő személye(i) az igazán figyelemre méltó. A központi elbeszélő elvileg Gyapay Flóris, Gyapi, aki a Felfedezők öttagú társaságának oszlopos tagja. Ezek a 10-12 éves, ötödikes diákok a fővárosi gimnázium iskolapadjából nyernek meghívást osztálytársuk, "a báró" apai birtokára, a későbbi kalandok színterére, a beszélő nevű Sápvárra (valahol Győr és Budapest között), ahol aztán egy-két hét helyett több hónapot is eltöltenek. Csakhogy! Az elbeszélő a következőképpen indítja a regényt:

 

 

Gyapi – a (fő) elbeszélő – tehát Merezsényi (Sándor), Lexi (Gomb Elek), Üsti Pista és Müller mellett álnéven szerepel. Mellesleg nem lett igaza, hiszen megtudhattuk: a folytatás első lapján kiderül, az apa olvasta az írást. (Ráadásul az általános kritika a felnőttek olvasási szokásairól sem igazolódik, nem tényszerű…) A Felfedezők társaságának tagjai ugyanakkor zsebnoteszben jegyzik föl a felfedezéseiket, igaz, mint megtudjuk, Merezsényi "felfedezései" "bár alapos és helyes megfigyelések voltak, nem értek egy fabatkát sem". A jegyzetelők ismerik egymás irományait, néha vitába is szállnak egymással a saját verziójuk védelmében, de mindig a központi (ebben az értelemben hatalmi, kizárólagos) elbeszélő nyer, hiszen ő birtokolja a regény fő szólamát, még ha teret is enged a diszkussziónak.

 

Az írás hitelessége, igaza leginkább a Kalandos vakáció középtáján (Tizedik felfedezés – Lexi elutazik) tematizálódik, mikor az egyik szereplő-felfedezőnek, Lexinek anyai hívásra haza kell utaznia a nyaralásból:

 

 

Az ígéret szép szó, a fiúk (és az elbeszélő, valamint a szerző) be is váltják, mivel pár mondattal odább azt olvashatjuk:

 

 

Így kerül át Lexi zökkenőmentesen "a másik oldalra", s szerepel tovább is a noteszek emlékeztetőiből összerótt regénylapokon. Nem véletlen, s nem tollhiba, hogy Az Északi park felfedezése a következőképp veszi kezdetét:

 

 

Lexi nem. Aztán mivel Merezsényi kikerül a társaságból, "a báró", azaz Richárd pedig betér, újra öttagú a kompánia – Lexivel.

 

Az Északi Park felfedezése az alpesi, tiroli Almenhof "képzeletes" környezetében játszódik ("olyan volt, mint egy porcukorral telehintett játékdoboz"), lényegében a kalandok, események is jóval elrugaszkodottabbak, fantáziaszínezettebbek elődjeiknél – de legalább annyira szórakoztatóak. (Itt érdemes megjegyezni: didaktikai szempontból különösen értékes olvasmány Aszlányi kötete, ha csak az ötletadás szempontjából is olvassuk. A gyermekek számára különösen fontos a társas kapcsolatok, viselkedés, kötöttségek közösségi eltanulása – szabad jórészt kortársi környezetben. Pátosztól, nosztalgiától mentesen bemutatva, megírva! De a nyári, iskolai szünidő tartalmas eltöltésének megannyi formája is élénkíti a képzeletet.) A grófi vadaskert, azaz az Északi Park nemcsak síparadicsom, de a gyermeki szórakozásnak is bő teret ad. A regényben Flóris már jegyzőként, a Felfedezők krónikásaként szerepel, akit azért kritizálhatnak a többiek, bár az ő szava, tolla lesz a döntő itt is. A részint új kalandok (bikaviadal a kocsmában, síelés, szakadékba esés, eltévedés) mellett a korábbi események tükröződése, újrahasznosítása is rögzítésre kerül: ismét kitör a háború a felfedezők között, ismét nem másért, mint "a báró" húgáért, Xéniáért (halvány utalás Szép Helénára), ismét báloznak, s Gyapi és Xénia románca "szappanoperaként" folyatódik.

 

Ezeken kívül kiemelhető – érdekes – vizsgálódási szempont lehet az eseményeknek hátteret adó társadalmi bázis, a ’30-as évek hierarchikus magyar viszonyainak megjelenítése, amely inkább a korabeli zseniális filmvígjátékok joviális, familiáris világát idézi.

 

Hogy a kötet végén olvasható, Feleki László tollából származó, Aszlányira emlékező utószó honnan került ebbe a kiadásba, nem tudom – a datálásból (1984. január) sejtve az 1985-ös Móra-féle kiadásból. Mindenesetre ez az egyetlen hibája a kötetnek, mivel ez a szöveg már nagyon elavult, sőt a maga korában is elég avas lehetett. Érdemes lenne lecserélni olyan információkban is gazdag, naprakész, érdekesen megírt esszéisztikus tanulmányra, mint amilyen Köves Gáboré volt legutóbb, 2009-ben ("A pehelysúly bajnoka", Magyar Narancs, 41. szám, 2009. október 8., ("Elsüllyedt szerzők XXII.").

 

Aszlányi ifjúsági regényei pedig legyenek követendő példák a jelenkor szerzői előtt.