Buda Ferenc húszéves debreceni bölcsész, kezdő költő az ’56-os forradalom alatt nemzetőrként szolgál: "kapóra jött, hogy a forradalom közkatonája lehetek", mondja rövid, tiszta szavú visszaemlékezésében. Az épületek, események fegyveres védelmének biztosítása közben többször is farkasszemet néz az életveszéllyel. De az ő sorsa, úgy látszik, nem az, hogy ’56 hérosza legyen – mint ő fogalmaz: "Hősi halálom is elmaradt". Ám a helytállás próbája, a hétköznapi heroizmus mégsem marad ki sorsából. Költészetéért – konkrétan az alig kivéreztetett forradalmat megidéző három verséért, a Rend, Tizenöt-húszéves halottak, Pesten esik a hó címűekért – kétévi börtönbüntetésre ítélik és kizárják az egyetemről. Szabadulása után segédmunkásként dolgozik, költői pályája megtörik. Első verskötete 1963-ban jelenik meg, diplomát csak 1968-ban szerez. Diplomásként 1986-ig mint levéltáros dolgozik; ez évben zökken a tehetségéhez méltó helyére irodalmár pályája: ekkortól a Forrás főmunkatársa. Tudjuk, parttalan kérdés a "mi lett volna, ha", de a Buda Ferencéhez hasonló alkotói utak láttán óhatatlanul fölmerül.

 

Ő maga így sommázza a történteket: "A Kádár vezette új kormány a megszálló hadsereg s hazai pribékjei segítségével folytatta a könyörtelen rendcsinálást. Százakat végeztek ki, vertek agyon, ezreket tartóztattak le, vetettek alá kínvallatásnak, s ítéltek el. A főváros jelentős része – akárcsak a háború végén – ismét romokban hevert. Tetézte az alig fölmérhető veszteségeket, hogy – ki ezért, ki azért – százezrek vágtak neki a nyugati határnak. Én nem akartam elhagyni az országot. Sem akkor, sem később. Ha néhány hónappal előbbre látok – nem, nem a jövőbe: csupán a krónikussá vált jelen időbe –, akkor sem akartam volna. Írtam hát tovább a verseimet, mint aki a dolgát teszi, nemigen tépelődtem annak esélyein, hogy előbb-utóbb magam is a malomkövek közé kerülhetek. Az sem zavart, hogy tudtam: ezekkel a versekkel aligha lenne tanácsos a nagy nyilvánosság elé lépnem. Ha volt kinek, megmutattam, felolvastam. Mint utóbb kiderült, a kézről kézre adott versek legalább eggyel több személyhez eljutottak, mint ahányra számítottam… (Az egy feljelentő volt.) Azon a józan és világos reggelen még nem tudhattam: mennyi jónak s mennyi rossznak nézek elébe. Ám ez, azt hiszem, így volt bölcsen s okosan elrendezve. Csak túl kellett élni."

 

 

Pesten esik a hó

Keringve-kavarogva

A Dunán a habokra

Lelkük-vesztett romokra

Kivert ablakszemekre

Kék szájú emberekre

Csepelre és a Gyárra

A moccanatlan Várra

Tépett szélű sebeken

Dacoló üzemeken

Aszfaltra száradt véren

Megül halottfehéren

Hordja a szél a földön

Viszi a szél az égen

Pesten esik a hó

Nyílt sebre friss kötésnek

Pest talpig hófehérben.

 

  

 

A tapolcai származású Koncz Istvánról, a megyei napilap, a Közép-Dunántúli Napló egykori főszerkesztő-helyetteséről, a Népszabadság későbbi – meglehetősen gyenge – publicistájáról csak kevesen tudták, hogy valaha költőnek indult. Pályája budapesti szakaszában maga is segített ezt elfelejteni: 1976-ban kerül a fővárosba, épp miután eldöntötte, hogy nemcsak nem publikál, de még a fiókjának se ír több verset. Pedig a fiókjának egészen fiatalon is írt: mindazt, amit a rendszerben kiépített helyzete kockáztatása nélkül nem lehetett publikálnia. Kár, hogy nem volt bátor ember: talán épp ezekből a fiókba csúsztatott kéziratokból hajtott volna ki költészetének életképes ága: egy bizonytalan, csupa-szorongás, keserűen kiábrándult, életféltésből cselekvő személyiség versbe fogott helyzetjelentései. Egy nehéz kor mementói – meglepően őszinte beszéd, a másik oldalról, ahol a túl- és megélhetésért sok mindent vállalók állnak.

 

Koncz István az árva gyermekkor és a pap nevelője irányítására elvégzett egyházi iskolák után a kapott sorsból kitörve a hatalom ajánlotta utakon kezdi keresni önmagát. ’55-ben sorkatona lesz – akik ekkoriban ismerték, szépen szavaló, vidáman csasztuskázó ifjú egyenruhásként emlékeznek rá. A fiókba rejtett versek valami egész másról számolnak be. ’56-ban Keszthelyen géppuskát fog a forradalom hívására felgyűlt tömegre. Nem lő. Egy év múlva már a kalocsai úgynevezett "Forradalmi Ezred" soraiban szolgál. De '56 tanúsága, az, hogy egy egész világrend ellen is fel lehet lázadni, csak még határozatlanabbá, még keserűbbé teszi a húszéves fiatalembert: számára eldönthetetlen, hogyan is kellett volna helyesen cselekedni a nála nagyobb erőknek kiszolgáltatva. Ezt a keserűséget dolgozza fel ekkori verseiben, köztük abban, amiben épp úgy az ’56 gyászos novemberében hirtelen leesett havat énekli meg, mint Buda Ferenc a barikád ellenkező oldalán. Koncz '56-os versei a sorsszerűként rettegett erők árnyai közt botladozó ember lelki röntgenképei: kontúrosak, illúziótlanok, és a rákfenét is pontosan mutatják. Annál fontosabb, hogy e vívódó lélek az élete napi gyakorlatában a legkevésbé sem hezitáló alkat. Egyetlenegyben semmilyen bizonytalanságot nem mutat: hogy hol kell elfoglalnia a helyét korának létező magyar társadalmában.

  

 

Korán jött meg idén a hó:

novemberben; s mint hófehér

kórházi vatta-takaró

betakargatja sebeinket,

hogy ki ne lássék az a vér.

 

Az a vér: vérünk. – Épp ma van

egy hónapja, hogy kiömölt.

Bőven ömölt és hasztalan:

titkolja már steril tapasszal

tegnapi "szégyenét" e föld.

 

Hófehér pólya, puha táj,

tudod-e, mi következik?

Tetanusz, éhség, fagyhalál?

E gyilkos, téli csend-időben

szívünk is megmerevedik?

 

Ó, nem! Sajognak sebeink,

mert bennük lüktet még a láz.

S mert elfolynának ereink, 

jó ez a fagy: tán összeforrunk, 

amíg eljő az olvadás.