Igen, ez köztudott, de az igazság az, hogy az Elefánt már volt többtagú is, még mielőtt a Kodály Methoddal dolgoztunk volna együtt, csak aztán az akkori arcok lemorzsolódtak. Mi meg az Andrissal együtt nőttünk bele a zenébe, közel annyi időt improvizáltunk a magunk szórakoztatására, amennyit egy középkorú mulatós zenész lehúz esküvőkön. Így aztán a mag élt tovább, bolyongott, kicsírázott.
 
PRAE:HU: Aztán úgy alakult, hogy Ti lettetek a Kodály Method nagy felfedezettje. Ekkor éreztétek úgy, hogy szükséges a zenekar bővítése? Hogy állt össze a jelenlegi formáció? Hogyan talált meg benneteket a Kodály Method?

Itt aztán most a sors és/vagy a szerencse és az összes misztikus energia jótékony közreműködéséről kellene beszélnem. Nem is tudok olyan momentumot az elmúlt két évben, ami valamilyen szinten ne lenne köthető a folyamat egészéhez. Persze ez már a "butterfly effect".

A legfontosabb személy, akit ebből a szempontból ki kell emelnem, Závada Peti. Ő az origó. Egyszer felkerestem, hogy szeretem a verseit, és hogy nincs-e kedve írnia velem egy mesét. (Logikus.) Azt mondta, dehogynem. Szerintem erre a dologra majd olyan 60 éves korunk körül sort is kerítünk. Szó szót, vers verset követett, eljutottunk a zenékig, amiket otthon, Andrissal csináltunk.

Szóval azt hiszem, meglátott benne valamit, aztán a szárnyai alá vette a dolgot, volt, hogy napokig nála laktam, mielőtt felköltöztem volna Szombathelyről Budapestre. Ő volt az első, aki elkezdett zenészeknek bemutatni, és belevitt az éjszakába is… főleg, hogy bemutasson a frekventált személyeknek.

Aztán egyszer közölte, hogy megmutatta Marciéknak a Magányost, ami mellesleg az ő személyes kedvence. Nekik meg olyannyira megtetszett, hogy klipet akarnak forgatni belőle. Eltelt pár hét, hónap, és tényleg! Azon kaptuk magunk Totyával (Tóth András, gitár), hogy úton vagyunk – egy szál gitár meg a torkom – Budapest felé.
 

Aztán elkezdtük megkeresni a legmegfelelőbb embereket a Kodály Method első össznépi bulijára. A Kunert Peti (gitár) például Závada Peti lakótársa. Hozzá csak be kellett ülni, beszélgettünk, hozta is magával aztán Zolit (Kovács Zoltán, billentyű), akivel együtt zenélt a Sadant-ban. A többi két tagot, mit ad Isten, a szülővárosunkból "találtuk". Németh Szabi, a dobosunk meg egyenesen a rokonom. Ede, a basszeros pedig volt egy pre-Elefánt koncerten, amit a házunk padlásán szerveztem még. Fel is jelentettek minket. Na nem az Ede miatt. De az nagy buli volt.

Ahogy ez a dolog indult, úgy is folytatódott. Görcsmentesen: aki ide tévedt hozzánk, itt is ragadt. Kompromisszumok nélkül. Mostanra tűzbe tenném mindenkiért a kezem. Ez nagyon szép dolog. Keveseknek adatik meg.

PRAE.HU: Ha jól tudom, megjelent az első lemezetek. Hol vettétek fel, kapható-e már? Milyen volt a bemutató koncert?

Igen, első kislemezünk Kék szoba címmel jelent meg nemrégiben. Az Abnormal Studioban vettük fel, a recorder.blog.hu-n volt a premier, egyenlőre csak online hallgatható, aztán nemsokára letölthető is lesz. A bemutató az A38 Hajón volt, nagyon jól sikerült. Halkan azért megjegyzem, már a nagylemezen dolgozunk. Ez a kislemez mindössze egy jegyzet: ’innen indultunk’ titkos címmel. Az igazán izgalmas dolgok most jönnek. Szivárog a posztsanzonba az elektronika, kezdünk kibontakozni. Nagyon izgalmas érzés ezen folyamat részének lenni.

Régi-új, őszinte-fikciók, életigenlő-melankólia, koherens-szélsőség, minimalista-monumentalizmus – csupa ellentétpár jut eszembe. Egyszóval szétfeszítenek minket a különféle energiák. Talán ez a kettő a tökéletes: Pofon és Csók.
 

A Quimby megkérdőjelezhetetlenül az egyik legjobban helyén levő banda. Ismert és színvonalas; ez itthon nagy kincs. Jómagam is elég korán találkoztam velük, ebből fakadóan a korai Quimby-albumokat szeretem igazán, ezek biztosan hatással voltak a személyiségfejlődésemre.

Most néhány pszichológus biztos fogni fogja a fejét, így hát nem bánt a dolog. De tudatosság nincs ebben a hasonlóságban. Ha valóban van is, mi nem érezzük ezt belül. Az egóm persze harcol a hasonlítások ellen, amit igyekszek nem a beidegződések elleni harcban kiélni. Mi belül tudjuk, hogy a zenei része teljesen más.

Itthon mindenki Kispál és/vagy Quimby, aki nem a klasszikus értelemben vett popzenét játssza. Persze minden billentyűt leütöttek már a zongorán, nagy közhely, de igaz. Mi is csak új sorrendbe rakjuk őket. Azt csináljuk, ami a szívünknek kedves. Úgy vagyunk szomorúak, vidámak, gyengédek és erőszakosak, ahogy az a természetünkből adódik.

Én örülök, ha azt mondják, mi vagyunk az új Quimby, mert úgy érzem ettől, hogy színvonalas, amit csinálunk. De hál’ Isten a Quimby létezik, éljen is sokáig. Tisztelem és elismerem őket, de mi az Elefánt vagyunk!

Igen, írták már rólam, hogy "a legjobb hangú énekes". Nonszensz. Én egy csomó nálam jobb hangú énekest tudok: Berger Dalma, Judie Jay, Sena, hogy csak a környezetemből említsek neveket. Soha nem szeretném összemérni magam velük.

Amivel én talán szerencsésebb vagyok, hogy a szövegeimet valóban én írom, legalábbis magyar nyelven. Ami ebben a még mindig angol nyelvű, idegen társadalomban komoly előny. A szövegeimet mindig is én írtam. 16 éves koromban is, meg 70 évesen is én fogom. Azt gondolom, nem is nagyon tudnám más szövegeit elénekelni.

Ráadásul technikailag nagyon nem mindegy, hogy te hogyan osztod be a dallamhoz a szótagokat: én meg tudom úgy írni a szövegem, hogy ne menjen az egyik a másik rovására. Egy csomó műfaj azért hangzik bután magyarul, mert ez a két dolog nincs harmóniában. Egyébként azt hiszem, hallható, hogy szeretek is ezzel kísérletezni.

Szeretnék a későbbiekben például jazzy–félrap számokat csinálni, pontosan a kihívás miatt. Véleményem szerint ezt magyarul még senkinek nem, vagy legalábbis nem nagyon sikerült megvalósítania. Főleg nem minősíthető tartalom mellett. Legfeljebb rövid betétek idejéig. Ez persze nem azt jelenti, hogy nekem feltétlenül sikerülni fog, de fiatal vagyok még, van időm megtalálni a módját.

Fontos az, hogy az ember otthon érezze magát a világban, amit előad. A tartalom minősége pedig önmagammal szemben felállított igény. Akinek nincs mondanivalója, annak inkább hallgatnia kéne.

Kényszeres író vagyok. Sokkal több verset írtam, mint dalszöveget. Ha nem énekelek, akkor írok. De mivel körbevesznek a jobbnál jobb irodalmárok, ez inkább csak ilyen mentális önkielégítés. Folyamatosan tanulok tőlük (is), és ez jó hatással van a (zene)szövegeimre. Az önismeretről nem is beszélve. Egyébiránt szeretnék jó verseket írni persze, ennyi a célom. Imitt-amott jelent már meg pár darab, de az ilyen babérokat arassák le a nálam jobbak. Publikációval nem igazán foglalkozom.
 

Aki szereti a kötött formát, annak talán nincs, vagy nem sok. Én a vers oldaláról lassan ott tartok, hogy már csak gondolatokat írok le. Ha épp adja magát a forma, akkor engedek neki, de ritkán matekozok. A vers nekem szórakozás.

Egy folyószöveg úgy gondolom, akkor válik verssé, ha valami jól érezhető, meghatározó dinamika vagy ritmika van benne. Viszont nem kötelező szabályosnak lennie. A dalszöveg nem tud megélni a szabályosság nélkül, hiszen ahhoz ritmus nélküli zene kell. Az meg olyan, mintha valami acid jazzre prózát olvasnának. Persze azzal sincs baj, de az már nem fér bele a sanzon műfajiságába.

PRAE.HU: Miken dolgoztok most, milyen nagy fellépéseitek lesznek, melyek voltak az év legnagyobb élményei?

A nagylemez előkészítésénél tartunk, nagyon kevés koncertet vállalunk, szeretnénk minden alkalmat különlegesnek megtartani.

Az egész év egy nagy élmény. Az utolsó meghatározó az A38-as koncert volt, már csak azért is, mert ez volt a második önálló koncertünk. Egy szám erejéig ott állt velünk (Závada) Peti és (Süveg) Márk személyében AkkezdetPhiai is, ami meg aztán pláne megható érzés. A csapat egyben volt, minden, mindenki a helyén. Éreztük, hogy ez valami igazán szép és nagy dolog kezdete. Most jöhet a kemény munka.

Fotók: facebook.com/Videoanita