bezár
 

irodalom

2007. 02. 27.
Feketeleves kannibál módra
Késelés villával. Nyitott Műhely, 2007. február 7. szerda, 19 óra
Feketeleves kannibál módra Nem mindennapi élmény hazánkban a kannibálvacsora, még metaforikus értelemben sem. Cserna-Szabó András pedig közönség előtt kivesézte, puhára főzte és felfalta a magyar irodalmi életet, ínyenc módjára késsel és villával. Az áldozatba más nem harapott, de nem is próbálta megmenteni senki.
A helyszín honlapjáról úgy tudjuk (aki nem hiszi, járjon utána), hogy az esti fogás Cserna-Szabó András, akit Babiczky Tibor és András László tálalásában ismerhetünk meg. Előétel gyanánt írónk felolvassa egy novelláját. A Valami a hagymás vérről jól megválasztott, étvágygerjesztő darab, derűs várakozást ébreszt a közönségben a főétel iránt. A beszélgetés azzal a kérdéskörrel kezdődik, hogy a kritikusok miként rágódnak Cserna-Szabó András művein.

De inkább abból kapunk kóstolót, hogy az érintettnek hogyan ízlik a kritika. Keserédes a falat, többször érezhetjük ezt a sajátos ízt az este során. Cserna-Szabó mindenekelőtt hangsúlyozza, hogy fontos számára a (szakmai) visszajelzés. Majd módszeresen kifilézi a kritikai beszédmódot. Így például a munkásságának minősítéséül kapott „excrementális realizmus” címke hívószaván megindulva a bírálatok „szakszöveghű”, érthetetlen nyelvezetét rója fel. De beleharap a hazai kritikai kánon értékrendszerébe is. András László közben óvatosan megkísérel új ízt keverni a beszélgetésbe a szerzőt ért hatásokat firtató klasszikus kérdéssel. Ám alig hangzik el a válaszban Darvasi László neve, ismét csak törjük a borsot az irodalmi szakértők orra alá. A skatulyák kerülnek terítékre, amelyekbe hajlamosak belepakolni az írót. Ahogy Varró Dani „gyerekköltő”, úgy Cserna-Szabó András „levesíró”. Szerzőnk megjegyzi, hogy kellemesen langyosnak találja a saját skatulyáját, így szívesen engedi befolyásolni magát általa alkotói munkája során.

Babiczky Tibor a mesterfogás titkát firtatja: hogyan sikerült a kedves szerzőnek első könyvével rögtön a Magvetőnél megjelenni? A recept egyszerű és gyors: több jelentős folyóiratban (Alföld, Jelenkor, Nappali ház) közölték korábban a novelláit, így a kiadó kereste meg. Majd a Magvetőtől azért vált meg, mert látta, hogy Levin körút című kötetét nem fogják kiadni – legalábbis nem oly formában, ahogyan ő szeretné. Ezzel szemben az Ulpius-ház Kiadónál szívesen és színesen, nagy költségvetéssel jelentették meg a könyvet. Mégis, míg a Magvetőtől békében és barátságban jött el, az Ulpiusnál, úgy érzi, „ellenség lett” (nem tudja, miért, morfondírozott).

A két moderátor (kissé bizonytalan) egyetértésben felveti a következő ártatlannak tűnő, minden prózaírónak feltett kérdést, mellyel önkéntelenül felborítják az aznapra tervezett menüt: „Regényen dolgozol?” Ettől a perctől kezdve a szerző veszi át a szakács szerepét: kisebb megszakításoktól eltekintve végleg terítékre kerül a magyar irodalmi élet átfogó bírálata, Cserna-Szabó András módra.

„Azt csinálom, ami kijön belőlem”, zárja le a témát a maga részéről írónk, majd a regényalkotásról szólva inkább arról beszél, amit a kortárs magyar regény bizonyos típusáról, mint nemkívánatos adalékanyagról gondol. Így kifogásolja, hogy nagy kortárs írók sokszor tárcákból „pakolják össze” regényeiket, melyeket a kritika vak tekintélytisztelettel méltat, gyakran érdemtelenül. „Olyan az egész irodalmi élet, mint az ország” – mondja, majd az írószervezetek is a feketelevesbe kerülnek. Cserna-Szabó ízes hasonlatával „gyanús gerillacsapatoknak” nevezi ezen társulatokat, míg az író archetípusa nála a „magányos bozótharcos”. (Akad, akinek ezt a békát nem sikerül lenyelni: a közönségből valaki a szervezetek védelmére kel.) Azért írónk azt is kitálalja, hogy a Szépírók Társaságához mégis csatlakozott – de csak a gyakoribb fellépési lehetőség kedvéért. (Közben sebtében leforrázza András László érdeklődését a Sárkányfű című ex-irodalmi folyóirattal kapcsolatban: „Feloszlott, mert már senkinek nem volt fontos”.)

Majd újfent a sűrűjébe kanalaz azzal a megállapítással, hogy a kritika „sztárol”, vagyis csak a felkapott alkotókkal foglalkozik. Ennek következtében olyan adósságok halmozódnak fel, mint Krúdy Gyula életművének illő értékelése. Aztán, ha már regény (volt a téma az előbb), akkor ott a messianisztikus nagyregény-várás rákfenéje, mely oly mértékű, hogy az író magyar irodalmi meghatározása: ’az, aki regényt ír’. A novellista ezen gondolatmenetben pedig ’a kezdő író, aki majd kinövi’. Cserna-Szabó András úgy tartja, Kemény Zsigmond és Jókai Mór után a magyar irodalom egyértelműen a novella műfajában teljesedett ki. Saját magát pedig a „novella szelíd motorosaként” azonosítja.

Így motorkerékpárostul indulunk írónk szülővárosába, Szentesre, mert András László szerint „az nagyon ott van a szövegeiben”. Nagyjából annyit tudunk meg, hogy „ami onnan volt, azt már megírtam”, illetve, hogy a szentesi lecsófőző verseny és maga a lecsó fontos szerepet tölt be az életében (a lecsóból novella és tárca is született). És a lecsó megint segít, ha az információáramlás és a beszélgetés nyögvenyelőssé is kezd válni, a kedves étel puszta említése legalább szentenciákat hoz elő. Cserna-Szabó szerint a magyar irodalomban meghatározó a has. De Nádas Péter szerint olyan, hogy magyar konyha, gyakorlatilag nincs. Innen vezet tovább az út az étkezés és a nemzeti karakter összefüggéseinek feltárásáig: a tengertelen nemzetek konyháját ügyes hiánygazdálkodásnak nevezi Cserna-Szabó, és az ily népek lelki bezárkózottságáról beszél.

Ekkorra már erősen hiányzik egy menüt záró fogás, a felolvasás. Ehelyett újra Szentesre próbálunk kanyarodni, majd mégis a szerző napi rutinjának taglalása és Picasso méltatása következik, aztán szóba kerülnek az író friss, Király utcai történetei. És végre Cserna keresztkérdése a moderátorokhoz: „Ne olvassak fel egy ilyen Király utcai történetet?” A későn szervírozott desszert kevésbé izgalmas, mint az előétel. De azért különleges.
Felolvasós

Kultúrvacsoránk végeztével ideje fizetni: mást kaptunk, mint amit az étlap ígért. Abban a tekintetben legalábbis, hogy a magyar irodalmi életről átfogóbb képet nyertünk, mint a meghívott Cserna-Szabó Andrásról. Elhangzott ugyan néhány klasszikus kérdés, de nem ezek határozták meg leginkább az estet. Tulajdonképpen finom, csípős étel kerülhetett volna az asztalra, ha a kérdezők már az elején ráharapnak az alanyuk által felkínált finomságokra, és tudatosabban reagálnak az irodalmi életet trancsírozó felvetésekre. A titokban várt, hiányzó ízek ellenére a távozó közönség mégis jóllakottan mosolygott.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés