"A kormányunk november 4-i felhívásában tett ünnepélyes ígéretet, mely szerint egyetlen dolgozónak sem lehet bántódása amiatt, mert az október 23-án kezdődött tömegmegmozdulásokban részt vett, betartjuk és mindenkivel betartatjuk" – e fejedelmi többesben hangoztatott ígérettel foglalja el a Moszkvától frissen kapott trónt János, a proletárkirály, miután ama felhívás napján behívta hazájába a szovjet csapatokat népe szabadságharcának leverésére.

Az új vezér precízen meghatározza, miféle rendszer várható az ő uralma alatt: "A népi demokratikus rendszer olyan rendszer, mely demokrácia a demokraták számára, de diktatúra az ellenforradalmárok és fasiszták számára". Rácsodálkozunk, hogy az új diktátor milyen egyenesen, kertelés nélkül mondja ki a diktatúra szót már ebben az első megszólalásában. Regnálása teljhatalom lesz tehát, amely két arcából azt fordítja majd feléd, amelyik téged megillet: az alkalmazkodó súrlódásmentesen beilleszkedhet, ám a legkisebb akadékoskodást tanúsító is az életével játszik – korábban még a kifejezés legteljesebb fizikai értelmében, később már "csak" egzisztenciális, anyagi-társadalmi jelentésében.
 

Kádár sommás rendszerdefiníciója nagyon tág értelmezési lehetőségeknek adott utat, egyben széles ideológiai alapot is a megtorláshoz. Aki nem velünk, az ellenünk – így szólt letűnő elődje és főnöke, Rákosi kombattáns szlogenja. Aki nincs ellenünk, az már velünk van – hangzik erre az inverz visszhang, Kádár híres egybemosó mondása, amiben a maga fonák módján szintén elegendő fenyegetés lappang. Ki kivel van tehát? Kádár már nem Rákosival, akinek egykor belügyminisztere volt, nem Gerővel, akinek meg első titkári posztján a helyettese – de továbbra is ugyanannyira szorosan Moszkvával. "Mi" pedig, a hatalom által tételezett magyar társadalom a párttal, a néppel, akikkel egy az utunk. A "nép" azonban egyelőre még az épp csak elnémított forradalommal – és Kádár semmiképpen nem ezzel a néppel.

Kádár Rajkkal szemben, még '49-ben mint Rákosi belügyminisztere  

’56 telén a "konszolidáció" még a sortüzek és terrorkülönítmények formájában pusztított – ez konkrétan azt jelenti, hogy a hatalom fegyverrel ment az immár fegyvertelen nép ellen. Sorra születtek a halálos ítéletek a bebörtönzött forradalmárok ügyében, akik most már úgy definiálódnak, mint "ellenforradalmat szító horthysta maradék" és az őket követő "fasiszta söpredék". És az ellenforradalomért felelős horthystákat "körmenetben kell bíróság elé állítani és kivégezni". 1956 hős esztendejére a december 5-i dátummal megszületett párthatározat zárja rá a vasajtót, hogy innentől vagy negyven évig ki se nyíljon – ezzel a jogi rendelkezéssel legitimizálja Kádár a szabad kezet a forradalom megtorlására, amelynek ő maga sürgeti a leghevesebben az ellenforradalommá minősítését.

’57 januárjára már megvannak a kinevezett "főbűnösök" is: Nagy Imre és társai, akiknek "bírósági felelősségre vonása" nem maradhat el. A trónfoglaló beszéd "ünnepélyes ígérete" viszont semmissé lesz, éspedig igen komoly indokkal: "Ha most lenne amnesztia, ez a főbűnösökre terjedne ki, s ez gyengítené a népi demokráciát" – mondja Kádár. ’57 elején még részletesen egyeztet Magyarország szovjet felelőseivel, de tavaszra már önállóan intézheti kisbirodalma ügyeit. Ügyek alatt ekkor a megtorló gépezet kézi vezérlésű működtetését kell értenünk. Ha szüksége van rá, természetesen bármikor fordulhat tanácsért Budapesten tartózkodó szovjet konzultánsaihoz, de szemmel láthatóan maga is jól elboldogul a feladattal: a következő években az országban tömegével zajlanak a legkeményebb sztálinista színvonalú "56-os" perek. 

A nép egyszerű gyermeke

A különös kegyetlenség, amivel a megtorlás zajlik, a "példák statuálása" országszerte a társadalom legkülönbözőbb rétegeinek megtörésére szolgál. Az e célra létrehozott népbíróságoknak PB-határozat írja elő, hogy a perekben "mind a vádirat, mind az ítélet tükrözze a proletárdiktatúra elnyomó funkcióit". A tiltakozó tüntetésekre válaszul elrendelt tavaszi letartóztatás-hullám idejére már zsúfolásig telnek a börtönök – Kádár erre újra kinyitja az internálótáborokat, amiket Nagy Imre záratott be első miniszterelnöksége idején. A nép még megfélemlítettségében is visszásnak találja, vajon a munkás-paraszt hatalom hogyan fogathatja le százszámra éppen a bázisának kikiáltott osztályok tagjait.

A megtorlás statisztikája 35.000 megindított eljárást és mintegy 22.000 jogerős ítéletet tart számon, körülbelül 300 kivégzett áldozatot – de a pontos számokat máig nem tudjuk. A lecsukatás, internálás, egzisztenciális üldözés (állásvesztés, ellehetetlenedés) tízezreket érint. Még ezen belül is különös vehemenciával csap le az egyházakra, a megtörni vágyott papságra, esetükben a nyílt zsarolástól és a csöndben véghezvitt konspirációs gyilkosságoktól sem riadva vissza. Kádár uralma első éveiben a gyakorlatban valósítja meg, amit Brecht vitriolos szállóigéje mond: "Ha a nép és a hatalom között nézeteltérés támad, a népet le kell váltani." A megtorlás közvetve vagy közvetlenül a teljes magyar társadalom ellen irányul. A nép erre óriási kivándorlási hullámmal válaszol – "lábbal szavaz" a Kádár-rezsim ellen, ahogy a keserű politikai humor fogalmaz.

Kádár mítosza a megszenvedett mozgalmi múlt legendáira és a "legkisebb rossz" hiedelmére épül fel. De ez a mítosz többszörösen hamis. Kádár – a történelmi kutatások tanúsága szerint – soha nem tanúsított ellenállást sem a Horthy-, sem a Rákosi-éra börtönében, ha vallomást kellett tennie: "gyáva volt, mert félt a fájdalomtól". Mint a történészek elemzéseiből egyértelművé válik, a forradalom után Kádár sem a lázadók vérére vágyó szovjet kés élének tompítója nem volt, sem pedig, mint egy keletre elkötelezett új Haynau, "Moszkva borotvája". Véreskezű diktátor volt, aki a maga teljhatalmi céljai érdekében hóhérkodott a saját hazájában. Annál kevésbé érthető, hogyan fogadtathatta el ezek után szinte az egész magyarsággal a "jó király" hamis imázsát, a lokálisan kinevezett bölcs gyarmati helytartóét, aki az idegen elnyomó háta mögött kacsintgat össze népével.

Még Moszkva sem szorongatta annyira, hogy gyilkolnia kelljen

Hogy épp az ellenkezője volt igaz, az a Nagy Imre-per tragikus kimenetelében érhető tetten a legegyértelműbben. ’57-ben a szovjetek leginkább a maguk nagyszabású ünnepélyeivel voltak elfoglalva: fellőtték az első szputnyikot, kommunista világtalálkozót rendeztek és készültek a Téli Palota ostromának negyvenedik évfordulójára – Moszkva e helyzetben kifejezetten kínosnak találta a Nayg Imre-pernek a Kádár szcenáriójában elébe tárt végkifejletét: a halálos ítéleteket. A következő haladékot a megváltozott szovjet külpolitika adta: az ’58 februárjában újraindított pert az USA-val folytatott szovjet tárgyalások, Hruscsov Nyugatot is elkápráztató, szemfényvesztő "békeoffenzívája" idején szovjet kérésre szinte azonnal le is kellett állítania. De Kádár nem akart a Moszkvától nyert lauffal élni: ő egy nagy sztálinista stílusú pert akart kreálni, és el akarta vinni a kivégzésekig. Ezért az MSZMP KB előtt Hruscsov kérdését tolmácsolva, hogy hát akkor gondolják meg, mi is legyen a per kimenetele, Kádár kifejezetten amellett érvel, hogy ne "ebben a nemzetközi helyzetben" döntsenek, hanem várják meg, míg "a nemzetközi helyzet" lehetővé teszi, hogy a magyar pártvezetőség a neki megfelelő módon határozhasson "főbűnösei" sorsáról.

És a "nemzetközi helyzet" ’58 júniusában már lehetővé tette, hogy a zárt ajtók mögött zajló eljárás végén Kádár kivégeztethesse Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes Miklóst és Szilágyi Józsefet. Losonczy Gézát már nem kellett, mert ő még a börtönben meghalt, máig tisztázatlan körülmények között. Kopácsi Sándor életfogytiglant, Donáth Ferenc 12 évet, Jánosi Ferenc 8 évet, Tildy Zoltán és Vásárhelyi Miklós 5 évet kapott. Kádár felelőssége egyértelmű: nemhogy mérsékelte volna a lázadó magyarok iránti szovjet bosszúvágyat, inkább maga szorgalmazta a legkíméletlenebb leszámolást – végül is kinek az ellenségeivel? A saját egyeduralmáéval. A Rákóczi-szabadságharc meg 1848-49 plusz az 1918-19-es forradalmak megbosszulása összesen sem szedett annyi áldozatot, mint az ’56 utáni megtorlás egymagában.

És ezzel eljött Kádárország, én pedig elbúcsúzom a Közmagyar-rovattól. Mert kezdetét veszi Jánoskirály elvtárs soha véget érni nem akaró uralkodásának megannyi friss szellemet, kezdeményezést, tálentumot és krisztusi 33 éven át az én életemet is magába fojtó mocsári időszaka, a maga hirtelen felszökő és kihúnyó lidérces kis gázlángjaival, a láthatatlan, ám annál valósabb bilincseivel, amit már a saját bőrömön kell megtapasztalnom. A Kádár-kor nekem nem történelem: az életrajzommá lesz, így beépül az önéletírásomba.

Falcsik Mari, 2012, halottak napja