Cikkek

Természetesen igen. A kérdés költői, csak az érdeklődést hivatott felkelteni. Hazánk jelenleg egyetlen képregényes antológiája ugyanazt nyújtja, amit már megszokhattunk, ám a szokásosnál talán kevesebb képregényt elemző, tanulmányozó cikkel. Bayer Antal a Star*Reach magazinról és kiadóról, az Asterix német és angol fordításairól, és Corto Maltese nagyszerűségéről írt. A Star*Reach cím valószínűleg csak képregény-történelemben alaposabban elmerült olvasóknak mond valamit, de a cikkből mi is megtudhatjuk, hogy Mike Friedrich független vállalkozása milyen nagy hatással volt az amerikai fősodor mögött munkálkodó kiadókra.

Az Asterix-szel foglalkozó képregénytörténeti tanulmány különösen izgalmas vizekre evez, hisz a nevek fordításai illetve félrefordításai örök vita tárgyát képzik. A szuperhősös képregényműveltséggel rendelkezőknek rögtön a Rozsomák/Farkas ugorhat be, mint egyértelmű félrefordítás, szöveghű, mégis szegényesebb átvételről pedig a Bosszú Angyalai/Bosszúállók esetében beszélhetünk. Ha azonban szigorúan a frankofón képregényeknél maradunk, akkor is találunk ilyet Lucky Luke-nál, akit korábban Talpraesett Tomnak és a Villám Vilinek is neveztek. Asterix esetében azonban egy sokkal szélsőségesebb esetről van szó, amikor a nevek és helyszínek helyi körülményekhez szabott átírása pusztán a propaganda céljait szolgálja. A sorok között szerintem a cikk rámutat arra is, hogy a látszatra gyerekeknek szóló Asterix miért is nem hagyja hidegen az érettebb olvasókat.
Corto Maltese. A képregény, amiről nem lehet eleget írni, nagyon meghatározó a maga nemében, itthon viszont a kutyát sem érdekli, a Velencei mesét még ma is párszáz forintért osztogatják. Bayer Antal ismét buborékot hámoz, de elemzése inkább csak hiányérzetet kelt bennem, jó lenne még többet megtudni Hugo Pratt sajátos formanyelvéről, képregényes eszköztáráról.

Kránicz Bence visszatérő szerző, korábban a közel-keleti és a spanyol képregényekbe nyertünk betekintést neki köszönhetően egy-két alkotón keresztül, most Latin-Amerika kerül sorra. Fábio Moon és Gábriel Bá brazil szerzők Vertigonál (tehát angol nyelven) megjelent Daytripperjét vesézi ki alaposan. A Papírmoziban helyet kaptak még Zsigó Bianka 2009-es szakdolgozatának a magyar képregény "aranykorának" formai elemeivel, forgatókönyveivel, meghatározó alakjaival foglalkozó részletei. Kicsit száraz, de lényegre törő, rendszerező írás.

Folytatásos történetek

A "maradék" oldalszámot már a képregények hivatottak kitölteni. Vass Róbert folytatja a Különös, idegen nyelven című sorozatát, immár a 6. résznél tart. Robit korábban is csak méltattuk, most sem hazudtolja meg magát, ezúttal egy bájos, kibontakozó félben levő szerelmes sztoriba löki be földönkívüli főhősét, akiben a kinézetétől eltekintve sok egyetemista magára ismerhet. A 48-asok története is folytatódik, Bayer Antal sorozatát ezúttal Varga Zsolt rajzolta meg, aki jelentős előrelépést jelent. Most három rész után már kialakult bennem valami kép a koncepciót illetően, a történetek nem folytatásai egymásnak, mintha mindegyik egy apró részlet elcsípésével vetítené elő a közelgő forradalmat és szabadságharcot, és az apró mozaikok idővel alaposabb képet festenének.

Önálló történetek

Árva-Szabó Péter és Horváth Henrik képregényének megint csak a terjedelem szab határt. Talán tetszene, ha 200 oldalon keresztül jutnánk el A-ból B-pontba, de 20 oldalon csak arra van idő, hogy felvezessünk egy tragikus eseményt, aminek se füle, se farka. Mentségére legyen azonban mondva, hogy a hangsúly nem is a cselekményen, hanem az elbeszélésen van, ilyen szempontból pedig bravúros kísérlet a "Vas világ a rend". Oldalról oldalra lesz csak egyre világosabb, hogy nem a 19. században, hanem egy borús disztópiában vagyunk – és minderre Horváth Henrik statikus rajzai is rájátszanak (színesben meg pláne). Az összképen viszont sokat javítana, ha a panelszerkezetek összeszedettebbek lennének. Kovács Péter Túlélőkjéről is körülbelül ugyanez mondható el: látványos, érdekes, sötét jövőkép, de semmit sem tudunk róla, csak egy tragikus baleset rövid elbeszélését kapjuk.

Ez viszont – még ha elcsépelt sablon is – valóban arcon vágja az embert, hisz az első oldalon már volt rá utalás. Szigetvári Csaba Őrjáratában pedig az Afganisztáni háborúból vonhatjuk le, hogy a dohányzás káros az egészségre. Lassan úgy tűnhet, hogy nekem mindennel bajom van, pedig inkább arról van szó, hogy olvasóként nehezen élem bele magamat ezekbe a történetekbe, nem jutok el a legalapvetőbb kérdésfelvetéshez: mit akart a szerző? Viccet csinálni a jól ismert szlogenből? Meglehet.

Végül furcsamód pont az a Süli Andrea kárpótol, akinek a legutóbbi képregényét kevésbé értékeltem. A Virtus talán már-már túlságosan is lényegre törő, de cserébe tényleg szól valamiről. Személyes, de mindeközben örökérvényű. Nincs új a nap alatt, nem ez az első és nem is az utolsó, hogy a főhős saját magával beszélget, hogy a képzelete életre kel, de ami a lényeg, hogy működik. Ráadásul tetszetős rajzokkal, bár szerintem a kézzel satírozott fekete hátterek sokkal jobban állnak Andreának, mint az utólag számítógéppel (vagy tussal, nehéz eldönteni) kitöltött részek.

Pársoros történetek

A magyarok részéről már csak  Matheika Gábor comic stripjei, a Pen Clubok maradtak, amiket már a megboldogult Pinkhellben is szerettem. Jó lenne látni egy olyan helyen is, ahova a képcsíkokat eredetileg szánták – teszem azt valamilyen napi- vagy hetilap hasábjain. Van az antológiában egy cím nélküli egyoldalas, ami I. Milán szerb király népszerűségéből csinál viccet. Az egyoldalas képsorozatokat gazdagítja még a lengyel Piotr Kasinski-Robert Trojanowski duó is, tőlük három oldalnyi Pik és Robit kapunk. Kellemes önirónia, rajtuk nevettem a legtöbbet. A harmadik lengyel szerző, Tomasz Tomaszewski Popmanje nem túl emlékezetes, de annál velősebb néma médiakritikája pont az a történet, ami látszólag nem szorul pár oldalnál hosszabb terjedelemre – ennek ellenére mindez csak egy kötet első pár oldala, tehát van folytatása. Lehet, hogy csak a némasága fogott meg, de olvasnám tovább. Amitai Sandy pedig ezúttal sem okoz csalódást, most a képregény egyik sajátosságára épít fel egy vicces csattanót a 3 oldalas Balesetben – könyveknél is vissza lehet lapozni, de ott nincs kép, filmfogyasztás közben pedig nem szokás visszatekerni.