Film és cirkusz között mindig volt egy különleges és roppant izgalmas kapcsolat. Talán mert a mozgókép is afféle vásári mutatványként, a másodrendűnek tartott művészeti produktum sanyarú pozíciójából indult hódító útjára a XX. század fordulóján, a filmművészet képes különösen érzékenyen rezonálni a cirkusz ugyancsak sajátos, a kultúrában és a közgondolkodásban elfoglalt marginális helyzetére. A cirkusz mint téma és helyszín, mint egy varázslatos, csodákkal és rémekkel teli világ a kezdetek óta foglalkoztatja a filmesek fantáziáját. Megismertük szórakoztató, csillogással és bohóctréfákkal teli, vidám oldalát és a társadalom peremére szorult, sosem nyugvó, vándoréletet élő, zárt és könyörtelen univerzumát egyaránt. Akárhogyan is közelít egy film a cirkuszhoz, a siker záloga minden esetben ugyanaz a leküzdhetetlen voyeuri kívánság, hogy alkalmunk legyen bepillantani az előadások szemkápráztató felszíne alatt meghúzódó, a külső világtól tökéletesen elzárt mikrotársadalomba, annak hétköznapjaival, örömeivel vagy tragédiáival együtt. Mindent látó, mindenhová beférkőző kamerájával a film ezért képes újra meg újra lebilincselni, amikor a cirkusz láthatatlan oldalát tárja nézői elé.

Deák Krisztina, ahogy eddig mindig, ismét irodalmi anyagból dolgozott, Aglaja Veteranyi A gyermek a forró puliszkába esett című önéletrajzi regényét adaptálta a filmvászonra, miáltal nem csupán az "igaz történet alapján"-szlogen olcsó izgalmát tudta kölcsönözni, hanem valódi hitelességet is teremtett filmje számára. A Ceausescu-diktatúra elől Nyugatra menekülő artistacsalád hányattatott sorsát a kisebbik lány, Aglaja tekintetén és nyiladozó értelmén keresztül látjuk. Ebből az alsó perspektívából, ahonnan a mindössze ötéves kislány figyeli maga körött a világot, minden sokkal nagyobbnak, félelmetesebbnek, irreálisabbnak – egyszersmind varázslatosabbnak is tűnik. Gyermekként a cirkusz egyfelől színekkel, csodákkal, izgalmakkal teli hely – s ne feledjük, hogy Aglaja természetes közege –, másfelől viszont olyan szigorú rend szerint működő közösség, melyben a legkisebbeknek is dolgozniuk kell. A különböző minőségeknek, a szembenálló, mégis folyamatosan egymásba játszó világoknak ez a kettőssége a gyermeki ártatlanság nézőpontján átszűrve élénken meghatározza a történetet. A film legnagyobb erénye, hogy az alkotóknak sikerült mindezt a mű valamennyi dimenziójában megmutatni és átélhetővé tenni.

A történet kezdetén a Romániai Nagycirkusz artistacsaládja Németországba szökik a szabad élet reményében. Terveik azonban hamar meghiúsulnak, minthogy az édesanyát, Sabine-t (Ónódi Eszter kitűnő alakításában) az emigrációban töltött első időkben a német cirkusz nem kívánja foglalkoztatni, a könyörtelen piaci elvek szerint működő világban nem elég új, nem elég érdekes, nem elég nagyszabású mindaz, amit a román artista nyújtani képes. Sabine tehát kénytelen kidolgozni egy újabb és minden eddiginél veszélyesebb műsorszámot: ő lesz az Acélhajú Asszony, aki a cirkusz kupolájában a saját haján lógva mutatja be a kunsztot. A produkcióban segítőtársa a kislány, akinek hite szerint legfontosabb feladata, hogy a porondról feltekintve, estéről estére izguljon édesanyja életéért, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetét. Ez az állandó rettegés határozza meg Aglaja életét, a cirkusz csodái pedig lassanként teljesen elveszítik fényüket, mígnem egy barát halálos balesetével végképp átveszi a hatalmat a tragédia és a félelem. A család sem nyújthat már biztonságot, a gyerekeket a hatóságok nevelőotthonba viszik, ahonnan azonban csak a nővér kerül ki, Aglaja egyedül nő fel az intézetben, miközben édesanyja sikerszámával beutazza a világot. 
 

A film második felében a csinos lánnyá serdült Aglaja ismét találkozik Sabine-nal, az anyával, innentől kezdve  pedig a fókuszpont egyértelműen áthelyeződik a cirkuszról kettejük viszonyára, a női rivalizálásnak és a megbocsátás lehetségességének problémájára. Az átbillent hangsúlyokkal együtt a film első felében megteremtett lenyűgöző atmoszféra fénye is megkopik, a történet kiszámíthatóbbá és szájbarágósabbá válik – talán éppen az első egy óra ihletett képeivel és egyéni hangjával képez kontrasztot Aglaja felnőtté válásának és az acélhajú mutatvány megöröklésének kálváriája.

A kis Jávor Babett megdöbbentően hiteles játéka, hatalmas, merengő barna szemei olyan mértékben uralják a történet első szakaszát, hogy az ahhoz társuló narrációs megoldások, s nem utolsó sorban Máthé Tibor operatőr meseszerű képei tökéletes egységet alkotva, gördülékenyen működnek, hogy a legihletettebb pillanatokban a néző maga is képes legyen a gyermek szemével nézni – és látni. 

Aglaja
Színes, magyar-lengyel-román játékfilm, 110 perc, 2012.
Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott.

Rendező: Deák Krisztina
Író: Aglaja Veteranyi
Forgatókönyvíró: Deák Krisztina
Operatőr: Máthé Tibor
Zene: Zbigniew Preisner
Producer: Muhi András, Ewa Puszczynska, Tudor Giurgiu, Oana Giurgiu

Szereplők: Ónodi Eszter (Sabine), Bogdán Zsolt (Tandarica), Móga Piroska (Aglaja), Jávor Babett (Aglaja ötéves korában), Kamarás Iván (Milo)

Forgalmazza a Ristretto Distribution Kft.