"A jugoszlávok elmondása alapján január 8-ig összesen 3.095 személy menekült Jugoszláviába. Ebből eddig Magyarországra hazatért 132 fő, Olaszországba és Franciaországba 29 fő távozott. 227 személy Jugoszláviában élő szüleihez, rokonaihoz távozott és Jugoszláviában marad. 875 személy fejezte ki azt a kérését, hogy különböző nyugati országokba távozzon. Újabban mindössze 7 személy fejezte ki hazatérési szándékát. A fennmaradó 1.825 személy eddig még nem fejezte ki határozottan a szándékait, de a jugoszlávok véleménye szerint ezek nagyrésze nyugatra kíván távozni, míg a kisebbik része Jugoszláviában kíván maradni. A menekültek a következő táborokban vannak elhelyezve: Melinca [Melence], Krivaja, Szrbobran [Szenttamás], Ilok, Osijek [Eszék], Borl [Bor], Koprivnica [Kapronca], Delnica, Gerovo."

Kuti Jenő, a budapesti magyar nagykövetség ideiglenes ügyvivője jelentésében közölte, hogy "január 18-án és 19-én Barity Miklós látogatást tett a legnagyobb magyar menekült táborban Gerovóban. Itt jelenleg 1.000 menekült tartózkodik. Ebből a táborból a mellékelt listán szereplő 95 személy kíván hazatérni [...] Ismerve a menekültek jelenlegi létszámát (I. 20-án 7.958 fő) valamint azt, hogy a menekültek jelenleg 16 táborban vannak elhelyezve, kérjük a központot, hogy megfelelő mennyiségű sajtóanyagot juttasson el a nagykövetségre továbbítás végett [...] A mai napon kapott értesülésünk szerint Jugoszláviában mintegy 9.000 menekült tartózkodik".

 

1957. április 13.
Cséby Lajos belgrádi magyar nagykövet így számolt be a központnak: "A legutóbbi tapasztalatunk szerint a jugoszláv hatóságok a menekültek között bizonyos fokú szelektálást végeznek. Mataruska-Banya táborban gyűjtötték össze az értelmiségieket, művészeket, újságírókat, irodalmárokat, számuk kb. 800 fő. Nyugati újságokat, folyóiratokat biztosítanak számukra, kirándulásokat szerveznek, hetente filmbemutatót tartanak, és szabad mozgást biztosítanak részükre. Slankamen-táborban a műszaki értelmiségieket gyűjtötték össze, számuk kb. 120 fő. Mindkét helyen első osztályú ellátásban részesülnek a menekültek. Vrányszka-Banya és Gerovó táborokban gyűjtötték össze a jobboldali pártokhoz tartozó elemeket, a terroristákat és hangoskodó elemeket. Számuk kb. 1.500 fő. Jugoszláv részről igyekeznek a műszaki értelmiség felé hatni olyan formában, hogy Jugoszláviában telepedjenek le. Erre az esetre azonnal munkát ígérnek, amikor is általában 1 éves szerződéseket kötnek az illetővel. [...] Az április 6-i helyzetnek megfelelően 18.799 menekült szökött Jugoszláviába. Hazatelepítésre került 2.124, nyugati országokba 870 fő távozott, míg Jugoszláviában 430 telepedett le. A menekültek jelenleg 25 táborban vannak elhelyezve.

1957. június 10.
Anton Kacian, a jugoszláv Külügyi Államtitkárság menekültügyi kérdésekkel foglalkozó előadójának felszólalása az ENSZ Menekültügyi Alapja Végrehajtó Bizottságának június eleji ülésén. Eszerint "Jugoszláviába június 5-ig 19.214 személy disszidált. Ebből a számból Norvégiába 299, Svájcba 247, Svédországba 592, Belgiumba 990, Nyugat-Németországba 697, Kanadába 301 személy ment. A közeli napokban Belgiumba távozik egy 477 főből álló csoport, Kanadába 1.000, Ausztráliába 2.000, Franciaországba 1.500, valamint Nyugat-Németországba, Svájcba, Olaszországba, Izraelbe és néhány más országba távozik egy meg nem határozott számú csoport. Feltételezések szerint július végéig 6.500 menekült kérdése fog megoldódni, úgy, hogy az év második felében Jugoszláviába kb. 7.500 disszidens marad."
 

 
HUN VAN ADY
 

 

1957. január
A Híd 1. száma közölte Miroslav Krleža Ady Endre, a magyar lírikus című, még 1930-ban írt esszéjét, amelyben ilyen kitételek szerepeltek: "Ady lírájában létezik egy szó, inkább hazajáró lélek, semmint fogalom, kísérteties szimbólum: Hunnia. Hunnia nem más, mint Hungária, a dunamenti értelmetlenség szentistváni amalgámja, s amint Radoje Domanović Stradiája Obrenović Szerbiájának volt a szinonimája, úgy Hunnia az a fekete fátyol, amely Ady líráját takarja be a halotti lepel gyászával. E hun fogalom temetési gyászleplével van letakarva Ady költeményeiben a dunai káosz, ahol hunok és tatárok, mongolok és avarok több mint ezer év óta öldöklik egymást a dunamenti szlávokkal. Ezt a tatár-avarizmust érezni budapesti zakója alatt, a középkori vármegyei maradványokban megsejteni a vad ázsiai törzseknek ama ősnihilizmusát, amely Irtisztől és Volgától a Dunáig és Tiszáig szétárad, érezni saját dekadens, nagyvárosi, csillogó líráját, amint az ösztön, sors és vér örvényei fölött foszforeszkáló növényt érezni, annyit jelent, mint Ady Hunniáját megérezni. Mindez mai és hun és igaz, mindez a felfoghatatlan, mély, elementáris állapot az, amiből nincs és nem is lehet kiút. A középkori cigány és perzsiai kalandorok és utazók leszármazottai, akik ma grófi címet viselnek, lengyel és holland zsidó jövevények, akik két évtized előtt gyalogoltak át a Kárpátokon, ma pedig a magyar irodalmat és sajtót alkotják, a sváb és rajnamenti telepesek középkori tájszólásuk és korlátolt landsknecht világszemléletük megrögzöttségében, mint a feudális habsburgi kaszárnyák altisztjei; mindez olyan kilátástalan, akár a granicsárok, bunyevácok, rácok, horvátok, szerbek, oláhok és cincárok politikai gyűlölete minden ellen, ami magyar. Írástudatlan székelyek és tótok, mint kiegyezéskorabeli zsandárok Erdélyben, mongoloidok, palócok, gepidák és kunok, mint az ezeréves alkotmányra büszke régi magyar nemesség, nyomorult katolikus és kálvinista jobbágynép, tegnap még a török és anatóliai kurd hódítók rabjai, ma pedig idegen osztrák, spanyol, olasz, germán főurak, bécsi grófok és éhes vidéki magyar nemesség jobbágyai, mindezek egymásba gabalyodva és egymást marva, mint valami mérges kígyófészek, s kérdéseknek és problémáknak ebben a tömegében, itt érezni az egyéni, lírai tehetetlenséget, s ez Ady Hunniája. Minden jelenségében magunk alatt érezni a kárpáti vulkánt, tudni azt, hogy a dolgok itt már ezer éve mozdulatlanok, s hogy itt már ezer éve mindig egy és ugyanaz a kép ismétlődik: amint a csuvasok germán és szláv nőket raboltak és erőszakoltak, éppúgy a magyarok ma szlovák cselédlányokkal ’rontják’ vérüket; amint a szász telepesek kifosztották az isztermenti római polgárokat, éppúgy kiirtják a mai rezsimek mindazt, ami nem magyar, lépésről-lépésre, szuronnyal és paragrafussal".
 

 

EGY ELVESZETT LEVÉL
 

 
Nagy Imre még reménykedik (1957k)

1957. március 19.
Nagy Imre levelet írt Titóhoz és a JKSZ VB-hoz, amelyben többek között kérte annak lehetővé tételét, hogy feleségével együtt áttelepüljön Jugoszláviába.

Nem ismeretes, hogy a levél eljutott-e Titóhoz.
 

 

 

1957. május 21.
Délelőtt 10 órakor Belgrádban a Beli Dvorban közel 350 pionír köszöntötte szeretett elnökünket, Tito elvtársat hatvanötödik születésnapja alkalmából. Ez az első staféta Josip Broz szülőhelyéről, Kumrovecből indult, és jól tanuló vagy sportoló fiatalok adták kézről-kézre. A legifjabb vendégek között ott voltak a szuboticai nyolcosztályos iskolák tanulói is. Tizennyolc pionír képviselte a szuboticai pajtásokat. Magyar nyelven Uborka Ágnes, a hatos számú nyolcosztályos iskola hatodikos tanulója, szerb nyelven pedig Mijuš Branka köszöntötte Tito marsallt. Az elnök ezt a napot az Ifjúság Napjának nyilvánította, és a stafétafutást még halála után négy évvel is megrendezték...
 

 

 

Dobrica Ćosić: Hét nap Budapesten (Nolit Kiadó, 1957)

1957. október
Miután Magyarország és Jugoszlávia megállapodott a könyvek behozatalában és kivitelében, a belgrádi Nolit és a budapesti Kultúra Külkereskedelmi Könyvterjesztő vállalat Budapesten aláírta az első szerződést. Elsőként az MTA helyesírási kézikönyvét rendelték meg ezer példányban. Ezzel megindult a magyarországi könyvbehozatal a Vajdaságba. Szerződést írtak alá ugyanakkor a jugoszláv és magyar jogvédő irodák, ami előmozdította a fordítások ügyét.
 

 

 

1957. november 14.
Miután Moszkvában 64 kommunista párt küldöttsége vett részt az októberi forradalom évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeket, megkezdődött a szocialista országok kommunista és munkáspártjának háromnapos értekezlete, amelyen közös nyilatkozatot fogadtak el a békés egymás mellett élés alapelveiről. Békekiáltványt intéztek a világ dolgozóihoz, amelyet november 23-án tettek közzé. A Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetősége együttműködési deklaráció aláírására szólította fel őket. Ezt a JKSZ küldöttsége (Kardelj, Ranković és Danilović – Tito betegségre hivatkozva távol maradt) visszautasította, úgy értékelve, hogy az mereven ragaszkodik a sztálini dogmákhoz. Jugoszlávia ellen kampány következett, amelyben Kína és Albánia járt az élen.
 

 

 

1957. november 28.

Az Újvidéki Egyetem ösztöndíjascserét javasolt a magyar Külügyminsztériumnak, amelyet Magyarországon "nem fogadtak osztatlan lelkesedéssel". Ennek ellenére 1957 végén engedély nélkül, de érvényes vízummal két magántanuló kezdett órákat hallgatni a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudomány Karán.
 

 

 

1957. december 26.
Újvidéken megjelent a Buksi képregényújság első száma. A lapindításra az újvidéki Fórum és a belgrádi Borba lapkiadó-vállalat összefogásában került sor, és a csütörtökönként megjelenő hetilap az 1957 nyarán indult szerb nyelvű Kekec testvérlapjának számított, amelyet a Forum Nyomda akkor beszerzett ofszet rotációján nyomtattak. A magyar nyelvű kiadás főszerkesztője Bogdánfi Sándor volt. [Az első 36 szám 16 oldalas, a további 24 oldalas volt. Utolsó, 249. száma 1962. október 1-jén jelent meg.]
 

 

 

Az év folyamán megjelent könyvek:

Vajdasági magyar szerzők magyarul: Csépe Imre: Tarisznyás emberek (novellák).

Vajdasági magyar szerzők fordításban: Braun István: Neobična generalna proba (Különös főpróba. Ford. Lazar Merković), Sulhóf József: Čarobna palica (Varázsvessző. Ford. Štefan Sedonja).

Délszláv szerzők magyar fordításban: A koszovói lányka. Szerbhorvát hősi énekek, románcok. (Srpsko-hrvatske junačke pesme i balade. Vál. Vujicsics D. Sztoján. Ford. Kiss Károly), Ćopić, Branko: Ismerős a völgyszorosból. Válogatott elbeszélések (Izabrane novele. Ford. Csuka Zoltán), Ćosić, Branimir: Szedett fa (Pokošeno polje. Ford. Ács Károly), Ćosić, Dobrica: Hét nap Budapesten (Sedam dana u Budimpešti) és Messze még a hajnal (Daleko je sunce. Ford. Herceg János), Nušić, Branislav: A község gyermeke (Opštinsko dete. Ford. Sonja Perović), Pavlović, Miodrag: Híd a semmibe. Elbeszélések (Most bez obala. Pripovetke).

OTP-kártyanaptár-2 (1957)

Magyar szerzők délszláv fordításban: Harsányi Zsolt: Mađarska rapsodija (Magyar rapszódia), Háy Gyula: Nasip ob Tisi (Tiszazug), Lukács György: Problemi realizma (A realizmus problémái), Mikszáth Kálmán: Neobični brak (Különös házasság), Molnár Ferenc: Junaci Pavlove ulice (A Pál utcai fiúk), Móricz Zsigmond: Bidi dobar sze do szmrtita (Légy jó mindhalálig).

Az év folyamán megjelent magyar nyelvű időszaki kiadványok
száma és átlagos példányszáma: 7 (86.200); Dolgozók (7.200), 7 Nap (17.000), Híd (1.000), Jó Pajtás (17.000), Képes Ifjúság (4.500), Magyar Szó (25.000, vasárnap: 38.146, hétköznap: 21.318), Mézeskalács (4.500).
 

Ezzel az évvel lezárom a jugoszlávok, jugoszlávia magyarok és anyaországi magyarok közös sorsával és kultúrájával foglalkozó JUPOPLASZTIKA rovatot. 1958-ban nagyapám megvásárolja nekem a Buksi magazint, 1974-ben "önköltséges" jugó diák leszek a Bölcsészkaron, elolvasom Krleža és Ćosić műveit, megismerkedem ’56 és Nagy Imre tragédiájával, 1987-ben üzletvezetőnek neveznek ki a Nolit Kiadó szabadkai könyvesboltjába... A "történelem" lassan beépül a történetembe, minden élesben megy ezután.

Triceps, 2012, halottak napja

[A válogatások Vékás János: Magyarok a Vajdaságban 1944-1954 és 1955-1964 című remek kronológiái alapján készültek, köszönet neki.]