bezár
 

film

2007. 03. 28.
Az utolsó utáni menet
Sylvester Stallone: Rocky Balboa (2006)
Az utolsó utáni menet A művészeknek általában könnyű. A legtöbbször ugyanis meg sem öregednek. De mit csinálnak vajon a sportolók, ha eléri őket az aggkor? Mihez kezd egy bokszoló, ha fénykora leáldozott? A hatvanéves Sylvester Stallone utoljára Rocky Balboa bőrében.
A már sokszor kárhoztatott, és filmes közhellyé vált, gépies és ötlettelen hollywoodi remake-hullám egymás után teszi tönkre az egykoron méltán nagysikerű filmes szériákat. Az utóbbi években ez az egyre divatosabbá váló PR-jelenség a különböző felesleges és bugyuta folytatások és/vagy előzmények elkészítésével olyan nagy klasszikusok sorát gyalázta meg, mint mondjuk Az ördögűző, a The Wicker Man, a Black Christmas vagy A bárányok hallgatnak. Arra azonban már sokkal kevesebb a példa, hogy egy önmaga paródiájába fulladt, elnyújtott és kifulladóban lévő szériába sikeresen leheljenek új életet, Christopher Nolannak például az új Batman-filmmel azonban ez is sikerült.

RockyAz ötrészes Rocky-sorozat is szépen példázza az erős és hatásos első rész utáni lassú és megállíthatatlan ereszkedést a kiábrándító és ragadós mélypont felé, sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy az egyre gyengébbé és kínosabbá váló Rocky-epizódok után szerintem nem maradt egyetlen olyan rajongó sem, aki fájdalmát és szomorúságát leplezendő titokban ne temette volna el inkább a hátsó kertben az olasz csődör valamikori diadalmas és robosztus figuráját.

Az ötrészes Rocky-eposzt ugyanis egy valóban kiváló kezdet (1976) és egy tűrhető második rész (1979) után tizennégy év alatt – a Rocky V-ig bezárólag (1990) - Stallonénak forgatókönyvíróként és három esetben rendezőként is (Rocky II, III, IV) tökéletesen sikerült a padlóra küldenie. Az olyan zavarbaejtő jeleneteket egyszerűen még most is lehetetlen megbocsátani neki, mint amikor Rocky Thunderbirddel (Hulk Hogan) bóhockodik a Rocky III-ban, de azt a lehengerlően ócska street fight-ot sem, amikor az ötödik rész fináléjában Rocky a nem is olyan régi tanítványával, Tommy „Machine” Gunn-nal csap össze. Lehetne persze tovább sorolni az egyre silányabb forgatókönyvek egyre cinkesebb momentumait, mint például a Rocky IV sablonos amerikai-szovjet szembeállítását, vagy az egyre sziruposabbá és sutábbá váló dialógusokat, de minek.

Hiszen úgyis tudja mindenki jól, aki figyelemmel követte Rocky hosszú pályafutását, hogy hiába az első rész valamikori hihetetlen sikere és Stallone visszás dicsősége (a film a tíz Oscar-jelölésből végül csak hármat szerzett meg, de Stallone egyet sem kapott ezek közül), a Rocky-mítosz fénye – így több mint harminc év elteltével – erősen megkopott, Balboa egykor körülrajongott karaktere pedig a feledés sűrű ködébe burkolózva közelített a komolytalanná válást követően a lassú kimúlás felé.

2006-ban azonban Sylvester Stallone megtette azt, amit eleinte senki sem akart elhinni: nemcsak hogy sikeresen támasztotta fel a B-kategóriás bokszfilmek sablonos hősévé lealacsonyodott Rocky Balboa karakterét, de az egész szériát is figyelembe véve a legjobb epizódot írta és rendezte meg, amely méltó párja a legendás első résznek és megindító lezárása az egész szériának. Találóan foglalja össze Rocky fia az utolsó meccs előtt a film mögött meghúzódó személyes drámát, amely nemcsak Rockyé, hanem egyúttal Stallonéé is: „Mindenki azt hitte, hogy ez csak egy vicc, beleértve engem is. Most mégsem nevet senki.”

LépcsőkönTizenhat év telt el a szégyenteljes Rocky V óta, és a hatvan éves Stallone – hiába Hollywood egyre csak burjánzó prüdériája és mértéktelen gerontofóbiája - nem röstellte hatodszor is magára ölteni Rocky Balboa karakterét. Stallone merészsége lenyűgöző, a kihívás pedig óriási. Hogyan lehet a melankóliába beleszáradt Rocky keserédes hattyúdalát megvalósítani úgy, hogy a film véletlenül se legyen önmaga paródiája, sem pedig valami izzadságszagtól bűzlő, érdektelen és szánalmas, lomha kis korcs?

Mert ennyi giccset és szirupot valahogy tálalni kell, de Stallone nagyon jól megérezte: ahhoz, hogy működjön és hasson Rocky utolsó tánca az öregek otthonában, az alapokhoz kell visszatérnie. Hiszen Rocky Balboa még mindig ugyanaz az egyszerű, írni-olvasni alig tudó, apátlan-anyátlan bokszoló, aki a meccsek után lepukkant lakásában a teknősbékáihoz beszél, és aki a világ legrosszabb vicceivel udvarol. Hiába az egykori sikeres pályafutás, a dicső múlt, a pénz és a vagyon, Stallone tudta, ahhoz, hogy megöregedett hősének szokatlan történetét utoljára előadja, az egyetlen járható út az, ha a Rocky-folklórt megszabadítja a rárakódott felesleges flanctól, ékszerektől és púdertől, és hagyja, hogy a Rocky-mítosz végleg visszahulljon régi önmagába. Mutassuk meg (a sajtó által Rockyszauruszként csúfolt) Rocky ráncos és eres testét olyannak, amilyen az valójában. Stallone forgatókönyve kíméletlenül viszi tehát tovább a Rocky V egyetlen értékelhető húzását, miszerint Rocky végül visszatért oda, ahonnan az első részben indult, ám azóta eltelt harminc év, és mint ahogyan mindenki, ő is megöregedett. A fiatalságnak vége, a Rocky-szobrot pedig – amit a harmadik rész elején állítottak fel – már régen lebontották.

edzeniNyomasztó és kiábrándító metaforája ez a hanyatlásnak, ami utolérte Rockyt, aki az utolsó rész óta visszavonult és egy éttermet nyitott, ahol a vendégeket különböző boksztörténetekkel szórakoztatja vacsora közben. Az étterem, amit időközben elhunyt feleségéről, Adrianáról nevezett el, tulajdonképpen nem más, mint egy újabb hanyatlás-metafora, egy Rocky-panoptikum, a falakon millió Rocky-fénykép, a dicsőség és tehetség egyre halványuló nyomai, amelyek között az idős Rocky nosztalgiával teli szívvel cammog lomhán. Ennek ellenére az egész helyet belengi mégis valami nyomasztó hangulat, mintha egy mauzóleumot rendeztek volna be étteremnek, ahol minden asztalra, csillogó késre, villára egy legenda súlyos és megkeseredett árnya vetül.

Ami tehát az első, magával ragadó Rocky-film erénye, azt ez a film is képes ugyanakkora hatásfokkal felmutatni. Hiszen az első rész forgatókönyvének sikere az egyszerűség: egyszerű módszerekkel alkotja meg és lépésről lépésre, finoman árnyalja az olasz csődör naiv, ám mégis hihetetlenül szeretnivaló karakterét. A Rocky forgatókönyvének nagy erénye ez a pontos és mindig jól nyomon követhető, mindenféle bonyolultságtól és pszichologizálástól mentes jellemábrázolás, ahol a konfliktust tulajdonképpen nem is az Apollo Creed elleni végső meccs jelenti, hanem az a lélektani harc, minek során Rockynak saját kishitűségének démonaival kell leszámolnia.

A Rocky története azonban - a hatásos karakterábrázolást leszámítva - ezeréves klisékből áll, ami azt meséli el, ahogyan a semmiből jött tehetség pokoli küzdelem árán megvalósítja önmagát, leküzdi saját korlátait, és végül a szerelmet is elnyeri. Az utolsó Rocky-film pedig annak az időszaknak a lehangoló és hideg krónikája, mielőtt a nagy Rocky Balboa végleg eltűnne a semmiben, ahonnan jött. De előtte még egyszer, utoljára leszámol azokkal a démonokkal, akik vele együtt öregedtek meg.

Fiával„Mert maradt még némi cucc a pincében”, mondja könnyes szemmel az öreg Rocky, és megkapjuk hatodszorra is mindazt, amit a Rocky-filmekben valaha szerettünk, a futást a múzeum lépcsőin, a nyers húsbokszot a hentes hűtőtermében, a világ legégőbb közhelyeit, a hajnali tojásivást, Bill Conti fanfárját és az utolsó nagy gyúrást, legvégül pedig a meccset, aminek vizualiás megoldásai (itt elsősorban a fekete-fehér képekre és az arcokon lecsorgó piros vérre gondolok) talán túlságosan is stilizáltra sikerültek. Előtte azonban Rockynak apaként is helyt kell állnia, közben pedig úgy viselkedik, mint aki a múltban él, végeláthatatlanul gyászolja szerelmét, sikereit, fiatalságát. A melankólia és a pátosz kis kék virágai erősen fénylenek fekete kalapjának peremén, és mi nézők, egyszerre szeretjük, sajnáljuk és szurkolunk neki ezért.

De mindvégig érezzük közben azért a markáns mellékszereplők nyilvánvaló hiányát is, hiába tűnik fel újra Paulie, most mintha Burt Young játéka is erőtlenebb volna, mint amilyen harminc éve volt. De Talia Shire (Adriana) és Burgess Meredith (Mickey, az edző) hiányát sem képes feledtetni a Rocky fiát alakító Milo Ventimiglia vagy a Marie-t játszó Geraldine Hughes fakó alakítása, ebben a tekintetben a Rocky Balboa sokkal halványabb, mint amilyen az első rész volt.

Rocky Bilboa hátulrólStallone tiszteséggel írja újra az első rész dramaturgiáját, ahol a harc valójában nem is a ringben, hanem Rocky lelkében dúlt, és pontosan ez a hangsúlyeltolódás ez, ami megkülönbözteti a Rocky Balboát a gyenge folytatásoktól, azokban ugyanis csak a címvédő meccsek számítottak, minden más időhúzás és töltelék volt. De itt most újra lélektani a küzdelem, újra Rocky vívódásai és félelmei állnak a film középpontjában, pontosan úgy mint az első rész esetében. Persze ettől még óriásit bukhatott volna a film, de a forgatókönyvet végülis megmenti a személyesség. Mert Stallone olyan mély átéléssel és kendőzetlen őszinteséggel rajzolja meg az öreg Rocky Balboa karakterét, hogy végül ez a hitelesség kellőképpen ellenpontozza a film túlcsorduló melankóliáját.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés