Az eseménynek a szegedi kulturális élet egy hangulatos központja, a Grand Café adott otthont. A mozi és kávézó vetítőtermében gyűltek össze az est szereplői és az érdeklődő szegedi közönség. A helyszínről Fodor Péter megjegyezte, hogy Bret Easton Ellis írásművészetéhez kifejezetten illő, mégis furcsa, hogy egy moziterem székében, ahol a néző általában passzivitásra van ítélve, most ránk vár a gondolkodás feladata. A szituáció leírása találó volt: az Ellis-életművel kapcsolatban felmerülő témák és kérdések valóban gondolkodásra késztették nemcsak a beszélgető partnereket, de a nézőtéren ülő, passzívnak tűnő hallgatókat is.

A beszélgetést Milián Orsolya vezette fel, aki a kötet érdekességeként kiemelte létrejöttének különleges körülményeit, hogy a könyv két magyar szerző "duettjeként" született egy világhíres író műveiről. A kötetről a moderátor Kocsis Ferenc bővebben beszélt bevezetőjében, rámutatott, hogy Ellis életművéhez hasonlóan a kötetben található tanulmányok önmagukban is értelmezhetőek, ugyanakkor egymással is párbeszédbe lépnek. A tanulmányok két nyelven vizsgálják a műveket, odafigyelnek mind az angol eredetiben, mind a magyar fordításban előforduló nyelvi játékokra, azok szerepére az értelmezésben. Ehhez hasonlóan az amerikai recepcióról sem feledkeznek meg, ám arról nemcsak összefoglalást nyújtanak, az ott működő társadalomtudományi és etikai megközelítések mellé beemelik a recepcióba saját olvasataikat, amelyekben alkalmazzák a német média- és kultúratudomány, a hermeneutika és dekonstrukció elméleti megfontolásait. A könyv tehát egyben összegző jellegű, ugyanakkor továbblép, új tartalommal is gazdagítja az eddig hiányosnak tekinthető Ellis-recepciót.
 

Első kérdése a művekkel, valamint az egymással való első találkozásra vonatkozott. L. Varga Péter válaszából értesülhettünk a könyv keletkezéstörténetéről, amely egészen egy 2004-es budapesti Ellis-konferenciáig vezethető vissza, ahol még a kutatásaik kezdetén mindketten megfordultak. Az évek során egymástól függetlenül, főleg prózapoétikai kérdések mentén foglalkoztak Ellis regényeivel. Később felvetődött, hogy egyéni olvasataikat közös munka keretében írják tovább, melynek során addigi írásaik összekovácsolódtak, emellett azokat az életmű további darabjainak értelmezésével egészítették ki, így valódi párbeszéd alakult ki az olvasataik között. Mégis – vetette fel Kocsis Ferenc – a különböző tanulmányok egységes egészet alkotnak, nem érzékelhető a két szerzői szólam. Izgalmas kérdés az olvasó számára, hogy amennyiben az értelmezés alapvetően személyes, milyen kompromisszumokat hoztak az egységesség érdekében. Fodor Pétertől megtudtuk, hogy erre Fried István professzor úr is kíváncsi volt, aki kifejezetten úgy olvasta a könyvet, hogy a filológus szemével tud-e következtetni arra, melyik részt ki írta. Elárulta, hogy egyelőre azonban nem boldogul vele. A szerző a vitás pontok közül a kötet koncepcióját emelte ki: Hogyan lehet pozicionálni a közönség számára a monográfiát? Ebből a szempontból egyrészt fontos, hogyan tekintenek az eddigi életműre. Ugyanis nem véletlen, hogy most született meg a könyv: a 2010-es Királyi hálószobák mintegy lezárja, keretes szerkezetbe foglalja az életmű eddigi szakaszát az első regény, a 25 évvel korábbi Nullánál is kevesebb továbbírásaként. Ugyanakkor Fodor Péter megjegyezte azt is, hogy szerzőtársa erre azt mondaná, mindez csak spekuláció, amennyiben mostanában olyan hírek szivárognak ki Ellistől, amelyek szerint tovább fogja írni az Amerikai Psychót. "Bízunk benne, hogy ezt nem gondolja komolyan" - jegyezte meg a szerző, hiszen úgy tűnik, az életmű olyan pontra ért, amikor valami változásnak kell következnie, mivel az eddig megjelent hét könyv egy kerek egészet alkot.
 

A pozicionálás felől a másik fontos kérdés a megcélzott közönség körülhatárolása volt, ami nem feltétlen egyértelmű, ugyanis Ellis népszerűsége miatt az olvasóközönség meglehetősen rétegzett. Kérdés volt tehát, hogy milyen nyelven, milyen olvasónak írjanak. Végül valóban lett a könyvnek missziós jellege, amennyiben igyekeztek kifejtve érvelni, hogy az elméletekben nem jártas olvasó is kaphasson egyféle kalauzt Ellis műveihez. Ettől függetlenül természetesen a szövegek beleviszik az olvasót a sűrűjébe, a könyv úgy épül fel, hogy ilyen pontokon az olvasó kiszállhat, mégis a fejezetek első, az olvasástörténetet áttekintő része képes a szélesebb olvasó közönség számára is élménnyel szolgálni, lehetőséget nyújt arra, hogy "belerántsák az olvasót az Ellis-olvasásba". Emellett az áttekintés rámutat arra, hogy egy ilyen könyv kapcsán elkerülhetetlenül szembesülünk a kulturális közvetítés kérdeseivel: például hogyan olvassák Amerikában a műveket, vagy miért alakulhatott ki 1991-ben botrány az Amerikai Psycho megjelenése körül. Ezért kap hangsúlyt a könyvben az a magyartól nagyon eltérő kritikai összefüggésrendszer bemutatása, amelybe maguk a művek is beágyazódnak.

 

Az este során Boldog Zoltán (Irodalmi Jelen) készített interjút a beszélgetőpartnerekkel

 

A regények fogadtatása kapcsán feltehető az a kérdés is, hogy a művek vagy maguk a kritikusok esnek a felszínesség csapdájába - vetette fel a moderátor. A probléma összetettségére mutatott rá L. Varga Péter: egyrészről előfordult, hogy a kritikusok már a mű (Amerikai Psycho) megjelenése előtt kiragadtak részleteket, amelyek alapján elítélték a könyv elbeszélőjével azonosított szerzőt. Máskor olvashatatlanként bélyegezték meg a műveit (pl. a Glamorámát), amelyek maguk is éppen az ilyen olvasás sikertelenségét, vakfoltjait mutatják meg a saját poétikai megalkotottságukkal. Ennyiben tekinthetőek az olvasás allegóriának is a művek, e kritikai szövegekben azonban nincs ironikus felülnézet, éppen erre az allegorézisre maradnak vakok.
 

Másrészről az olvasást nehezítheti, hogy a regények olyan popkulturális komponenseket hoznak játékba, amelyek felszínesek, olvashatatlanok maradnak egy olyan olvasónak, aki nem ebben a szubkulturális, populáris közegben mozog otthonosan. Fodor Péter ehhez kapcsolódva beszélt az Amerikai Psycho posztmodern, neobarokk jellegéről is, amely hasonlóan burjánzó szöveg, utalásrendszere azonban többnyire a populáris kultúrából ered. Másfelől – jegyezte meg a szerző – lehet olvasni Victor Hugo A nyomorultak című regényének kifordításaként is, amelynek főhőse azzal szembesül folyamatosan, hogy nem tud elmenekülni a bűnei elől. Ehhez képest Ellis főhőse nem tud bűnhődni, kinevetik, mikor bevallaná a tetteit. Amellett próbáltak érvelni könyvükben, hogy az Ellis-művek azok számára felszínesek, akik nem néznek utána például annak, hogy "mi van abban a Led Zeppelin- vagy Elvis Costello-számban", ezeknek az utalásoknak viszont van jelentősége, funkciója a szövegben.
 

Az is próbára teheti az értelmezőt, hogy e könyvek olvashatóak szatíraként is, amelyben úgy látunk a világra másképpen, hogy azt valaki kívülről szemléli. Ezzel szemben "az Ellis-könyvek radikális újszerűsége – és szerintem ezért nehéz olvasmányok –, hogy úgy mondja fel a fogyasztói társadalom szerződését, hogy benne marad a világban." - mutatott rá Fodor Péter. Patrick Bateman például úgy él, hogy nem tud kilépni az ábrázolt világból (a regény azzal a felirattal ér véget, hogy 'Nincs kijárat'), Victor Ward pedig egy árva szót nem ért abból, ami vele történik. A szövegekben ez a nagyon izgalmas: Hogyan lehet szatirikus valami, ami nem kerül kívül az ábrázolt világon? Azt próbálták megmutatni, hogy ennek ellenére a szöveg mégis képes külső nézőpontot teremteni. Ezért nehéz olvasmány, ezért "vágja ki a biztosítékot, mert sokkal nagyobb terhet ró az olvasóra." "Nem mondja el, hogy mi a rossz a fogyasztói társadalomban, csak a sűrűjében vagyunk mindig benne, és ez a sűrű rátapad az emberre, nem tud belőle kihámozódni. Mi azért írtuk ezt a könyvet, hogy kicsit kihámozódjunk belőle."
 

A művek összetettségét tovább árnyalva L. Varga Péter hozzátette, e regényekben az is különleges, hogy az elbeszélői tudat és az elbeszélés nem esik egybe. Az olvasó azon töprenghet, hogy a számos defektussal rendelkező én-elbeszélők ellenére hogyan jöhet létre mégis ilyen komplex konstrukció, mint maga a könyv. E kérdés tétje megmutatkozik például a Nullánál is kevesebben, ahol a főszereplő élete eseménytelenségéről és írásképtelenségéről beszél: itt tűnik elő, hogy ha az elbeszélői tudatot az elbeszéléssel azonosítanánk, annak éppen az íródó szöveg a cáfolata. Ennek másik szembetűnő megnyilvánulása, hogy a morális kritikai szólamok is rögtön relativizálódnak a művekben. Felmerül ugyanakkor a kérdés, mennyire érdemes a művek értelmezését a szatirikus, allegorikus olvasatokra redukálni. A szerzőknek céljuk volt az is, hogy ezeket az élrtelmezéseket kimozdítsák, árnyalják, és tágabb, elsősorban média- és kultúratudományi összefüggésekbe helyezzék, valamint megvizsgálják a különbőző poétikai eljárásmódokat.
 

Szó esett még a művek műfaji hagyományokhoz való viszonyáról, a szövegekben visszatérő karakterekről, helyszínekről, ennek kapcsán pedig a hitelesség és a felcserélhetőség problémájáról. Ellis valóban visszanyúlik a 19. századi műfaji hagyományokhoz, gondolhatunk itt például Balzac vagy Dosztojevszkij műveire. A szövegekben előforduló különböző intertextusok, utalások, kölcsönzések, a jelölten fiktív alakok folyamatosan felhívják a figyelmet arra, hogy az ember fikciót olvas, mintha a szöveg azt mondaná: "hátrább az allegorikus, világfelismerő agarakkal".
 

Izgalmassá válik a művek olvasása a média kontextusában is. Érdekes, hogy a szövegekben sokszor találkozunk a film médiumával, ugyanakkor a belőlük készült filmek nem sikerültek jól. Ez talán nem is baj a szerzők véleménye szerint, hiszen a magas irodalom egyik legfontosabb ismérve lehet – Kittler nyomán – a megfilmesíthetetlensége, amennyiben ez azt jelenti, hogy olyan médiumsajátosságokkal bír, melyek nem ültethetők át egy másik médiumra. A vonzás szabályaiból készült film talán kiemelkedik e filmek közül, mivel olyan filmpoétikai effektusokat működtet, amelyek által képes a könyv sajátos megalkotottságát a képi médiumban megvalósítani. Ennek kapcsán az adaptáció, majd a fordítások és a magyar recepció kapcsolatának kérdésére terelődött a szó.

A beszélgetés informális keretek közt már a kávézó kellemes félhomályában, Audrey Hepburn híres fényképe mellett folytatódott.