Állunk Andikával a hokedlin nagyanyánk óvón kiterjesztett szárnyai alatt, lesünk kifelé az ötszögű gyerekszoba sarokablakán a vízipálma és a fikusz között. Izgalomtól megránduló vállunk összeér, a két fejecske egyforma magasan, mint tökéletesen különböző ikrek, ahogy azokon a beállított képeken, amiket pár hónapja csinált rólunk a fényképész, a hivatásos: Andrea a karácsonyi kötöttben, én hétköznapi kardigánban. Ezt a fényképezkedést nem nagyon értettük: Apa nagyon sokat fotóz minket a gyönyörű kihúzható harmonikás Voigtländerjével, sorra kattintgatja remek zsáner-, portré- és életképeit, akkor meg minek ez a bácsi ide? 

 

Apa gyönyörűséges Voigtlländer Bessája (Buda, 1959)
 

De ez más volt: a fényképész falhoz állított bennünket, a nagyszoba hosszú falához, ahol jó a fény, eltolatta Apával az ebédlőbútort, rendezkedett, nekem nem tetszett az egész műsor, de Apáék tették, amit kért. Utoljára vagytok a képeken ketten, szép emlék lesz, mondta Mami és biztatón mosolygott, pedig ez kifejezetten riasztóan hangzott, a "szép emlék" úgy, mintha a láthatatlan jövőbe lökne minket, az "utoljára" meg pont úgy, mint egy végzetes fordulat. Amikor a fényképész meg akarta mutatni, hogyan fogjam az ölembe a kedvenc játékaimat, és a Tibimaci után a műbőrből varrt Bodrikutyát is el akarta igazgatni a kezemben, azt már nem hagytam, elkaptam előle, dehogyis nyúlhat mindenhez.
 

  
Nem lett mosolyalbum (Buda, Győri út, 1959)
 

És most itt állunk a végzetben, amivel az a baljós fényképezkedős nap fenyegetett, és testünket egymásnak nyomva lessük a kórházkert összevissza rajzú tar ágai közt a sárga épületet, amelyikben anyánkat sejtjük. Február közepe van, az utcánkba, ahonnan a Sportkórház kapuja nyílik, jegeces szél süvít bele. Apánk és barátja, Sanyi bácsi – a "Nancsi" – épp most lépnek ki a Sport vendéglő ajtaján és visszahőkölnek a széltől, ami mellbe vágja őket, le is kapja apám fejéről a kalapot, és viszi előre végig a Győri úton, mintha a villamosmegállóig akarná kergetni, a két részeggel a nyomában. Apa már majdnem utoléri, előredőlve utánakap, de a kalap megvicceli, elgurul előle és begyorsul, hogy futásnak kell erednie, amin mi Andreával csak kacagunk, kacagunk a negyedik emeleti sarokablakban, a könnyünk is kicsordul. Sok a nevetnivaló mostanában, az esti fürdővíz, amit a Nagymama eresztett, alig volt langyos, a forralt tej föle meg ráragadt az orrunkra, Apa nem fölözi le, mint a Mami, de hát a Mami elment a nagy hasával, hogy hazahozza a testvérkénket, és mi félünk és kacagunk.
       

Apa kalapja most megáll egy gesztenyefa tövében, hogy illedelmesen bevárja, amíg a gazdája odaér, lehajol érte, ám ahogy megérintené, a kalap ugrik egy nagyot, épp hogy fityiszt nem mutat, és már megint ott szalad a Győri út macskakövein. Apa csak a Csörsz utca sarkán éri utol, ahol megkushad a krematórium fala mellett, már nincs ereje újabb csínyhez. Apánk kacsázik vissza vele, diadalmasan liheg, de nem nyomja a fejébe, ennyire nem bízik meg benne. Kezébe gyűrt kalappal a Nancsiba karol, így dülöngnek tovább a kórházkapuig, ahol nem engedik be őket. Ám ez a hősöket nem tántorítja el: a sarkon túl, ahová már nem lát el a portás, szépen fellépnek a kőpárkányra, hogy átmásszanak a dárdás kórházkerítésen. Hanem a Nancsi fennakad: Apának vissza kell másznia és leszedni őt a dárdahegyről. A Nagymama is leszed minket a hokedliról: Na, mit kértek, kislányok, a tésztára, jó kónyi túrót, vagy ezt az ócska pesti gumisajtot?

Utoljára ketten (Buda, Győri út, 1959)
 

Apának később a szülészet duplaszárnyú ajtajában a szigorú madám részére még elfogadható magyarázatot kell adnia, azon a kapatosan morzsás hangon, hogyan jutottak el odáig, és melyikük milyen jogon akar bejutni. Apa mondja neki, hogy persze apajogon, mire az fityulás fejével a Nancsi felé bök, akinek már nem komilfó az egyensúlya. Nancsi határozottan közli a madámmal, hogy ő a házibarát. A főszülésznő elképed, ezek meg otthagyják, hadd csodálkozza ki magát. Már a folyosón téblábolnak, keresik a megfelelő ajtót, amin benyitva megláthatják végre az újszülöttet, amikor apámat, aki azelőtt még sosem ivott ennyit, elfogja a szédülés, amit valami ismeretlen szorítás kísér. A nővérke az üvegfalon át magasba emelve mutatja fel a Fiút: a baba kikönyököl a pólyából, csücsöri szájával tátogva, mint egy pufi hal, csukott szemmel tekergeti kerek fejét. De apánk úgy érzi, egyenest őrá néz, nem, nem is csak néz: rá mosolyog! Csudásan nagy, egy igazi óriáscsecsemő, csaknem öt kilósan jött a világra, ő kínozta meg a legjobban kicsi anyánkat, ez maga volt a kínszenvedés, a hosszú vajúdás, és mire ettől egészen kimerült, a végén a hatalmas baba átpréselődése, azt hitte, ebbe most tényleg belehal. Csak az segítette, hogy már ő is egyetértett apánk megérzésével, hogy ezúttal, utoljára, fiú érkezik az ő szenvedő testén keresztül, aki elhordhatja az apja és az ő apja nevét. József Mihály, Jocókánk! Szóljanak a szél fanfárjai, pásztázzák a jeges fények a februári hidegkék eget, ünnepeljen a fagypáncélban ragyogó világ: Itt vagy, kisfiam!

A puttómosoly struktúrája
 

Ez lett a legszebb. Andika szabályos, rendezett vonású baba volt, a Hugica csillagszemű, csak hát az a sok akarás gyakorta tette durcássá a pofiját – ennek az új kicsinek meg csupa gribedli a kis puttóarca, csupa élveteg puhaság és gödröcske, az a rajzos száj, azok a hosszú pillák az álmatagon bandzsi babaszem körül... Gyönyörű. Mindenki beleszeret, még szigorú Takács nagyapánk is, Andrea és én az első látásra. Amikor eltelten mosolyog, amikor babarózsás álmaiból felmerülve ránk emeli tekintetét, kancsalítva a lét zsibbadt boldogságától! Senki nem tud ellenállni neki – első évei ölelgetésben-csókolgatásban telnek.

 

Öcsénk világra jöttét több kör áldomással ünnepli a Sport vendéglő minden alkalmi és törzsvendége. A gyér fényben záróráig topognak apánk körül az olajos padlón a Zórád Ernő sportkarikatúrái alatt. Mindenki vigyorog, feje fölé emelt pohárral fennkölt butaságokat mond, a tósztokat nagy nevetések szakítják meg – még Zórád Jancsi, a tulaj is kirendel nekik a vendéglő költségére egy rundot a nagy esemény tiszteletére. Hirtelen támadt új barátok ölelik keblükre Apát, szorongatják a kezét, hullajtják örömkönnyeiket a zakója hajtókájára. A Nancsi végképp elázik, talán csak a Tersánszky Józsi bácsi marad meg a maga megszokott vidám féljózanságában, mert ő csak a fröccsöt nyomja a Mérnök Úr fiának köszöntésére is.  

 

Átszelhetetlen utak (Buda, Győri út, 1959)

 

Apánk alig bír hazáig jönni: az úttest tíz métere, ami a Sport vendéglőt elválasztja a házunk kapujától, vakuló szemei előtt most átszelhetetlen zavargó nagy folyamnak tűnik, ami nyákos hullámokat, tüzes fekete karikákat dobál, alig mer rálépni a járdáról, a szíve szorít, a feje szédül, elfogy a levegője. Amint a ház kapuján belül vannak, Apa összecsuklik, úgy hozza föl a Nancsi a lifttel, ott lóg a barátja oldalán élettelenül. A Nancsi nézi magukat a tükörben, egy hulla meg egy részeg. A hulla feje kisimult piros képpel nyugszik a vállán, a részeg halálravált zöld arccal néz vissza rá. Rég letette már valahol a főváros forgatagos, bonyolult életében azt az útszéli tüskekoszorús kis bádogistent, akit a falujából hozott, de most rimánkodni kezd hozzá: hagyja meg a Jóskát ennek a drága asszonynak, akinek ő annyi finom levesét megette, hagyja meg most már három kölyküknek, mit kezdhetne ezekkel ő akár csak egy félórára is, ha valóban egy halottat visz nekik haza. 

 

A Nagymama ajtót nyit, végigméri őket, bólint, szótlanul kiszedi apánk kezéből a belegörcsölődött kalapot, és int a Nancsinak, hogy befelé. Lefektetik apát a gyerekszobai sezlonyra, ahol Andreával a gyerekek süketmély álmát alusszuk, ágyúszó se ébreszthetne föl minket. Nagyanyám letörli a verítéket a veje kipirult arcáról, megnyitja az ünneplő ing gallérját, és bedörzsöli sósborszesszel a mellkasát. Majd főz egy jó erős feketét, de anyánk idegen rendjében nem találja a kávéskészletet, így a mi babaházunk kis porcelánjaiba méri ki, abban hoz a Nancsinak is, aztán az apró csészékkel tenyerükben odaülnek a Jóska mellé, és remélnek.

 

Az apa magánya (Buda, 1959)
 

Apánk három napig nem tér magához. Az orvosok nem tudják megmondani, mi ez, szívinfarktustól a gutaütésig mindenre gyanakszanak, de semmiféle vizsgálat nem igazolja vissza egyik föltevésüket se. Csak forgatják értetlenül, figyelik, nyomkodják, hallgatják a teste különböző tájait, mígnem a harmadik napon kinyitja a szemét, felkel, hazahozza feleségét és fiát a kórházból, és az eszméletlenség luxusát örökre maga mögött hagyva nekifog a háromgyerekes családfő kötelességeinek.