Ughy Szabina versei meglehetősen szűkszavúak, nem beszélnek feleslegesen, és igyekeznek minket a lehető legjobban elidegeníteni tárgyuktól, megnehezíteni számunkra, hogy átéljük a vers által közvetített élményt. Azonban meglepő dolog történik: az egyszerű szóhasználat és a rövid mondatok ellenére mégis rendkívül személyesen szól hozzánk a mű. Szabina is úgy gondolja, hogy a versek szigorú megszerkesztettségével distanciát teremt – ez az ő részéről tudatos is –, azonban a hangvétel meglepően személyes, így pillanatok alatt belehelyezkedünk a történet kontextusába, és együtt sodródunk tovább. Péntek című versében is sűrít és tömörít, mégis egy pillanat alatt előtőr belőle valami lényegi: belesüppedünk a gyermek-narrátor világába, tragédiájának részesévé válunk. E vers felolvasását követően hangzik el a Távoli részletek első és második darabja, ahol továbbra is egyfajta gyerekszemszögből látjuk a világot, és ahol megmarad a közel hoz/eltávolít problémája. Csutak Gabi, a felolvasóest moderátora igyekszik e verseket a kiszolgáltatottság fogalmával összekapcsolni, azonban szerintem e művekben sokkal inkább a magány és az elhagyatottság az, ami hangsúlyos.

Vécsei Rita Andrea egy prózaverssel, az Album cíművel kezd, és már az első mondatoknál érezzük, hogy teljesen felesleges lenne összehasonlítani azokkal a művekkel, melyek az előbb hangzottak el. Rita terjengősebb, de egyáltalán nem rossz értelemben, leírásai mérhetetlenül aprólékosak, jól figyelnek a körülmények pontos visszaadására. Mintha folyamatos belső monológnak lennénk a részesei, ahol az egyes tárgyak vagy emlékek asszociációk sorozatát, albumát idézik fel a vers alanyában. Egy csipkézett szövegről van szó, ahol folyamatos az ugrálás az idők és a terek között, a felszín mögött pedig mindig meghúzódik egy mögöttes szál. Proust-i emlékezésnek vagyunk itt tanúi. A szövegek erőssége az atmoszférateremtésben rejlik: az egymáshoz nem feltétlenül kapcsolódó mondatok szövetéből a végén összeáll egy egész, egy hangulat, egy benyomás. Ugyanakkor alakjaival nem enged minket azonosulni: látjuk magunk előtt az Album gyermekét és a Borderline nőjét is, de egyikkel sem kívánunk eggyé válni. Nagyon érdekes, ahogyan Rita látja ezt a distanciát: ugyan a személyes trauma hozza létre a szöveget, a hétköznapok nyomasztó apróságai, azonban az átírások és alakítások során a szöveg leválik a szerzőről, és így személyessége is megszűnik. Ez a semlegesség teszi az írásokat távolságtartóvá.

Csutak Gabi a beszélgetés során folyamatosan igyekszik a két költészetet közelíteni egymáshoz: szerinte például mindkettőben erősen jelen van a gyermekperspektíva. Ughy Szabina ezt vissza is igazolja, verseiben sokszor használja ezt a szemszöget, mert úgy érzi, hogy ezáltal hitelesebben képes ábrázolni. Így például a Külső protézis című kötetének utolsó ciklusában is e megközelítésmódban érezte valódinak a megszólalást. Vécsei Rita Andrea verses prózáiban viszont nemcsak ez a perspektíva kap helyet, hanem emellett sok más is. Ő azt mondja, hogy az adott szemszög sohasem tudatos választás eredménye, hiszen nála mindig csak bevillannak és folyamatosan alakulnak ezek a perspektívák. Alkotási módszerére sem jellemző a tudatosság: felidéződésekből és hirtelen ötletekből kezd el építkezni, majd folyamatosan halad előre a szöveggel. Az alkotási folyamatot nem egy szigorú munkamódszer határozza meg, hanem sokkal inkább ezek a bevillanások.

Megint olvasnak. Szabinától meghallgatjuk a Nyugalmi tömegek című verset, majd Rita olvassa fel A part alatt, a Kudriként előttetek és a Csiga egy lány hajában című írásait. Ezután rátérünk Szabina újabb műveire, a Névtelen partra és a Februárra. A költészetben megjelenik egy új elem: a mediterrán élmény. E versek szicíliai tartózkodásából építkeznek és a kétlakiság problémájára reflektálnak – a szűkszavúság és szenvtelenség továbbra is megmarad, de a tartalom már mélyebb és érettebb. A versek után Ughy Szabina gyors és rövidre szabott élménybeszámolót tart, és beszél terveiről: hamarosan utazik vissza Szicíliába, útleírást fog készíteni. És Rita? Ő pedig csak ír és ír, blogot, cikket, prózás verset és verses prózát.

Szóba kerül még a női irodalom, a női költészet is, a beszélgetők megegyeznek abban, hogy biztos van ilyen, de őket ebből kifolyólag még nem ítélték meg hátrányosan. Búcsúzásképp pedig egy-egy művel köszönnek el tőlünk: Szabina Leporelló és Rita Férfi, nő, semmi című írásaikat olvassák fel.