Száraz Miklós György, az est moderátora bevezető szavai után rögtön beszélgetőtársainak szegezte a kérdést: hány Magyarország van? Temesi Ferenc szerint tizenhatmillió, vagyis annyi, ahány magyar. Vathy Zsuzsa úgy fogalmazott, hogy őt meggyőzte Bukta, hogy két Magyarország van. Az egyik a gyerekkorához kapcsolódik, és ennek helyszínéhez, Pápához, a másikat pedig akkor látta meg, amikor felnőtt és elkerült otthonról. Utóbbi sokrétűbb és távolabbról is nézhető, az érzelmek nem befolyásolják annyira, mint a gyermekkori képet. Buda Ferenc azt hangsúlyozta, hogy mindazok, akik otthonuknak valljuk ezt az országot (mint mondta, szándékosan kerüli a haza szót), az idők során is más és más országban laktunk.

Szálinger Balázs egy kis szójátékot vitt a mondanivalójába, arra a kérdésre válaszolt inkább, hogy hány magyar ország van. Ez esetben szerinte meg kell említeni Erdélyt, a Dunántúlt, illetve azt is, ami e kettő között terül el. Másrészről meg azon is el lehet gondolkozni, hogy például Ózd és Szabadka mi közöst tudhat magáénak. Persze innentől kezdve aztán sorolhatnánk, hogy akár Erdélyben, alig tíz kilométernyi távolságban, egymástól különböző vidékek között miféle kulturális kapocs van. Szerinte e tekintetben Budapest is osztható, nem csak Budára és Pestre, hanem még apróbb egységekre is. Később pedig még hozzátette, hogy léteznek nem létező Magyarországok is, elég csak Fiumére gondolni, van is, és mégsincs.

Száraz Miklós György ezek után a vidéki művészet kifejezést próbálta körbejárni (eközben elhangzott tőle a némiképp bizarr "mezőgazdasági művész" szókapcsolat is), Buda Ferenc azonnal elutasítóan viszonyult ehhez, szerinte csak jó és nem jó művészet lehet a felosztás, de ami nem jó művészet, az nem is művészet. Hozzátette, hogy lehet egy mikrovilágot is ábrázolni, de ezzel egyben az egész világot is bemutatja a mű.

Hamar szóba került természetesen Budapest és vidék ellentéte, a budapestiek lenéző hozzáállása a vidékiséghez, a szó pejoratív jelentésárnyalata, amellyel szemben Vathy Zsuzsa is nemtetszését fejezte ki. Temesi Ferenc azonban mindezek relativitását kívánta érzékeltetni, amikor elmesélte, hogy gyerekkorában, mikor falun nyaralt, akkor ő számított a városinak, miközben azt is látta, a falusiak lenézik a tanyaiakat (itt felhívta a figyelmet rá, hogy szándékoltan nem tanyasiakat mond, annak ugyanis más, valóban pejoratív a jelentése), a tanyaiak a vándorcigányokat, akik meg mindenkit, így aztán tulajdonképpen egy körforgás volt az egész.


Míg a kiállítás Száraz Miklós Györgyben szomorúságot ébresztett, addig Vathy Zsuzsa az élményt inkább az illúziótlan, Buda Ferenc pedig a nem otthonos jelzőkben próbálta megragadni. Temesi viszont arról beszélt, hogy nem hiába a falusi kultúra szétverésével kezdték a "bolsevisták", nem hiába őket akarták először megtörni, hiszen a falusiak egy teljes, egységes világban éltek. A kiállítás kiváltotta közvetlen élményekről annyit mondott, számára kevésbé volt provokatív és meghökkentő, mint amennyire mások annak gondolják ezt a tárlatot. Szerinte Bukta módszerében  van ugyan olyan mozzanat, ami meghökkntést kellene okozzon, azonban akik végül meghökkennek, azokbannem ez a valami váltja ki ezt a reakciót, hanem szimplán az, hogy nem ismerik ezt a világot.

Érdekes volt Temesi gondolatmenete arról, hogy mi itt Közép-Európában mindig is vidéknek számítottunk, mindig is Isten háta mögött voltunk, mi voltunk a rossz tanulók, akik sosem keverednek ki az utolsó padból. Szerinte vidékiséget ilyen értelemben is fel lehet fogni. Egyébként Temesi felolvasása volt az egyetlen, amelyre aztán a beszélgetés önkéntelenül is rácsatlakozott, az erre az alkalomra kiválasztott szövegében Budapestet egy olyan nagyvárosnak írja le, amely azt hiszi magáról, hogy ő maga az ország. Ennek kapcsán szó volt az olyan embertípusról, aki évek óta nem hajlandó átmenni Budáról Pestre sem, de arról is, hogy valaki jó vagy rossz ember-e, az nem attól függ, hol lakik, a gonoszságnak is megvannak vidéken is a maga formái, nem utolsó sorban pedig Kolozsvár főváros-identitásáról is. 

A lehetséges jövő kérdését boncolgatva Szálinger Balázs az aprófalvas Zala elnéptelenedéséről beszélt. Szerinte húsz év múlva nagyjából tizenöt-húsz szellemfalu lesz a megyében. Másrészről hangsúlyozta azt is, hogy a kihalás folyamata a falusiak szemében nem annyira megrázó dolog, hisz számukra a halál, az elmúlás az élet rendje, ez inkább Szálinger saját tanult pesti identitása szemszögéből tűnik szomorúnak. Száraz Miklós György reflektált is erre,  mintha itt a tudomásul veendő elmúlásnak  a csúnya, rossz külsőségek közötti módjáról lenne szó, a tömegben is egyedül maradásról.

Bár kezdetben optimistán nyilatkozott a jövőt illetően Temesi Ferenc, miszerint a világ mostani alakulása szerint a vidékiség mást jelent, és tulajdonképpen mindig minden vidék, végül mondanivalója egyre pesszimistább színt kapott, amikor azt hangsúlyozta, hogy a falunak lelke, a városnak térképe van. Ugyanis Száraz Miklós György erre azt hozta fel, hogy a lélek sem olyan már, mint régen, például ahogy az egyik kép is mutatja, a disznóölés sem. Temesi válaszában úgy fogalmazott, hogy igen, a vidék is el tudja tanulni a rosszat, és persze ez a jelenség is ott van a képekben. Ebből a szemszögből viszont már szerinte is úgy tűnik, nincs remény.

A beszélgetést ugyan végig úgy irányította Száraz Miklós György, hogy közben feltételezte, a hallgatóság is jól ismeri a kiállítást, mégis úgy gondolom, ez a rendezvény pesszimista végkicsengése ellenére azok számára is sok érdekes felvetéssel szolgált, akik még csak ezután kívánják megtekinteni a Másik Magyarországot. Talán épp ennek a beszélgetének a hatására.