Ahogyan azt Gaborják Ádám, az eseményt szervező József Attila Kör elnöke bevezetőjében elmondta, bár az év eleji időszak immáron hagyományosan a nyílt levelezések ideje az irodalmi életben, úgy véli a kormányzattal szembeni meddőnek bizonyuló kommunikáció helyett hasznosabb az egy cipőben járó, a hasonló problémákkal küszködő szervezeteknek inkább egymással párbeszédet kezdeni. Ezért hívták tehát életre az Irodalmi Fórumot, melynek első beszélgetésén elsősorban az irodalmi középdíjak odaítélésének új metódusa körüli problémákra koncentráltak a meghívott vendégek (a JAK elnökén kívül a Szépírók Társaságának, a Műfordítók Egyesületének és a Fiatal Írók Szövetségének képviselői) és a szép számmal megjelent, a beszélgetés során is aktív érdeklődő.

Mint az a sajtóban közzétett különféle nyílt levelekből is ismeretes, 2013-tól változik az irodalmi középdíjak odaítélésének módja. Ahogyan azt a beszélgetés során a Fiatal Írók Szövetségét képviselő Varga Betti is elmondta, a változtatásoknak akár lehetnek pozitív következményei is, hiszen a korábbi évek eljárása sem volt tökéletes. Komoly felháborodást váltott ki azonban az a mód, ahogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma csupán néhány napos határidőt adott az irodalmi szervezeteknek, hogy a díjat odaítélő kurátorok személyére javaslatot tegyenek. Az eljárást (a rövid határidőn túl magát a tényt is, hogy csak javaslattevésről van szó) a Szépírók Társasága határozottan elutasította, míg a képviselőik révén jelenlévő másik három szervezet végül belement a játékba. A FISZ úgymond megelőlegezte a bizalmat a kormányzatnak, hogy a változtatásokkal többet nyer, mint veszít az irodalmi élet, míg a JAK és a MEGY úgy tűnt, kényszerűségből ment bele a játékba. Ahogyan azt Papolczy Péter, a Műfordítók Egyesületének elnöke is elmondta, bár sokan úgy gondolkoztak a tagságon belül, hogy nem kellene ebben ilyen körülmények között részt venni, mások szerint mégiscsak nagyobb hatással lehetnek a folyamatokra, ha nem határolódnak el teljesen. A JAK esetében pedig a rövid határidő döntött, az azon túl érkezett vélemények által tulajdonképpen megfordult (volna) a szervezet álláspontja.

Egy ilyen szituációban természetesen felmerül a kérdés, mennyire fontos egyáltalán a József Attila-díj? Van-e értelme egyáltalán ezért az írószervezeteknek küzdeni? Azért, hogy lehető legnagyobb mértékben szakmai kérdés legyen és ne politikai? Mészáros Sándor, a Szépírók Társaságának elnöke és mint kiadóvezető is úgy látja, a szélesebb olvasóközönségre nincs különösebben hatással a díj, mint ahogy valójában a többi díj sem. A beszélgetés egy későbbi pontján Pál Dániel Levente ezzel kapcsolatban a sajtó felelősségére hívta fel a figyelmet, megemlítve, hogy a most is újra megfogalmazott politikamentesség és a kizárólag irodalmi-szakmai szempontok szerint működő, konszenzuális jelölési folyamat ellenére mennyire kettős érzelmei vannak Horváth Viktor Európai Irodalmi Díjának magyar sajtóvisszhangjával kapcsoltban. Nem lehet azonban azt az aspektust sem figyelmen kívül hagyni, hogy vannak az irodalmi életnek olyan szereplői is, akik számára igenis fontos (lenne) a díj. Gaborják volt egyébként, aki a beszélgetés vége felé arra is felhívta a figyelmet, hogy az írószervezetekről ne önálló entitásként beszéljünk, hanem vegyük figyelembe, hogy azok emberek alkotta közösségek, ahol sokféle érdek ütközik, sokféle nézőpont van jelen.

Kezdetben még gyakrabban, aztán egyre kevésbé emlegették a beszélgetésben részt vevők a szakmaiság kérdését: hogy azt szeretnék, hogy szakmai döntések szülessenek, vagy ahogyan Varga Betti fogalmazott, a politikai és szervezeti érdekek helyett a művészi értékek döntsenek. Mészáros Sándor és Schein Gábor azonban felhívták a figyelmet arra, hogy a szakmaiság eléggé problémás kifejezés ebben az esetben. Schein onnan kezdte, hogy mind a Kossuth-díj, mind a József Attila-díj története 1949-ig vezethető vissza, és a kommunista állam önreprezentációjának részei voltak. Másrészről mindig minden politika, például az is, ahogyan a Szépírók Társasága vagy a FISZ valami ellenében jött létre annak idején. A probléma inkább onnan közelítendő meg, hogy mennyire lehet kiszorítani a döntéshozatal folyamatából az államot, mennyire marad az irodalmi szervezetek belső érdekharca a díjak odaítélése.

Mészáros Sándor pedig az elmúlt bő két évtized gyakorlatán keresztül érzékeltette, hogy a szakmaiság nagyon is problémás kérdés, hiszen rendszeres a díjak kompenzatorikus odaítélése, vagy az olyan szokásjog, hogy a díjazottak között legyen nőíró, műfordító vagy gyerekkönyves, ami által torzul, hogy a szakma egészét figyelembe véve kiket tekintünk a leginkább a díjra érdemeseknek. A szakmaiságot Mészáros egyébként abból a szempontból közelítette meg, hogy a kurátorok legyenek szakmai tekintélyek, olyasvalaki ne kerüljön a díjat odaítélők közé, akiről tudott, hogy egy friss könyvet sem olvasott el abban az évben.

Úgy tűnt, abban a beszélgetés aktív résztvevői nagyrészt egyetértettek, hogy az eddigi érdekérvényesítő stratégiáknak a mostani helyzetben nincs hatása. Ezzel ellentétes nézetet csupán Urfi Péter vallott, szerinte ha nagy hiszti van a sajtóban egy ügy körül, az még most is hatásos lehet. Pál Dániel Levente a prae.hu tavaly év végén indított petíciójára érkezett államtitkári levél révén demonstrálta a kormányzat cinizmusát, Kukorelly Endre pedig arról beszélt, hogy egyrészt meg kellene próbálni kilépni a magyar panaszkultúra keretei közül, abbahagyni a nyafogást (erre volt Pál Dániel Levente reakciója, hogy ez nem picsogás, a petíciók korábban igenis hasznos módszerei voltak az aktuális kormányzattal folytatott kommunikációnak), és azt is tudomásul venni, hogy a szavazatmaximalizálás szempontjából az írószervezetek és problémáik nem fontosabbak a parlamenti pártok számára, mint mondjuk a bélyeg- és gyufacímkegyűjtők.

Kozák Tibor felvetette a kérdést, merre kellene az írószervezeteknek elmozdulniuk, civil feladatokat ellátó vagy inkább  lobbitevékenységet folytató szervezetekké válniuk, a kettő szerinte ugyanis egyszerre nem megy. Schein Gábor is úgy vélte, hogy az skizofrén helyzet, ha egyik nap kritizáljuk a kormányt, másik nap pedig L. Simon Lászlónál kilincselünk pénzért. Urfi Péter azonban figyelmeztetett, állami pénzek elosztásából részt kérni, illetve a kormány munkáját kritizálni két külön dolog.

Szóba került még a magánmecenatúra kérdése, új, alternatív díj alapítása is. A fórum végén megfogalmazódott az is, hogy a díjak sorsa helyett fontosabb és sürgetőbb kérdés lett volna, illetve lenne az alkotói támogatások helyzetének rendezése (például a 2012-ben kimaradt Móricz-ösztöndíj sorsa), hiszen az sokkal több tagot érint(het) közvetlenül.

Igazi vita jellege inkább csak a végén alakult ki a bő két órásra sikeredett beszélgetésnek. Úgy tűnt, nemcsak az új és hatékony érdekérvényesítő stratégiákat, de ezt a műfajt is tanulni kell még, sajnos egy nagyon fontos kérdés – hogy miért nem fogtak össze a szervezetek és jelölték ugyanazt a három főt (Pál Dániel Levente tette fel), és hogy vajon mi lett volna a reakció erre kormányzati szempontból – is csak a végén fogalmazódott meg, ennek érdemi kibeszélésére sem idő, sem energia nem maradt már.  

Alkalom persze lesz a tanulásra, az eszmecsere a résztvevők szándéka szerint folytatódni fog, mint ahogy arra is megfogalmazódott az igény, legközelebb talán már nemcsak e négy szervezet, hanem az Írószövetség részvételével is.