A családom Budán lakott, a Petőfi laktanya közelében. 1956 októberében a nővérem két éves volt, egyszer, amikor épp felállt a kiságyában, a feje mellett abban a pillanatban egy gellert kapott lövedék fúródott a falba. Apámék azonnal leköltöztek a pincébe. 

 

 

A forradalom idején apámnak nagy tervei voltak: megbeszélték a munkahelyén, hogy értük jön a céges busz, és disszidálnak. Azonban a sofőr eltévesztette a kaput, és a ház másik oldalán várakozott tíz percet, majd az utasok unszolására elindultak Ausztria felé. Apámék a másik kapuban várták őket, mindhiába. Mindenki félt, a környéken lövöldöztek. A busz elment, a család mit tehetett volna, visszahúzódtak a pincébe.

 

A pincelakók elég sokan voltak: a társasház nagy volt, több házbeli család választotta ezt a megoldást. Az idősebbek rutinosan éltek itt, ők már a háború légitámadásai alatt megszokták a pincét. Egyesek felmentek az utcára tájékozódni. Akkor csak a rádió működött, de a hegy és az alagsor árnyékolása miatt nem volt tiszta a vétel. Ebben a helyzetben nagyon kellett a személyesen megszerzett információ. 
 

 

Apámnak is volt némi tapasztalata a hadi viszonyokban: a II. világháborúban tizenöt éves volt, egy alkalommal a szirénák hangjára az emberek az óvóhelyre igyekeztek, és természetesen a légoltalmi biztos bezárta az ajtót. A nagyapám döbbenten fedezte fel, hogy "a Lacika nincs a pincébe!" Azt gondolták, mire ők felmennek, a gyerek már halott lesz. Az történt, hogy amikor mindenki az óvóhelyre sietett, a fiuk visszaszaladt egy marék tojásért, mert éhes volt. Amikor a légoltalmi biztos kinyitotta az ajtót, akkor látták, hogy "a Lacika" rémülten összegömbölyödve kuporog a pince bejáratánál egy marék tojással a kezében. Ami az ő kölyökkezébe elfért, azért a két-három tojásért kockáztatta az életét. Ő lett a nap hőse.

 

A forradalom előtti utolsó pillanatokban megtörtént az én apámmal is az a sokaknak ismerős borzasztó jelenet a fekete lefüggönyözött autóval. Be akarták szállítani oda, az Andrássy út 60-ba. Valahogy megúszta ezt az utcai cirkuszt, de utána a család rettegésben élt. A legenda szerint apám megverte a két ávóst, így nem tudták betuszkolni az autóba. Apám fiatalabb korában bokszolt, innen lehetett ez a magabiztosság. A megtorlást elsöpörte a forradalom. 
 

 

Jött a viharos ősz, és apám egy feltört pártbizottsági páncélszekrényben megtalálta az ellene kiállított elfogatási parancsot. Érthetetlen, hogy egy ilyen papír miért a pártbizottságon van, miért nem a rendőrségen. A munkája miatt bejáratos volt a Nehézipari Minisztériumba. Ott voltak a főnökei, mind káderek. Megdöbbentő korrupciók fölött kellett volna szemet hunynia, de nem tette, és ez állandó vitát váltott ki a káderek és közte, a lelkiismeretes szakember között. 

 

Egyszer érdekes dolog történt: azt kérték tőle, hogy utazzon Debrecenbe, ahol meg kellene vizsgálnia egy gépet, ami talán külföldi szerzemény, de erről aztán nem szabad senkinek sem tudnia! Indulás előtt rákérdeztek, ki tud erről az útról?  Apám azt felelte, csak a felesége tud róla, bizalmas viszonyban vannak, ő tudhat mindenről. A minisztériumi ember erre Indulatosan reagált, hogy ez megengedhetetlen szabályszegés, és így persze nem lehet odautazni, tehát lefújták a tervet. Anyám azt mondta, ez csapda volt, így akarták eltüntetni őt. (A minisztériumi ember ma a Terror Háza Múzeumban lóg a falon fénykép formájában – sejthető, hogy nem a hősök között.)

 

Apám gyilkosa is ott dolgozott akkor, a Nehézipari Minisztériumban. Vele nem is volt más baj, csak az, hogy mekkora kommunista lett, pedig a világháborúban még a nyilaskeresztes párt tagja volt, meg hogy nem ért semmihez, de mindenbe belemagyaráz valami fontosat, amit nem kellene.

 

 

Gyerekkoromban nagyon misztikusnak láttam apám közvetlen munkahelyét, a Budapesti Vegyi Műveket. Arra emlékszem, hogy itt gyártották a "Tisztaság" elnevezésű mosóport, és néhány szappanfélét, de a gyár igazi profilja, csakúgy, mint az összes többi hadiüzemé, örök rejtély maradt, pedig az igazságot mindannyian sejtettük.

 

 

 
ElektroKreutz: Nagy idők '56 (elektrobalett, 2012)