Szkeccsfilm-hullám az egyetemes filmművészetben a hatvanas évek óta nem jelentkezett ilyen erővel, mint az ezredforduló környékén. Azidőtájt leginkább a filmesek egymáshoz fűződő szoros viszonya, az új művészet iránti elhivatottság és a már-már alkotóközösségekké formálódó együttműködések szolgáltattak apropót. A kortárs kultúra a tablóformához a nagyvárosi lét tematikáját rendelte hozzá, így teremtve meg a sokrendezős városfilmek trendjét. Budapest olyan illusztris sorba csatlakozott most az Enyedi-osztály tagjainak munkája nyomán, melyet Párizs, New York és Havanna alkot.

Kérdés persze, hogy mennyiben városfilm az, amit látunk. A nyolc rövid szegmens kiad egy Budapest-képet? Esetleg többet? Ráismerünk benne magunkra, a másikra, egymásra? A válasz szemlátomást egyszerű: ezúttal nem egy hagyományos városfilmet kaptunk. Minden szegletében jól ismert fővárosunk kulisszáinak emberek kószálnak ide-oda – vagy ülnek az iskolapadban, a HÉV-megállóban, futnak a Margitszigeten, a Kazinczy utcában. Emberek, akiknek saját történeteik vannak; s ezek a történetek azok, melyek otthonra találnak a budapesti helyszíneken.
 

A Nekem Budapest nagy érdeme, hogy a mégoly változatos, hangulatában, témafelvetésében, eszközeiben és nyilván minőségében is különböző darabokat jó érzékkel rendezték sorba. Ferenczik Áron nyitánya remekül alapozza meg az elkövetkező másfél óra hangulatát; a város-tematika legszorosabb megvalósításával felvezeti az egész film témáját, ráhangolja a nézőt, és grátiszként még Budapest nevezetességeit is végigpörgeti egy roppant jó arányérzékkel, velősen és humorral összerántott gyorstalpalón. Főhőse, a vidékről érkezett fiú hátizsákjával és karótnyelt merevségével turistáskodja végig saját hazája eddig csak televízióban látott fővárosát, majd a kimerítő nap végén megpihenve felteszi a filmet mozgató valódi, már-már filozofikus kérdést: Miért vannak olyan messze a székek a HÉV-megállóban? E kérdés nem maradhat megválaszolatlanul, innentől tehát folyamatosan sorjáznak az ötletsziporkák, a humoros és kreatív megoldások között pedig könnyedén, szinte csak amúgy mellékesen megjelenik otthonosság és idegenség kérdése.
 

Kárpáti György Mór a következő epizódban egészen más hangot üt meg. Az Erdő című opusz sokat méltatott rendezője ismét az atmoszférateremtés eszközeivel él a részletesen kidolgozott történet helyett. A Park fókuszában egy középkorú, magyar származású, sikeres építészmérnök áll, aki hosszú idő után tér vissza szülőhazájába egy megvalósításra szánt épületterve miatt. Természetesen végül nem egy hétköznapi üzleti út dokumentumait látjuk a vásznon; amint az álmatlansággal küzdő férfi elindul az ismerős utcákon, hogy eljusson "saját" parkjába, Budapest terei, hangulata lassan teljesen átveszik az irányítást a film felett.



W. Pluhár Attila a Sándorferivel nem mond igazán újat. Budapestnek azt az arcát mutatja meg, melyben a deprimáltság, az erőszak, az ösztönök és a bárdolatlanság az úr. A film képi világa ehhez illeszkedik, az éles kontrasztok, az irreális színek és az elvakító fények a lepukkant angyalföldi kocsmában a mindenkori kelet-európai kisember történetének szekundálnak. Jól ismert – túlságosan is jól ismert sztorik és karakterek ezek, amelyeket a deprimáltság felé vonzódó magyar filmesek nem egyszer megénekeltek már.

A rendező figurájának állít ironikus díszemléket Bálint Dani a beszédes című Bálintban. Hőse egy frissen végzett, ám máris a nagybetűs Művészet szent hevétől hajtott, ifjú rendezőpalánta, aki operatőrével együtt lényegében véve ötletszerűen indulnak el a városban, hogy a Művész Úr hagymázas terveit egyszál kamerával és néhány önjelölt színésznővel megvalósítsák. A film, noha egyszeriben a semmiből csak úgy elindul és a sehovába tart, éppen annyi röpke poént tartogat azért a nézőnek, hogy kellemesen elszórakoztasson.



Szeiler Péter Hazatérés című opuszának legnagyobb érdeme kétségkívül Kerekes Vica és Hajduk Károly, annak ellenére, hogy itt a szépen komponált képeken és a jó ritmusérzékkel szerkesztett jeleneteken túl kapunk egy átgondolt történetet, fordulatokat és kellőképpen csattanós lezárást is. A Hazatérés férfi és nő kettősével operál, adja magát, hogy szerelemről, bánatról, de még életről és halálról is beszéljen nekünk, mindez azonban a keresetlen színészi játéknak köszönhetően nem nehezednek ólomsúlyként a nézőre.



Szimler Bálint már az Itt vagyokkal bizonyította, hogy olyan szereplője a hazai filmes palettának, akire érdemes lesz figyelnünk. Megmutatta, hogy a távolságtartó fekete-fehér képekben és a mai huszonévesek kissé kallódó, kissé ködös, kissé lila világában otthonosan mozog – ezért most teljesen más kihívást keresett. A lehető leghétköznapibb szituációt mutatja be viszonylag egyszerű eszközökkel: egy budai iskolában földrajzórai felelés következik, méghozzá egyetlen beállításban elénk tárva a tábla előtt álló, készületlen kiskamasz és a tanárnő minidrámáját. Szimler munkája nem csupán egyszerűségénél és őszinteségénél fogva lett végtelenül szerethető, de látszólagos minimalizmusa mögött a film precízen kimért, okosan megszerkesztett, koncentrált és összefogott munka lett, amiben az eszközöket és a színészek játékát is sikerült tökéletesen összehangolni.



Kapronczai Erika, Csuja László és Muhi András Pires közös alkotásukban viszont a menő, multikulti Budapest, a romkocsmás trend és a huszonévesek felé fordultak: ez a Threesome. A címhez híven egy fiú és két lány – a "bájos külföldi" és a "titokzatos szemű fiatalka" – történetét ismerjük meg, akiknek a sorsa egy bódult éjszakára összefonódik. Ez a darab remek felütéssel indul, a karakterek jól el vannak kapva, Édes Anna pedig már puszta megjelenésével is izgalmas rejtélyességet csempész a hangulatba, amely fogva tartja a nézőt. Később azonban, amint hőseink a kocsmából a jellegzetes pesti bérházba érkeznek, a feszültség egyre a nő, a kérdések gyűlnek; a filmviszont elengedi egy kissé a néző kezét, nem adagol elegendő információt, nem történik semmi igazán váratlan, vagy magával ragadó. A karakterek hitelesek, az atmoszféra ismerős, a konfliktus érdekes, éppen csak a végkifejlet nem tartogat semmi ezekhez méltót.



A másfél óra végére Reisz Gábor opusza marad, a Péter. Péter nem más, mint egy zárkózott kamaszfiú, aki ködös hajnalokon a Margitszigetre jár futni. Megszokott rutinját most egy elhagyatottan csörgő mobiltelefon borítja fel, amelyet némi tétovázás után megkeres és felvesz. Innentől váratlan és meghökkentő események egész sora vár a fiúra, akit a megmagyarázhatatlanul furcsa helyzetek lassan kibontanak befelé fordultságából.
 

A Nekem Budapestnek a számtalan kínálkozó lehetőség közül azt sikerült megragadni, hogy egy sablonos városfilm helyett a nagyváros ideáját mutassa fel, a maga sokszínűségében, változatosságában, olykor végletes elkülönbözőségében. Mindenki a maga szája íze szerint alkothatott, ki-ki a saját, vagy neki tetsző történeteket vihette vászonra, ennélfogva első egészestés bemutatkozásukban az ifjú rendezők leginkább saját magukról meséltek. Igaz ugyanakkor, hogy ennek nem kevesebb lett az ára, mint hogy Budapestről nem tudtunk meg semmi olyat, amit eddig ne ismertünk volna.


Nekem Budapest
Színes, magyar szkeccsfilm, 95 perc, 2013.
Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott.

Rendező: Szeiler Péter, Szimler Bálint, Kárpáti György Mór, W. Pluhár Attila, Ferenczik Áron, Reisz Gábor, Bálint Dániel, Kapronczai Erika, Csuja László, Muhi András Pires
Operatőr: Rév Marcell, Tausz Gábor, Hartung Dávid, Becsey Kristóf, Nagy Zágon, Pamuki Krisztián
Producer: Berkes Júlia, Schneider Ákos
Vágó: Duszka Péter Gábor, Divinyi Gábor, Klára Levente, Mezei Áron, Csabai Attila, Tálas Zsófia
Koproducer: Sipos Gábor, Rajna Gábor

Szereplők: Gyabronka József, Hajduk Károly, Kerekes Vica, Gulácsi Tamás, Mészáros Piroska, Vati Tamás, Becsey Kristóf, Tarr Judit
 
Korhatár:


Forgalmazza a Cirko Film.