A beszélgetés elején Martos a jelenlegi helyzet milyenségére kérdez rá. Berényi Marianna, a magyarmuzeumok.hu főszerkesztője szerint az elmúlt tíz évben egyre több muzeológiai szakkönyv jelent meg, nemcsak fordításgyűjtemények, hanem olyan kötetek is, melyekben a hazai művészettörténeti szakma jelentős alakjai fejtik ki gondolataikat. A 2011-12-es év pedig különösen szép számmal “szülte" ezeket az írásokat, hiszen ekkor jelentek meg az olyan fontos munkák, mint Frazon Zsófia Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei nevet viselő kötete vagy a Palkó Gábor szerkesztetteMúzeumelmélet. A képzeletbeli múzeumtól a hálózati múzeumig című könyve. Mindezek lehetővé tették, hogy mára egy erős szakmai diskurzus induljon el a múzeumi szakemberek között, de szerinte még mindig kevés olyan hazai muzeológus vagy művészettörténész van, aki képes teoretikus szempontból közelíteni a saját munkájához.

Iványi-Bitter Brigitta, művészettörténész is úgy látja, hogy a magyarországi állapotok javuló tendenciát mutatnak és egyre több olyan írás születik, azonban szerinte még mindig kevés az olyan kötet, ami a hazai viszonyokat képes nemzetközi kontextusban is elhelyezni. Brigitta szerint muzeológiai nyelvújítással és a különböző szakterületek bevonásával lehetne ezt megtenni. Úgy látja, hogy ilyen szempontból a német múzeumi és művészettörténeti diskurzus sokkal artikuláltabb és jóval kiterjedtebb. Szerinte éppen ezért a német példák irányadóak lehetnek, de természetesen a helyi jellegzetességekre is koncentrálni kell. Frazon Zsófia is úgy gondolja, hogy nagyon fontos a nemzetközi diskurzus elsajátítása, majd annak beültetése a gyakorlatba. Könyvét is ebben a szemléletben írta meg: a Múzeum és kiállítás egy elméleti és egy gyakorlati részre tagolódik, Zsófia szerint e kettő megközelítésmódot nem lehet elválasztani egymástól. A Néprajzi Múzeum munkatársa ezután nevén nevezi az utóbbi évek legfontosabb muzeológiai szakkönyveit, megemlíti a Ludwig Múzeum gondozásában megjelen Helyszíni szemlét, Sinkó Katalin a Nemzeti Galériáról írt monográfiáját, valamint Ébli Gábor, György Péter és Fejős Zoltán műveit is.

Martos ezután a szakmán belüli diskurzus létezését firtatja. Berényi Marianna szerint ebből a szempontból a művészettörténészek és a néprajzosok jól állnak, de a történészeknek, régészeti muzeológusoknak és a természettudósoknak lenne mit behozniuk. Felveti, hogy a szakmák közötti diskurzusra is rá kellene erősíteni, az átjárhatóságot biztosítani kellene workshopok és konferenciák segítségével, mert a múzeumok csak így lehetnek igazán progresszívek.

Martos ezen a ponton rámutat, hogy Brigitta inkább a megfelelő terminusokat, míg Zsófia a praxisról való beszédet hiányolja. De vajon mire van nagyobb szükség? Frazon Zsófia szerint egy muzeológusnak érdemes egy könyvet teleírnia saját múzeumi praxisával: “nem lehet elkerülni, hogy a kurátorok is írjanak". Úgy gondolja, ha egy komplex kiállítást rak össze egy kurátor, akkor a kérdésfelvetéseit mindenképpen vita tárgyává kellene tennie. Külföldön már teljesen természetesen léteznek ezek az úgynevezett kurátori szövegek, amik kívülről, reflexív módon közelítenek egy adott kiállításhoz, így vitaindítóként szolgálnak. Persze a kurátornak legtöbb esetben nincs ideje minden egyes kiállítása után megírni egy könyvet, mert akkor már a következő projekten kell gondolkoznia. De ha a kurátornak nincs erre ideje, akkor kit lehetne még rávenni erre? Marianna is úgy látja, hogy egy múzeumi dolgozónak erre vajmi kevés ideje van, viszont szerinte az egyetemről kikerült tanítványok képesek lennének ezen szövegek megalkotására. Iványi-Bitter Brigittától megtudjuk, hogy Németországban ez a fajta szövegalkotás szervezet keretek között folyik szövetségi és tartományi szinten is: létezik egy olyan intézet is, ami a kutatásokat és a kurátori szövegeket online egybegyűjti.

A beszélgetés végén a hazai kritika hiányára terelődött a szó. A beszélgetőpartnerek egyet értenek abban, hogy mivel ez egy kis szakma, ezért nagyon nehezen tud diszkurzív lenni, mivel sokszor sértésként csapódik le egy kritikai hozzászólás, észrevétel. A németek ezzel szemben sokkal kritikusabbak, így ott a muzeológia is sokkal progresszívebb. Mariann kielemi, hogy azért is olyan kevés itthon a kiállításkritika, mert az egyes projektek olyan kevés pénzből valósulnak meg, hogy a kritizálás nem számít illendőnek. Frazon Zsófi szerint azonban mindenképp szükség van diskurzusra, nemcsak az intézményeken belül, hanem azokat átívelendő, mivel csak így lehet előremutató a hazai muzeológiai beszéd.