Karafiáth Orsolyát elsőként az érdekli, hogy az eredeti kézirat mikor keletkezhetett. Ungvári nem kíván titkolózni, viszont azt mondja, hogy az eredetet nehéz lenne pontosan meghatározni, de ez természetes, hiszen egyébként is sok olyan kézirat kallódik a lakásában, aminek pontos keletkezési idejét már ő maga sem tudja. Az viszonyt bizonyos, hogy akkoriban kezdett el foglalkozni a tragikummal, amikor 1980-ban a Színház- és Filművészeti Főiskolára került és ott dramaturgiát tanított. Később a cambridge-i egyetememre, a Churchill College-be kerül, ahol hat diákot készít fel az úgynevezett Tragedy paperre. Az itt szerzett tapasztalatait ezután könyv formájában összegzi. De miért is volt szükség a korábbi írás átdolgozására? Ungvári viccesen megjegyzi, hogy neki igazából senki sem szólt, hogy egy kész könyvet sosem szabad újraolvasnia. Ő "sajnos" ezt nem tudta, így amikor többször végigfutott a szövegen, akkor egyre több javítani valót talált benne, amik végül arra késztették, hogy átírja, kijavítsa és kibővítse az eredeti kötetet.

Orsit ezután az érdekli, hogy Ungvári a tanításon kívül mi módon sodródott a drámához. Az író elmondja, hogy fiatalon már írt két német könyvecskét, egy műfajelméleti írást és a Mythos und Kunst című művet, ezek szintén a tragikummal foglalkoztak, de később gondolt arra, hogy ezeket a rövid műveket érdemes lenne kibővíteni. De persze nemcsak az írás segítségével, hanem a fordításai által is egyre jobban belelát a drámába, hiszen a Nemzeti Színház számára rengeteg darabot ültet át magyarra Az ügynök halála lefordítása után. Azt mondja, hogy mire észbe kapott, már 150 fordítása volt a színházban és ezek segítségével szinte teljesen természetes módon "megtanulta a drámát", és ekkor döntött a kis könyvek kibővítése mellett.

Karafiáth szerint ez a mű mellőzi az Ungváritól megszokott anekdotázós, fecsegős hangot, viszont ennek ellenére ez a kötet is megmarad olvasmányosnak. Ungvári szerint ehhez a műfajhoz nem illett volna, ha túlságosan mesélőssé válik a szöveg, mivel itt egy analitikus írásról van szó, így kicsit "vissza kellett" fognia történetezős hajlamát. Viszont ennek ellenére nem akart egy érthetetlen madárnyelven megszólalni, mert az nem lett volna méltó hozzá. "Nem mentem bele a csalásba, emberi nyelven fogalmaztam meg a gondolataim."

A beszélgetésen megtudjuk, hogy e könyv az ókortól egészen a modern drámákig végigkíséri a tragédia alakulását és változását, így a három nagy tragédiaköltőtől, Aiszkhülosztól, Szophoklésztől és Euripidésztől eljutunk egészen Shakespeare-ig és még tovább. Ungvári úgy gondolja, hogy a görögök teremtették meg a tragédia anyanyelvét, ők hozták létre a mítoszokat, éppen ezért nem véletlen, hogy ezeknek a tárgyalásából indul ki. Ezt követően pedig ezen alapmítoszok továbbélését és változását kutatja és arra jut, hogy a modern drámák alapjait is ezek a drámák képezik. Ungvári szerint tehát az egyes tragédiák között egy tematikai és lelki folytonosság figyelhető meg. Azonban a kortárs színház már nem képezi e könyvének részét. A szerző szerint az egészen modern színházban nincsenek egységes mozgalmak és túlságosan sokszínű ahhoz, hogy egy fejlődési vonalra fel lehetne fűzni ezt.

A könyvben a legnagyobb hangsúllyal a Hamlet és a Godot-ra várva című művek szerepelnek, Karafiáth Orsi ennek okára is rákérdez. Ungvári elmeséli, hogy Füst Milán tanítványaként nyolc éven át minden nap értelmezték a Hamletet, így ez a dráma, amit a legjobban ért. "Ha ötszázszor olvasok el egy művet, akkor természetes, hogy végül megértem."

A mű kicsengése egy kissé tragikus, hiszen a dráma eltűnésére fut ki. Ungvári szerint a remény ugyan sosem hal meg, de a 200 éve feltámadásra váró templomok sem születtek még újjá, így a drámának is vajmi kevés esélye maradt megmaradni. Szerinte a mai világban bezárt individuumok vannak, hiányzik a kollektív élmény és nincsenek közösségi terek, amik egyébként a dráma alapvető elemei lennének.

És hogy kinek szánja ezt a művét Ungvári? Az író azt mondja, hogy ez a mű nem alkalmas arra, hogy a szakma tudja használni a benne leírt sorokat, viszont azoknak igazán nagyszerű élményt kínál, akik egy kicsit jobban meg akarják érteni a tragédia lényegét. Azt mondja, hogy ez egy olyan luxustermék, aminek nincs sok haszna, de mégis örömünket leljük benne. "Mint egy Aston Martin, ami ugyan szántani nem jó, de hát azért elég jól néz ki."