Keresztesi József röviden összefoglalja a három történetet, az első fenn játszódik egy alpesi tanyán, a második, amely gyermeki nézőpontból kerül ábrázolásra, lenn a faluban, a harmadik pedig konkrétan a helyi kocsmában. Ennél többet nem nagyon lehet a cselekményről mondani, hiszen nincs lineáris vonalvezetés, a szöveg kollázsokból áll, olyan ez, mint egy filmben, amikor vált a kamera. Keresztesi szerint érdekessége a kisregényeknek, hogy jelen időben íródnak, ráadásul a két első szöveg vége egyfajta apokaliptikus zárlatként is értelmezhető, hiszen az első könyvben nem csupán arról van szó, hogy a tél beköszöntével az emberek lejönnek a hegyről a völgyben található faluba, s hogy a másodikban a nagypapa halála után a kisunoka elmegy a vidékről, általánosabb jelentése van a végnek, az elmúlásnak (a regény eredeti , kétnyelvű – romans és német – szövegének érdekessége, hogy fokozatosan halványul, veszik ki belőle a romans nyelv), míg a harmadik részben tulajdonképpen mintha kísértetek beszélgetnének egymással.

Adamik Lajos, a kötet fordítója is kiemeli a kollázsszerűséget, úgy fogalmaz, anzixképek sora a kötet, majd utal arra, hogy nagyon finoman, alig észrevehetően, van egy összekötőfonal mindhárom rész között, méghozzá maga az író személye. Explicit elbeszélőként ugyan nem jelenik meg, ám utalásokból kihámozható, hogy az ő ifjúsága elevenedik meg a pillanatképeken.

Keresztesi kiegészíti mindezt azzal, hogy szerinte az a jó ebben a könyvben, hogy egyszerre próbál elégikus és ironikus lenni, és sikerül is ebben egyensúlyt képeznie. Érződik a regényen, hogy a szerző belül van abban a világban, amit ábrázol, és szereti azt.

A felvetésekre reagálva Arno Camenisch elmondja, hogy részint saját élményei elevenednek meg, de áthatja a szöveget a fikció is. Ő maga négy nyarat is egy ilyen hegyi tanyán töltött, nem kalandvágyból, hanem édesapja tekintette ezt az ő és egyik fivére számára jó pedagógia eszköznek. Odafent kemény az élet, hajnali négytől este nyolcig tart a szinte folyamatos, egész napos munka. S bár a táj tágasságot, szabadságot adhatna, a szituáció, mindig ugyanazokkal mindig ugyanazt a néhány dolgot végezni, klausztrofóbiás helyzetet alakít ki. Érdekes tapasztalat még, hogy a materialitás, a tárgyak kézzelfoghatósága, testisége mennyire fontossá válik odafent. Regényíróként ez érdekli, hogy miként léteznek emberek ilyen szituációban.

Camenisch elmondja, nem végez anyaggyűjtést, előzetes kutatómunkát, hiszen nem valamiféle igazságot akar elmondani, hanem a költészet érdekli, és az idő, annak múlása, a nagyjából húsz év, ami eltelt azóta, és hogy a képek hogyan alakulnak át, hogyan desztillálódnak az emlékezetben. Valóság és fikció keveredésére jó példa, hogy valóban volt nagynénjének egy kocsmája, de nem arról van szó, hogy ő az ott kiskorában az asztal alá bújva hallott párbeszédeket írja le, hanem a beszélgetések dallamára, hanglejtésére emlékezik, és ezekhez talál ki fiktív párbeszédeket.

Adamik Lajos beszél kicsit a fordítás jellegzetességeiről. Az mondja, a németből történő fordítás esetében nagy probléma, hogy nekünk nincs tájnyelvi irodalmunk, nincs lejegyzett tájnyelvi hagyományunk. Gondolt a fordítási munka során arra is, hogy magyar tájnyelvi elemekkel érzékeltesse a rétoromán részeket (például szögediesen), de azért nem lett volna szerencsés, mert ezek olyannyira, kötődnek az adott földrajzi, kultúrális közeghez, hogy nevetségesen hatnának ebben a szövegben. Az élő beszédhez így inkább a szleng segítségével próbált közelíteni.

Arno Camenisch kisregényei egyébként nagyon sikeresek Európában. Lefordították olaszon és francián kívül többek között spanyolra és angolra is, készült belőle rádiójáték valamint színdarab is. A szerző a következő, májusban megjelenő regényéről pedig végezetül annyit árul el, hogy a kék színnel jellemezhető.