Az eredetileg trió felállású budapesti rockbanda az egyik legkeményebbnek számít az alternatívnak mondott magyar zenekarok között. Ilyen alapon az igazán kőarcú metálrajongók persze tarthatják egy kicsit puhának is, főleg a mostani, négytagúvá bővült, billentyűssel kiegészült formációban. Kapott is negatív kritikákat az új album, amit természetesen jóval a lemezbemutató és a hivatalos megjelenés előtt meg lehetett hallgatni az interneten.

Az Óriás színpadra lépése előtt az előzenekar, a ZUP (leánykori nevén Záhony Unplagged) produkciójába kapcsolódok be, a feldolgozásokat játszó zenekar éppen egy John Butler-számot ad elő teljesen korrekt módon. A Magyarországon elsősorban csak az ínyencek által ismert ausztrál gitárzenekar dalának importálása mindenképpen dicséretes dolog. Aztán jön az est fénypontja, a lemezbemutató.
A hasonlóan rockos stílusban alkotó Isten Háta Mögött zenekarból is ismert énekes-gitáros, Egyedi Péter, illetve a basszusgitáros Örményi Ákos és a dobos Nagy Dávid mellett viszonylag új tag Menyhei Ádám billentyűs, aki rögtön az első dalban, a nyitásnak tökéletes Erősebben szorítsd címűben komoly szerepet kap. Az első lemez azóta is verhetetlen népszerűségű slágere, a Fát dönteni mint kötelező darab most viszonylag korán elhangzik, hogy aztán teret adjon az új daloknak.
Nyilván komoly hatással volt a zenekar harmadik korongjának stílusára Varga Ádám (30Y) produceri és Takács Zoltán Jappán (Heaven Street Seven) hangmérnöki munkája. A 30Y-al amúgy is meglehetősen mély a barátság, ami közös koncertekben és közös dalokban is megnyilvánult már.

A lemezen talán az eddigieknél több a lassabb tempójú, mondhatni, lírai szerzemény, természetesen bizonyos határokon belül mozogva: amit a zenekarra jellemző energikusság és keménység megenged.
Az egyébként rövid terjedelmű albumról mind a tíz új dal elhangzik, de a szobában hallgatva időnként érzékelhető líraiság a színpadon szinte egyáltalán nem mutatkozik meg: megy a zúzás, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Némelyik dal, különösen a Helyet tudni és a 100x olyan érzést keltenek, mintha a Foo Figthers magyar hangját hallanánk. Már csak az kéne, hogy a Corvin legfelső emeletén lévő színpadról még egy szinttel feljebb költözzön a zenekar, a tényleges tetőre, és az már tényleg tiszta Amerika lenne. (Ez persze nem negatív kritika, az albumon és a koncerten elhangzik sok minden más is.)
Az előbbi dalban elhangzó sor, miszerint én már tudom a helyem, egy kicsit rémisztő, mert ugye a művészetben, így egy zenekar életében is általában a hely, az út keresése a legizgalmasabb szakasz. A Káoszkapitány ebből a szempontból már a címe miatt is megnyugtató, már ha szabad a káoszt a megnyugvással egy mondatban említeni.

A líraiságot a leginkább a Csak a szirma kell című darab képviseli (mindennek csak a szirma kell | pedig az illat is érdekel), az altatásból induló dühös zúzást meg a Titkot visszaadni legvége (vedd át, vedd át, vedd már végre át).

És vannak persze régi Óriás-kedvencek (Ollózó, Szájon át, Mindenki írja), utóbbi dal refrénje akár a Facebook üzenőfalára való jótanács is lehetne: írja mindenki a falra, amekkorával kifér | hogy nincs túl nagy fal, amivel nem bírnék.