Az atmoszférateremtés elsődlegessége azonban időnként háttérbe szorítja a cselekményszövést, hasonlóan például Bencsik Orsolya szintén tavaly megjelent Akció van! című kötetéhez. Váradi Nagy Pál könyve esetében is erős motívumhálóval átszőtt összeállításról van szó, melyben az alapvetően prózai forma ellenére is nem egyszer előfordulnak lírai jellegű, néha talán túlságosan is önmagukba záródó, nehezen megfejthető, szinte csak az egyedi hangulatra rájátszó darabok (például a betonút vége). Más szempontból ugyanakkor nagyon is eltér Becsik kötetétől az Urbia, hiszen sokféle hang szólal meg benne, nők és férfiak, felnőttek és gyerek; az adott elbeszélés szereplői és egy kívülálló narrátor egyaránt. Változatosak a formai megoldások is, mese, napló, levél, emlékirat, sőt, propagandakiáltványra emlékeztető szöveg is hozzájárul a kötet retorikai sokszínűségéhez.

Többek között ezért is lesz fontos szerepe a már említett motívumhálónak, amelynek központi eleme egy diktatórikus berendezkedésű birodalom, Impéria létrejötte. Bárkinek a nézőpontjából is legyen elbeszélve egy novella, szinte mindegyik esetben különválik az azelőtt és a most világa. Leginkább azokban az elbeszélésekben érhető ez tetten, ahol Linna városának neve felbukkan.  A hely a különböző szövegekben más-más funkciójú, hol csupán képzeletben élő város, hol afféle elsüllyedt Atlantisz, egy elveszett aranykor szimbóluma, hol pedig a változás nagy vesztese, lakosaival együtt, akik persze az új államalakulat ellenségeinek minősülnek.

A kötetben fontos szerephez jutnak a diktatúrák különféle önreprezentációs technikái. A kétarcú Jána történetében nem azáltal válik a kislány problémás helyzetűvé, mert két arccal született, hanem mert szülei "vegyes házasságban" élnek, egyikük az importok, másikuk a maradékok csoportjába tartozik. Természetesen mindkét kategória, egy társadalmi csoport valós öndefiniálása helyett egy felülről rájuk erőltetett, nyilvánvalóan ideológiai alapon kimondott besorolást jelent. Történelmi ismereteinkre támaszkodva, tetszőlegesen helyettesíthetjük őket a múltban alkalmazott valós megjelölésekkel és megbélyegzésekkel. A Teknő című írásban, amely egy feltámasztó szerkezetről szól, és mint egy, az aktuális hatalom mellé álló propagandaszöveg is olvasható, szintén kirajzolódik a ki a jó és ki a rossz állampolgár dichotómiája, bár itt az irány fordított: ha valaki maradék, azaz a legyőzöttek közé tartozik, nyilván ártani akar a nagyszerűnek titulált találmány révén a birodalomnak. A Teknő párjának is tekinthető a daráló leleménye című szöveg, amelyben a beavatás és a büntetés egyetlen ünnepélyes aktussá olvasztása ad okot a birodalom propagandaszerű dicsőítésére. A lelemény kifejezés nem is elsősorban a darálóra, mint tárgyra, annak technikai jellemzőire értendő, hanem az elvre, hogy ami egyik ember számára a közösség soraiban történő megerősítést jelenti, az egyben valaki más (könnyen elképzelhető, hogy egy politikai elítélt) számára a kínhalált. Mindezt továbbgondolva a diktatúrák olyan értelmezése is hozzárendelhető a szöveghez, miszerint vagy áldozat lehet benne valaki, vagy pedig cinkos.

Már az eddigiekből is körvonalazódhatott, hogy Váradi Nagy Pál prózája nem szűkölködik morbid, horrorisztikus elemekben. Különös előszeretettel szerepelteti például a varjakat, több elbeszélésben is (Kopernika, öregtorony, Mégegyszer), de megint csak említhetők a darálók, teknők és hasonló eszközök, vagy az olyan motívumok, mint az amputált és kukába szórt vagy erdőben elásott végtagok (kallódó végtagok), esetleg a törzs nélkül, csak fejjel világra jött emberek, torzszülöttek története (nure kapo). Mindezek a motívumok emlékeztethetik az olvasót például Bartók Imre prózájára, míg az olyan, inkább alaktalan szorongást előidéző írások, mint a betonút vége, az aszfaltban sínek fekszenek, vagy leginkább a kötetet záró vissza a forráshoz Bodor Ádám novelláinak világát idézik meg.



Váradi Nagy Pál kedvelt motívuma a vasút, a használaton kívül helyezett, vagy éppen hiányzó sínek, amelyek így a pusztulást, az élettelen és élhetetlen város képét idézik meg. Mindez ugyanúgy fontos része a már említett, az egész kötetet egy egységgé kovácsoló motívumrendszernek, a birodalom high-tech hatalomgyakorlása  és a természetes emberi viszonyok szétroncsolódás közti fájó ellentét ábrázolása révén. Elgondolkodtató és egyben ügyes megoldás is (akár szándékolt, akár nem), hogy éppen az a vasút képviseli ebben az ellentétben az emberit és természeteset, amiről mintegy másfél évszázada éppen ellenkezőleg vélekedtek.

Mindezeken túl számomra mégis inkább az olvasóval űzött bátor és pimasz játék a legvonzóbb ebben a kötetben. Már a nyitó darabban, a Linna keresésében is megjelenik az a kettősség, melynek alapja az archaikus nyelvhasználat, régebbi korok szövegvilágának, retorikai fordulatainak megidézése, ugyanakkor mindennapjaink emblematikusnak tekinthető eszközeinek (internet, mobiltelefon, digitális fényképezőgép) felemlegetése. A latinos-olaszos hangzású helynevek időnként a középkori Itália illúzióját keltik, és ezt még csak erősítik is az olyan motívumok, mint például a Kopernika című elbeszélésben az egyház révén egyetemi tanulmányokig eljutó, majd végül falujába papként visszatérő főhős története. De említhetnénk akár az amo de sortóban keltett illúziót is, hiszen itt egy kolostorba vezető, szekéren megtett hosszú út felidézésről olvashatunk, miközben a modern egészségügy olyan mindennapi jelenségei is belekerültek a szövegbe, mint a vizeletminta vagy a vérvétel. Véleményem szerint azonban ez a fajta feszítő ellentét a mnt című írásban teljesedik ki a leginkább Mintha Ursula Bindernek, Rakovszky Zsuzsa A kígyó árnyéka című regénye hősnőjének kortársa fogna hozzá saját emlékirataihoz, megemlítve benne kis csinálmányát, amelynek azonban összetevője többek között egy digitális fényképezőgép, és bármennyire is csalóka a nyelvhasználat ("penig", "miá". "odvar", és persze a -tatik, -tetik, időnként -tatván, -tetvén igeragozás) ez a "csinálmány" bizony kísértetiesen emlékeztet a google street view-ra és hasonló programokra.

Érdemesnek tartom emellett megemlíteni a kettősség egy másféle szerepeltetését. A Linna keresésében a hajónaplót vezető kapitány, miközben az elveszett (vagy talán sosem létezett) várost keresi, kénytelen befejezni a játékot és hazamenni, mert a nagymamája hívja haza. A Vas című elbeszélés pedig egy hócsata története, amiről viszont az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy gyerekek játsszák. Mivel mindkettőben szó esik valamilyen formában a birodalomról, e két szöveg izgalmas párbeszédbe lép egymással, ami továbbgondolva akár a kötet egészére is kihathat. Az olvasó ugyanis könnyen elbizonytalanodhat, hogy a gyerekek vannak-e a birodalom világán belül és másolják le játékaikban a felnőttek életét, vagy a birodalom létezik-e csupán a gyerekek elképzelt világán belül.