Emlékezni a felejtésre / Danny Boyle: Transz / PRAE.HU

Danny Boyle neve többek között kultuszfilmjei: a Sekély sírhant, és még inkább a Trainspotting révén vált népszerűvé. Titka, hogy keserédes humorral közeledett a kilencvenes évek angol/skót fiataljainak nemzedékéhez, s történeteit szubjektív képek használatával, valamint az idősíkok variálásával filmnyelvileg is izgalmassá tette. Ironikus hozzáállását és feldobott, jó kedélyű stílusát jórészt megtartotta későbbi munkáiban (Gettómilliomos, 127 óra), így legfrissebb fművében, a Transzban is. A Trainspottinghoz hasonló, de annál persze kevésbé önironikus thrillerben a zsáner csupán keret, Boyle filmje a képrablással induló macska-egér játéknál egy sokkal veszélyesebb és bonyolultabb dologról szól: a megszállott szerelemről.

A Transz akár egy hollywoodi főkoncepciós film is lehetne, minthogy alapötlete egy rövid kérdésbe összesűríthető: mi lenne, ha a tökéletesen megszervezett képrablás egyik tagja elfelejtené, hová rejtette a zsákmányt? A Simon (James McAvoy) miatt balul elsült akció után ugyanis társa, a főkolompos Franck (Vincent Cassel) rádöbben, hogy csak a keretet szorongatta hónalja alatt, a festmény elillant, akár Simon emlékei egy puskatussal fejére mért ütés és egy autóbaleset hatására. Ezért nincs mit tenni, a bandának kénytelen-kelletlen szövetkeznie kell az amnéziás főhőssel. Útjuk egy pszichoterapeutához, Elizabeth-hez (Rosario Dawson) vezet, aki remélhetőleg hipnózissal majd előcsalja a homályba tűnt emlékeket. Azonban, mint lenni szokott, kiderül, senki sem az, akinek látszik, és a nő a terápiával nemcsak az eltűnt képpel kapcsolatos emlékfoszlányokat söpri elő.

Danny Boyle filmje, bár közel sem eredeti, kétségtelenül merész vállalkozás. Az Eredethez hasonlóan ezúttal sem egy konkrét fizikailag létező helyre, hanem egy másik ember elméjébe kell betörni. Boyle mindezt a bonyolult folyamatot formailag is érzékeltetni kívánta, így sokszor mossa össze nemcsak az idősíkokat, de valóság, emlékezet és képzelet határait is. Ráadásul a fordulatok halmozottak: tízpercenként alapvetően változik meg a karakterek viszonya, s a történet végéig az sem bizonyos, ki a pozitív és negatív figura. Fennáll tehát a veszély, hogy a néző elveszti a fonalat, összezavarodik. Persze a Transz fokozottan aktív befogadót igényel, ám Danny Boyle-nak mégis sikerül jó kötéltáncosként egyensúlyban maradni, és végigmenni a komplex cselekményvonalon.

Kicsit fárasztó és elcsépelt ugyan ez a stílus, hiszen napjaink tömegfilmjeiben sztenderdnek számít a gyorsvágás és az időfelbontás is. Ennek ellenére a Transz nem válik öncélú hatásvadászattá, mivel a végletekig hajszolt filmnyelvi játék a karakterformálás szolgálatában áll, mely kellőképp kreatívra sikeredett ahhoz, hogy fenntartsa a néző érdeklődését. Nincsenek előre leosztott szerepek. Eleinte elhisszük, hogy az ártatlan tekintetű Simon a jófiú, és Franck a gonosz. Mikor a főhős találkozik Elizabeth-tel, s a nő felajánlja segítségét bűntársaival szemben, gondolhatnánk, egyfajta "kémjátszma" indul majd be, az újdonsült páros összemelegedik, sikeresen átverik ellenlábasaikat, és az ismert sablon szerint Simon elnyeri a dögös, okos, erős lányt, hogy boldogan elsétáljanak a város forgatagába. Azonban Boyle ennek lehetőségét csak felveti. Csaliként dobja be a nézőnek, aki feltehetőleg rá is harap. Ám hamarosan jön egy fordulat, vagy egy röpke, jelentéktelennek látszó epizód, ami gyanakvást kelt. És mikor már elhinnénk, hogy az elvárásainktól különböző módon fog haladni a cselekmény, az utolsó 20 percben ismét visszatérünk az elején felvetett sablonhoz, így a befogadó másodszor is bedől Danny Boyle trükkjének, hogy végül a karakterviszonyokat megint feje tetejére állító, cseppet sem várt finálé sokkolja.

Tehát senkiben sem bízhatunk. A mozi székébe süppedve olyan helyzetbe kényszerülünk, mint az amnéziás-hipnotizált főszereplő. Simon nem képes már különbséget tenni valóság, emlékek és képzelet között. A történet elején cinkosára, Franckre támad, bizonytalan kapcsolatot alakít ki Elizabeth-tel, és jó darabig csak egy elmeroggyant, irányított marionettnek tűnik. De, mint később kiderül, az emlékezés csak még jobban összezavarja a dolgokat. S felmerül a kérdés, nem lett volna-e jobb, ha minden feledésbe merül? Hiszen az ember önazonosságát nagyban meghatározza múltja. Ha valaki elfelejti, ki volt, tiszta lappal kezdhet. Mintegy újjászületik, akárcsak Simon. Szerencséje volt, hogy megtanították felejteni. Pechére azonban a képhajsza miatt eszébe jutottak a régi sérelmek. S nemcsak pechére: a kőbunkónak tűnő Franck és a megbízhatónak tetsző Elizabeth szerepe is átértékelődik az emlékezéssel. Áldozatból vad, vadból áldozat válik. Ahogy a néző, úgy a főhős vélekedése is állandóan változik a cselekmény kibomlásával. Így a felejtés jelenti a nyugalmat, az emlékezés csak összezavar. Főleg, ha egy zűrös kapcsolat az igazi rejtély, nem pedig a műtárgy holléte. A kép helyét el lehet felejteni, de a megszállottan szeretett személyhez valamilyen megmagyarázhatatlan erőtér húz vissza. Az információt ki lehet törölni az agyból, a nő iránti vonzalmat viszont más adattároló őrzi, kitörölhetetlen.

A Transzban tehát ismét a végzetes szerelem okozza a bonyodalmat. Pontosabban a femme fatale, aki ezúttal is bábuként játszik a másik nem tagjaival. Rosario Dawson különösebben nem alakít nagyot, de testileg meggyőző a jelenléte (sokunk örömére nem egyszer láthatjuk ruha nélkül). James McAvoy és Vincent Cassel pedig rutinból hozzák a bódítóan szexi Elizabetht-től megrészegült karaktereket.

Boyle thriller-vígjátéka nem az év filmje, és nem fog kultstátuszt szerezni, mint a rendező kilencvenes évekbeli munkái. Hollywoodiánus történetét láttuk már párszor, karakterei önmagukban nem különösebben kiemelkedők, csak dramaturgiai funkcióik váltogatása izgalmas, az őket megformáló színészek pedig kisujjukból kirázzák szerepüket. Ennek ellenére mint fekete humorral átitatott, néhány meglepő fordulattal előrukkoló bűnügyi film feszültséggel teli másfél órás szórakozást nyújt. A Transz nem emlékezetes műremek, de közel sem felejtős.

Transz (Trance)
Színes, feliratos, angol thriller, 103 perc, 2013.

Rendező: Danny Boyle
Forgatókönyvíró: Joe Ahearne, John Hodge
Operatőr: Anthony Dod Mantle
Producer: Danny Boyle, Christian Colson
Vágó: Jon Harris

Szereplők: James McAvoy (Simon), Rosario Dawson (Elizabeth), Vincent Cassel (Franck), Tuppence Middleton (a fiatal lány), Danny Sapani (Nate), Lee Nicholas Harris (mentős), Sam Creed (DJ)

Korhatár:

Forgalmazza: InterCom
Bemutató: 2013. június 6.

film

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról