A rendező, Richard Linklater a kilencvenes évek elején induló amerikai függetlenfilmes generáció egyik kiemelkedő alakja. Változatos életművébe beleférnek a pálya indulását jellemző generációs problémafilmek (Henyék, Tökéletlen idők, Naplopók), a vizuális stílusát és intellektuális tartalmát tekintve egyaránt roppant rétegzett és bonyolult felépítésű "filozófiai animációk" (Az élet nyomában, Kamera által homályosan) vagy a megmártózás a mainstreamben (Rocksuli, Börni, az eszelős tehén). Ez a felfokozott verbalitással és finom lélekrajzzal operáló, vállaltan filmszerűtlen romantikus trilógia mégis kiemelt helyen szerepel Linklater munkásságában, afféle búvópatakként szövi át az életmű egészét.


 

A széria első darabja, a Mielőtt felkel a Nap 1995-ben debütált a Berlini Filmfesztiválon, s szinte azonnal egy egész generáció alapélményévé vált a húszas évei elején járó két fiatal, az amerikai Jesse (Ethan Hawke) és a francia diáklány Celine (Julie Delpy) kettősének egyetlen napot átfogó, bécsi kószálása. A páros a vonatúton véletlenül ismerkedik meg, s az, hogy alig huszonnégy óra alatt egymásba szeretnek, a napfelkeltéig átélt, rendkívüli érzelmi intenzitású együttlétnek köszönhető, Bécs historizáló miliőjében. A fiatalságnak ez a naiv, őszintén lelkesedő hevessége, az önmagunk gondolatainkon és érzelmeinken keresztül történő, nagyfokú odaadása egy csapásra rabul ejtette a nézőket, Jesse és Celine pedig kultikus romantikus párrá avanzsált ebben a rendhagyó melodrámában. A Mielőtt felkel a Nap a szerelem és a férfi-nő kapcsolat örökösen visszatérő, régi-új toposzaiba friss életet lehelt, a romantika sablontörténeteinek csapdáit pedig ügyesen kerülte – nem utolsó sorban az amerikai stiláris hagyományban formabontónak számító ábrázolási móddal. Nem véletlen választás az európai főváros sem a film helyszínéül, Linklater ugyanis sokkal inkább táplálkozik a hatvanas évek modernizmusából, elsősorban a francia újhullám stílusából, mint bármilyen műfaji konvencióból. A fiatalok véletlenszerű bóklászása – miközben a városi terek finoman apropót szolgáltatnak, beépülnek a történet alakulásába –, az őket komótos beállításokban hosszan, szinte észrevétlenül követő kamera és az egész filmet kitöltő, mélyenszántó gondolatokat közvetítő, mégis hétköznapian valószerű dialógusok miatt az egész mű mintha Godard vagy Truffaut köpenyéből bújt volna elő.


 

Linklater a melodráma minden kötelező kliséjét elhagyta, története főszereplője maga a romantika ("ez a kis tér itt közöttünk"), mégsem fordulatos érzelmi kalandokat mesélő romantikus filmet készített, hanem intelligens tűnődéssel és a cselekménytelenséget kitöltő rengeteg párbeszéddel jut közelebb a műfaj alapvető kérdéseihez. Maradéktalanul követi ezt az elvet a második epizód is. A Mielőtt lemegy a Nap kilenc évvel az első találkozás után veszi fel újra a történet fonalát; az újbóli találkozás során most a napnyugta válik a végső határidővé. Bár a bécsi hajnalon megbeszélt következő találkozóra végül nem került sor, Jesse könyvet írt történetükből, mely a turné utolsó állomásán, Párizsban ismét összefonódik. A film tétje immáron az, hogy naplementéig kiderüljön, vajon folytatható-e egy kilenc évvel korábbi történet mindazzal az élménnyel és változással együtt, melyet annak szereplői az eltelt idővel külön utakon szereztek. Ehhez pedig az egymás újbóli megismerésére, így rengeteg beszélgetésre van szükség. S ahogyan a film befejezése sugallja, a válasz még ennek ellenére, távolról sem lesz egyértelmű.


 

A Mielőtt éjfélt üt az óra nem esik bele abba a csábító hibába, hogy ismét a fatális egymásra találás egészestés hosszúságúra bontott nagyjelentét tárja elénk. Az első résznek szükségképpen ez volt a mozgatórugója, az ifjúkor romantika, nagy érzelmek és fennkölt pillanatok iránt fogékony, kitüntetett időszaka tárult elénk; a második rész ehhez adta hozzá a sorszerű újratalálkozás mítoszát – vagy sokkal inkább a mítosz egy nagyon is mindennapi realizálódását –, miközben a lázas és naiv ifjúság képét kiegészítette a harmincas éveikben járó, megállapodott felnőttek sorsának alakulásával. A két rész között eltelt időben valódi fejlődés ment végbe, Jesse és Celine bécsi románcuk rajongóival együtt öregedtek, változtak, nőttek bele társadalmi szerepeikbe – külön, ki-ki a maga útján. A váratlan, de elkerülhetetlen találkozás ezt az eltelt időt, s vele a közben végbement lelki-érzelmi alakulásokat rendezi egy csapásra újra abban a felfokozott, besűrűsödő, szinte bergsoni néhány órában, melyet a Mielőtt lemegy a Nap valós időben mutat meg a nézőinek.
 

Ha a harmadik rész is ugyanezt tenné, a találkozás nagy pillanatának újabb meséjét rántaná elő, azzal önmaga epigonjává válna. A második film párizsi és a harmadik görögországi helyszíne között eltelt kilenc év azonban más irányt vesz, mint a korábbi két rész közé ékelt csaknem egy évtizednyi idő. Jesse és Celine életének alakulása ezúttal nem külön utakon, hanem együtt folytatódott. A második részhez hasonlóan a befejező epizód alaphelyzete is egy hihető módon, életszagúan és szervesen formálódó folyamat adott pillanatába helyezi a nézőt. Mindaz, ami ebben a meg nem mutatott kilenc évben történt, tökéletesen hétköznapi és hihetően őszinte. A párizsi könyvesboltban újra összefonódó két életút együtt haladt tovább, Jesse kilépett rosszul sikerült házasságából, s immár új családjában él Celine-nel és nyolcéves ikerlányaikkal. A páros most a negyvenes évei elején jár, ennek az életszakasznak a maga saját problémáival.


 

A Mielőtt éjfélt üt az óra elszakad az első két rész dramaturgiájától, a film első fele az évek során kialakult helyzetnek az ábrázolásával telik, leginkább más szereplők tükrén keresztül. Először Jesse és Celine kapcsolata – jelenlegi helyzetében, visszamenőleg és talán az előre nem látható, de sejthető jövőjére nézve is – a különböző korú, más-más generációhoz tartozó párokon keresztül gondosan reflektálódik, majd a Mielőtt-sorozat esszenciáját adó helyzethez egy baráti ajándék, egy kettesben töltött tengerparti éjszaka szolgáltat apropót. Férfi és nő pedig gyalog, felszabadult beszélgetésbe merülve indul neki az estének. S ekkor érkezünk el a harmadik film igazi érdeméhez: nem kapunk romantikus hazugságokat a szerelemről, párkapcsolatról és a boldogságról. Ami helyette elénk kerül, az nem más, mint egy középkorú, hosszú évek óta együttélő pár sok élményt közösen megélt, számtalan tapasztalatot szerzett és ezzel együtt sérelmekkel, súrlódásokkal terhelt kapcsolata. A megdöbbentően hiteles veszekedés pedig legalább annyit mond férfiról-nőről, rólunk magunkról, mint az első két epizód összesen.


 

Linklater, Delpy és Hawke közös munkájának harmadik része nem ámít a végpontjára érő történet lekerekített befejezésével. A Mielőtt-filmek magának a hús-vér valóságnak egy-egy kiragadott és a filmművészet segítségével az örökkévalóság számára kimerevített részletei. Egy teljes, s mint ilyen, átláthatatlanul végtelen és sokrétű életfolyamnak a mozaikdarabkái. Biztosan tudható, hogy mikor éjfélt üt az óra, a történet a maga rendje szerint folytatódik tovább. A kérdés csakis az, hogy látunk-e még valaha belőle egy újabb töredéket.

 

Mielőtt éjfélt üt az óra (Before Midnight)
Színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 109 perc, 2013
Tizenkét éven aluliak számára nem ajánlott!

Rendező: Richard Linklater
Forgatókönyvíró: Richard Linklater, Julie Delpy, Ethan Hawke
Zeneszerző: Graham Reynolds
Operatőr: Christos Voudouris
Producer: Richard Linklater
Vágó: Sandra Adair

Szereplők: Ethan Hawke (Jesse), Julie Delpy (Celine), Seamus Davey-Fitzpatrick (Hank)

Bemutató: 2013. augusztus 15.
Forgalmazza: ADS Service Kft.