Mielőtt siránkozásba fognék, illetve az ítész sanyarú sorsáról kezdenék értekezni, azt gondolom helyénvaló tisztáznom néhány kérdést az alapállásomat illetően. Tudniillik én objektív kritikára törekszem – egy olyan helyzetben, ahol nem hiszek az objektivitás lehetőségében.

Valószínűleg fura a másféle kritikához szokott olvasó számára, de az én alapelvem az, hogy ugyan bizonyos információknak utánajárok lelkiismeretesen, ám egy-egy koncert illetve előadás megítélésében nem a tudásomra, hanem a hallásomra építek.

Irigylem azokat, akik objektív kritikának érzik azon véleményüket, hogy "a zeneszerző mit akart kifejezni" adott művében, illetve úgy tudnak beszélni egy-egy zenei megoldásról, az intonáció valamilyen sajátosságáról, mintha valamilyen műszerrel mérték volna ezeket a paramétereket.

Irigylem őket, de eszem ágában sincs követni ezt a trendet, mert egész egyszerűen nem hiszek benne. Amikor egy ítész mondjuk az intonáció kivitelezési pontosságáról értekezik, akkor szerény véleményem szerint semmi másról nem beszél, mint arról, amit hall.

Szívesen hozzátenném még azt is, hogy a fülével, de ez már nem olyan egyszerű dolog. Meggyőződésem, hogy azért vagyok kritikus, mert nem úgy, nem pontosan ugyanazt hallom, mint a naív zenehallgató. Nem, azt hiszem zenész sem vagyok, de mégis zenei összefüggéseket, zenei mozgásokat észlelek és nem egyszerűen hangokat. Ezért vagyok képes arra, hogy akár egy teljesen ismeretlen mű előadásában is észrevegyem azt, ha mondjuk a tíz hegedűsből egyetlen egy is akár egy egész picit másként játszik, illetve az intonációja nem pontosan ugyanaz, mint amit a darab "diktál". (Mármint az én fülem szerint.)



Ezt lehet szubjektív kritikának nevezni, mert valóban az. Legalábbis van olyan őszinte, hogy nem tekinti fizikai valóságnak azt, amit észlelek. Én pszichológus vagyok, ismeretelméleti alapállásom pedig a fenomenológia: abban hiszek, hogy az egyetlen "kézzelfogható" valóság az a fenomén, ami az én elmémben van – és minden mást zárójelbe teszek (mert lehet, hogy van, hogy valóságos, ám amit én erről tudhatok, az akkor is csak fenomén lesz az én elmémben).

Szóval amikor azt írom, hogy több napos házfelújítás és nagyjából másfél órás éjszakai alvás után szálltam a buszra, amely a kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztiválra vitt, nem panaszkodni akarok. Azt gondolom, hogy az én "műszerem" az elmém, illetve a fülem, amellyel megítélem a zenei történéseket, és az én szubjektív objektivitásomba igenis beletartozik a "műszer" állapota, kalibráltsága.

Aztán lassan zárom is ezt az érdektelen fecsegést, csak egyetlen jajszó hagyja még el az ajkam: úgy gondolom a kritikus legnehezebb feladata az, amikor semleges, neutrális, közömbös műalkotásról kell ítélnie. Mert könnyű dolga van, amikor a hibákat mutatja ki, ahogy az sem esik nehezére, ha az egekbe kell dícsérnie valamilyen nagyszerű előadást... de mégis, mit tegyen, amikor az egész se nem jó, se nem rossz, csak olyan, mint a régi, ízetlen rágógumi? Mondjam el, hogy mitől lett volna jó? (Mert azt gondolom, hogy a normatív, irányszabó írás nem kritika, hanem elmélet.)

Szóval jó félóra töketlenkedés után végül felszálltam a buszra, s hamarosan már csak úgy véltem elviselhetőnek az életet, ha maximális hangerőn bömböl valami zeneféleség a fülemben, hogy ne kelljen kollégáim zajos szószátyárkodását élveznem.

Aztán persze némi késéssel begördült a busz a megfelelő helyre, s volt még vagy fél órám, hogy a kimerülőfélben lévő Androidot töltögessem, illetve néhány másodpercet hozzácsapjak az éjszakai másfél órához.

Aztán már kezdődött is az első, délelőtti koncert.



Nem először vagyok Kaposváron: ha az első évben nem pont akkor utaztam volna Spanyolországba, nyaralásra, azt mondhatnám a születésétől kezdve ott vagyok, s bábáskodok a Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál mellett. A lényeges különbség csak az, hogy míg eddig ez az eseménysorozat a nyaralásom, szórakozásom és kikapcsolódásom volt, ezúttal inkább a pihenésre kerestem az alkalmat.

Az évek során meglehetősen népszerű szórakozássá vált a fesztivál: ahogy hallom, már a karácsonyi időszakban kiárusították a bérletek nagy részét, és most is látszik, hogy a problémát legkevésbé sem az okozza, hogy ne legyen üres nézőtér - inkább az, hogy hová lehet zsúfolni ezt a tömérdek embert?

Nem panaszkodom, mert volt már rosszabb is. Előfordult máshol, hogy szóltak, hogy az ingyenélők az utolsó percben mehetnek be, és oda kushadhatnak, ahol találnak még maguknak helyet. Ezúttal nem ingyenélő voltam, de mégis csak pótszékes, és bár nem okozott gondot a helytalálás, mégis csak az utolsó percekben mehettem be az előadóterembe.

Nem panaszkodom, hiszen nem én vagyok a célközönség, és egyébként is, olyan kedvesen és olyan odaadóan gondoskodnak rólam, hogy valóban azt érzem, hogy VIP vendég vagyok, mégha oldalról hajlongok is, hogy valamit lássak a megítélendő előadásból.

Csak azt akarom mondani, hogy bár valóban, világi kényelmes fauteuil-ök vannak a nézőtéren, de amikor a közönség mintegy harmada pótszékeken, illetve párnákon és a színpadon foglal helyet, én pedig a színházterem szélén, a lejtős nézőtéren egy olyan széken ülök, amelyről folyamatosan csúszok előre, a színpad felé, akkor kevésbé hat meg az olyan kijelentés, hogy a nézőtéri ülések rendkívül kényelmesek.

Szóval nagyjából másfél óra és a hozzácsapott mintegy tíz perc alvás után egyensúlyozok a székemen, a nyakamat nyújtogatom, hogy valamit lássak, majd az álomkórral küszködök, hogy nehogy véletlenül is horkoljak közben, avagy előrecsúszva beleboruljak az előttem feszengő néző ölébe – valami nagyon fenomenális előadásra van szükség, hogy a helyzetet élvezetesnek nyilvánítsam!

És azt kell mondanom, hogy ez még mindig nem a kritika, csupán az emberi panasz helye: ugyanis a zenészek nem hibáznak, az előadás többé-kevésbé flottul megy – egész egyszerűen az egész valahogy nem lépi túl egy zeneiskolai vizsgaelőadás szintjét.



Mert ugyan – Bősze úrtól, a stand-up konferansziétől – arról értesülünk, hogy maga Prokofjev is azért írta két hegedűre a művét, mert azt gondolta, hogy ennél rosszabb hangszerösszetétel aligha akad, egyébként nem rossz, sőt egészen izgalmas volna ez a zene, de valahogy hiányzik a lélek, a gondolat és az érzés az előadásból.

Aztán a mester, Mozart oboanégyese következik, és hiába tudom, hogy – bármennyire is dícsérik, de – a terem akusztikája nem tökéletes, s az oboa hangzásának különösen nem kedvez, én csak azt hallom, hogy az egész olyan színtelen, ízetlen és kottaszagú, hogy ezért máskor nem keltem volna fel az ágyamból (akár rendes, nyolc órai alvás után sem).

És közben emlékezem, mert ugye én azt is szoktam, különösen a kínzó gyomorcsikarás és a mákonyos álombamerengés között lebegve. Eszembe jut, hogy – bár nem így hirdetik, de – ez mégiscsak egy matiné koncert.

S mivel jóindulat és pozitivitás is lapul azért bennem, felidézem azt, hogy ugyan sok hasonló (és főleg délelőtti) koncert zajlik itt, azért mindig van egy-egy nagyon izgalmas előadás is.

Ami aztán elkövetkezik, mivel a Rahmanyinov-darab Nicolas Altstaedt és (ha jól emlékszem) José Gallardo előadásában (minthogy a műsorfüzet szerint itt Mustonen szerepelt volna, akiről tudom, hogy nem jött el) meghozza a várt hatást.

Újra megcsodálom Nicolas érzésteli előadását, s újra rádöbbenek, hogy igen, ő mindig is így játszott itt. Szóval ez a darab, Rahmanyinov g-moll szonátája nem csak jó, de az előadás is él, lüktet, valami olyan, ami még a hozzám (ekkor) hasonló félholtat is életre kelti.



(Az egy más kérdés, hogy aztán Balbulus kollégámmal beszélgetünk a koncertről, s kénytelen-kelletlen elismerem, hogy ugyan érzéssel és nagyon jól játszott Nicolas, az intellektus és a műtől való távolságtartás nem volt benne tökéletes.)

Szóval felidézem a múltat, és rájövök, hogy valami ilyenre számíthatok: sok, apró és nagyrészt jellegtelen előadás között elszórva egy-egy valóban jelentős interpretáció – amire hivatkozva nyugodtan mondhatom azt, hogy ha nem is volt minden tökéletes, azért az egész mégis nagyszerű volt, megérte.

A koncert után van vagy fél órám az áram-éhes Android táplálására, s talán negyed órát is tölthetek azzal, hogy az éjszakai másfél óra, majd koncert előtti tíz perc mellé becsaljak vagy negyed óra alvást.

Az ezután következő Szász Endre kiállítás előzetesről most keveset beszélek, mert egyrészt zenekritikusként nem érzem posztomnak a képzőművészeti alkotások és kiállítások kritikáját, másrészt később lesz még alkalmam visszatérni e művészetre.
 

 
Kevés unalmasabb dolgot ismerek a világon a sajtótájékoztatónál és kiállításmegnyitónál. Ezúttal a megnyitó helyett inkább szundítani próbálok és Androidomba préselni azt a néhány ampert, amivel az esti koncertet kivészelhetem.

Aztán újra a kényelmetlen pótszéken egyensúlyozok az előrecsúszás és az önfeledt, mámoros alvás, valamint a "komoly" műélvezet között.

Dvorak G-dúr vonósötösét hallgatom, s ugyan nagyon szeretem a szerzőt, de valahogy mégsem győznek meg a zsenialitásáról, hiába van ott, a zenészek között Nicolas az ő érzéseivel és átélésével.

Majd Dowland-dalokat hallgatok, és bár egyetlen rossz szót nem szólhatok az előadásra, hiszen mind Dunford a lantján, mind pedig Reinhold énekhangja nagyjából tökéletes, egy picit üresnek érzem a nagy színházteremben az egyetlen lant és énekes összetételt (amiben – természetesen – a híres akusztikának is szerepe lehet).



Aztán, ahogy szinte mindig, egyszer csak felcsendül a muzsika, én felelevenedek, minden panaszom a múlté és már csak azt érzem, hogy jó élni, jó itt lenni, és minden nagyszerű, ahogy Kelemen Barnabás és Gallardo zenél (Prokofjev: f-moll szonáta hegedűre és zongorára).



Estére még van egy program, amit szívem szerint kihagynék, de valahogy mégsem sikerül, mert rábeszélnek, meg egész egyszerűen kikerülhetetlen: betérek a Kaposfest Casino-ba, s meghallgatom a nyitóműsort.

Valószínűleg egy betokosodott, vaskalapos-konzervatív barom vagyok. Valószínűleg fogalmam sincs arról, hogy mi a trendi, hogy mi az, ami az embereknek tetszik. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, de az én fejemben különböző zenei alkalmak, és különféle, ezen alkalmakra szolgáló zenék léteznek, nagyrészt egymástól elkülönülten.

Ugyan nem járok diszkóba illetve táncos mulatóhelyekre, de azt gondolom meglehetősen elhibázott lépés volna egy ilyen helyen valamilyen Schönberg-darabot előadni a Boney M muzsika helyett. Ahogy azt is nehezen tudom szerencsés választásnak elkönyvelni, ha igazi, mulatós cigányzene helyett mondjuk Steve Reich művét adná elő a Kelemen Kvartett egy jó kis borozós-mulatozós esten.

És nagyra értékelem azt, amikor a manöken-táncos kisgyermekeket tanít (pop)táncra a kisvároska főterén, de valahogy azt érzem, hogy ez a táncos-gárda nem igazán illik egy komoly- illetve kamarazenei fesztivál előadásai közé.



Most pedig, mintegy kvint-esszenciálisan ősszesűrítve kapom a Kaposfest Casino-ban azt, ami – szerintem – nem, vagy nem igazán illik egy kamarazenei fesztivál programjába: vannak itt rock- illetve break-zenére táncoló kisgyermekek, manökenek, erotikus tánc, vannak rulett asztalok és póker-arcú cassier-ek, van másodvonalbeli jazz-gitáros és kortárs képzőművészeti alkotás a falon, van csokornyakkendő és dendiség, valamint minden, amit Balbulus kollégám annak idején dolce vitának nevezett.



Én lassan hazatérek, pötyögök még egy picit a gépemen, s próbálom elviselni a hőséget, amely valahogy megrekedt a szobában, mert hiába van kint már egészen hideg, odabent még minden egy robbanófélben lévő kazánra emlékeztet. Szóval nyitott ablak mellett ülök-állok-görnyedek, és nagyjából hajnali háromig hallgatom a cigányzenét, amely (vélhetően) a Kapos Hotel teraszáról szól – legalábbis addig, amíg én álomba nem révedek.

Lehet, hogy a nagy házfelújítás közepette teljesen leszoktam az alvásról. Mindenesetre másnap majdhogynem teljesen kialudtan, nyugodtan és pihenten ébredek. Van is némi szükség rá, ugyanis hajnali 10 órakor - ! – máris viharzunk a Rippl-Rónai Emlékműzeumba, taxival.

A kert, az épület gyönyörű, csupa zöld itt minden! A kiállítási tér majdhogynem grandiózus, tömegek fogadására képes. Az egészből azonban szinte csak az Andrássy-ebédlőre koncentrálunk, amely ugyan tényleg csodálatos, ám a bukolikus bevezetés után kevéssé nyűgöz le.



Megértem a művészettörténész (és egyben műszaki ember) lelkesedését, odaadását. Irigylem az embert, aki megtalálta élete értelmét abban, hogy a Rippl-Rónai hagyaték kutatása közben megtalálja ezt az ebédlőt, és hatalmas anyagi és szellemi erőfeszítések árán rekonstruálja azt. Ahogy a büszkeséget is megértem a hangjában, amikor arról beszél, hogy ennek fényében Rippl-Rónai művészetének megítése is egészen más lesz.

De maga az ebédlő, a valóban csodálatos üvegablak, a hatalmas, nehéz faasztal és egyébként kissé komor szobaremek hátteréből leginkább a kéziszőttes ragad meg. (És maga a történet, miszerint ezt egy munkás készítette az eredeti mintájára szeretetből, s az internetes hirdetés révén és eredményeként került csak ide, a rekonstrukció és gyűjtőmunka közepébe.)



Mondom, teljesen megértem a művészettörténész büszkeségét és szenvedélyét. És azt gondolom, hogy az a néhány tízmillió, amit az ebédlő rekonstukciójára költöttek, elenyésző csekélység.

De nekem az jár a fejemben, amikor tegnap, Kaposvár utcáján az Agorát kerestem. Egy fiatal, nem kifejezetten jól öltözött nő haladt az utcán, s én megkérdeztem, merre található az épület – mely, mint sejtettem valóban néhány száz méteres távolságban lapult.



Nem mondom, hogy elegánsan öltözöm, lehet rajtam kivetnivalót találni. De az azért ritkán fordul elő, hogy aki felé közeledek, menekülésre fogja. Szóval ez a fiatal hölgy hirtelen úgy érezte, hogy valami előreláthatatlan, halaszthatatlan dologra bukkant, amikor elkezdtem beszélni hozzá, és nagyjából csak az összetett mondat végefelé jutott ideje arra, hogy odafigyeljen és rábökve egy épületre azt mondja, hogy ott van.



Kicsit később hangzik el a mondat történetemben, de nekem most az jár a fejemben, hogy "furcsa város".

Meg az emberek, akiket az utcán látok. Egyrészt van ugye a polgárság, akikkel nagyrészt találkozom, hiszen (komolyzenei) koncertekre, kiállításokra járok. Ők hordanak frissen vasalt öltönyt, nyakkendőt illetve csokornyakkendőt, és ők azok, akik ottonosan érzik magukat a Kapos Hotel teraszán meg a Kaposfest Casinóban.

És vannak azok, akik enyhén napbarnított arccal járnak az utcán, hol kakaskodón hol henyén, de többnyire inkább meghunyászkodva, riadtan körbe-körbenézve, otthonában űzött vadként. Mintha két emberféleség élne ebben a városban, és ez a két fajta nemigen venne tudomást egymásról.

Tudom, nagyon ízetlen az, amit mondok, de nekem az Andrássy-ebédlőben az jutott eszembe, hogy hány ebédet lehetett volna ebből a pénzből készíteni az erre rászorulóknak?

Aztán a villa sarkánál felveszem a földről a jobb híjján odapöckölt csikket, amikor nagy sokára megérkezik a taxi. Valóban nem szeretném összepiszkítani ezt a csodálatos környéket (ahogy néhány kilométerrel arrébb is elvittem a csikket, tavaly, amikor egészen másféle utcákban jártam).



11.30-kor kezdődik a következő koncert, épp hogy odaérünk. Nem mintha túl sokat veszítettünk volna: ez megint a matiné ideje. (És gondolom a zenész urak és hölgyek is morcosak még az éjszakába nyúló cigányzenés mulatozás után.)

Hogy őszinte legyek, Brahms muzsikájára alig emlékszem, és valószínűleg azért, mert kevés emlékezetes pillanat volt az előadásában.

Ravel muzsikája sem ragad meg, pontosabban megint azt érzem, hogy jó, jó, meg szép, szép, ám mégsem Kokas Katalin a kedvenc hegedűsöm. Valamint azt, hogy Gallardo kétségkívül technikás zongorista, és elképzelhető az is, hogy később igazi zenész csillaggá váljon, de jelenleg csak személyes ismerőseim közül is (márpedig én kritikus vagyok kérem, és nem zenész!) legalább kettőt tudnék mondani, akinek a zongorajátéka jobban tetszik.

Mustonen darabja is emlékek nélkül maradt. Mondom, ez a matiné előadás.

Volt itt egyébként, tegnap egy kicsit kellemetlen incidens. Tudniillik egy újságíró a sajtótájékoztatón megkérdezte a polgármester úrtól, hogy miért kell szinte minden vendéglőben órákig várnia arra, hogy végre kihozzák az ételt?

A kérdés kicsit félrement, mivel – ahogy ez az egyik válaszban el is hangzott – valóban nem polgármesteri feladat a vendéglős vállalkozók és pincérek motivációja. De azt nem tudom válaszként elfogadni, ami a polgármester úr szájából hangzott el: "Akkor azért késett innen - ami nem is velem, hanem a kollégáival szemben volt illetlenség. Majd meghívom valahol uzsonnára, jó?" (Maga a sajtótájékoztató egyébként jó félórát csúszott a meghirdetett időponthoz képest.)



Azért jutott ez az eszembe, mert kétlem, hogy más jelenlevő ezt a történetet megírná. Illetve azért, mert aznapra kinyitott végre a pizzás, és a matiné koncert után tűrhető várakozás után, elviselhető áron gusztusos és finom ételhez jutottunk, udvarias kiszolgálás mellett.

Már csak a visszaút volt hátra, és út közben megejtve a várdai Szász villa (illetve – akkor még - előreláthatatlan kalandok sokasága).

Az indulásból egyetlen kép ragadt meg bennem: amikor Máté be akarja csukni a kisbusz ajtaját, mire a sofőr büszkén és elutasítóan azt mondja neki, hogy "elektromos, elektromos".

Szóval némi töketlenkedés után megérkeztünk Várdára, és ott álltunk egy hatalmas, zöld park és egy nagy épület előtt. Vártunk. Mert sem a sofőr, sem senki más nem tudta, hogy mi a dolga. Az egyik újságíró csengetett be, és vártunk a reakcióra.

Kérem, higgyék el, hogy ez a rész az egyik legkedvesebb az egész sztoriból! Mindenesetre nagy sokára megjelenik az épület oldala felől egy nő, közeledik, vagy száz méterre a kaputól megáll, aztán a kapuvasak elkezdenek lassan megnyílni.

Furcsa volt, mert jól látható kamera pásztázta a kaput, és ennyi várakozás után azt gondoltam, hogy belülről is ki lehetett volna nyitni az automata ajtót, egyébként pedig a nő nem jött közelebb, csak állt néhány száz méter távolságban. Már hallottam róla, kétségtelenül ő volt az ötödik.

Egy darabig még furcsa volt, mert megkerültük az épületet (és persze a busznak nem kellett volna behajtania, de ez csak akkor derült ki, amikor már bent állt) és nylon papucsot toltunk a lábunkra.

Aztán megnyíltak az épület ajtajai, és valahogy egészen más lett minden. Kezdve ott, hogy a nő hellyel kínált minket, magyarázkodott a nylon-papucsok miatt és egyáltalán olyan kedves és közvetlen volt, hogy megértettem, miért ő az ötödik (és utolsó) Szász-feleség.

Magát a helyet, ahol körbevezetett bennünket, én két jól elkülönülő részre osztanám: az első volt az entréé helyszíne és néhány szomszédos kis, zsúfolt szobácska illetve folyosó. Itt fényképezhettünk. A másik térrészen sajnos tilos volt a kamera (és ezt mindenki tiszteletben tartotta az ötödik kérésére).
 

 
A másik térrészt egyszerre könnyű és nagyon nehéz leírni, és nem csak a képek hiányában, amiben egyébként dúskált minden kis zuga. Könnyű leírni, mivel nagyjából azt láttuk, amit a Nemzeti Múzeumban, Bécsben, Amsterdamban illetve azt gondolom a világ nagy részén a múzeumokban látunk.

Barokk csembaló mellett görög szoborfej, Chippendale szekrényben Szász-tányérok illetve porcelán hegedű, picit a horror vacuui jegyében, ám egyáltalán nem zsúfoltan. És amit nehéz leírni az az, hogy ugyan az egyébként külön szobák falai meg voltak nyitva, tehát minden egymásba nyílott, ám a múzeumszerűség mellett lépten-nyomon felötlött az is, hogy ez egy élő tér, ahol emberek élnek-éltek.

Nem tudom, mennyire lehet elképzelni, hogy az örökös, Szász Katalin egyszerre a birtokosa, az emlékek átélője és letéteményese, és egyben rendkívül kedves, közvetlen lény. Soha, egyetlen pillanatra sem éreztem azt, hogy én itt vendég, ne adj isten megtűrt személy lennék. Azt mondta, hogy hajlamos és tud sokat beszélni, döntsük el, hogy kívánjuk-e.

Nekünk ez a fárasztó hazaút része volt, ráadásul a sofőr egy órát kapott ukázba. Ő kint várt, az autóban, mi pedig úgy döntöttünk, hogy lehet hosszabb is.

Volt néhány pillanat, amikor megszakadt az elbeszélés, talán eltűnődött, vagy nem tudott dönteni, hogy merre haladjon tovább. De soha, senki nem szólt, még egymás között sem arról, hogy jó lenne hazaindulni már. Jól éreztük magunkat.

Aztán végül az indulás pillanata is elérkezett, valamint a beígért kalandok sokasága.

De előbb még szeretném megosztani kedves olvasómmal néhány más meglátásomat...

Ahogy Balbulus kollégám is írta, a kaposvári közönség lokálpatrióta. Ez alatt azt a magatartást értem, hogy gyakorlatilag minden előadás vastapsot kap a (számomra nyilvánvaló) kvalitás figyelembevétele nélkül. Persze egy zseniális előadás után valamivel erősebb a vastaps, de azért nem sokkal, mint mondjuk egy bájos kislány és egy zongoraművésznő duójának előadását követően.

Viszont tárgyaltam ezügyben más kollégával is, akinek az a véleménye, hogy nem igazán értenek ehhez a zenéhez, egyébként pedig nem is biztos, hogy kaposváriak, mert rengeteg pesti utazik le erre a fesztiválra, akik szeretik Kaposvárt és ez nekik a szórakozás, a kiruccanás koncertekkel mint habbal a tortán.

Akárhogy is legyen, én ezt nem tartom hibának, legfeljebb szépséghibának a túlbuzgó ítész szemében. Az emberek legyenek lokálpatrióták és szeressék a saját háztájukat! Erre pedig - az utóbbi néhány év tapasztalatai alapján nekem legalábbis úgy tűnik, hogy - a Kaposfest Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál szervezői is hajlanak. Ahogy arra is, hogy ezt a kaposvári "kiruccanást" könnyed, olykor hatásvadász, de mindenképpen kulináris élvezetekre hajazó programmal ötvözzék.

Visszatérve az utazásra és a kalandhoz, nagyjából Siófoknál jártunk, amikor a kisbusz egyszer csak lelassult, az autópálya szélére húzódott, és még több száz méterrel a következő benzinkút előtt leállt.

Az ajtó nem nyílt: "elektromos, elektromos". Az akkumulátor fuccsolt be. Nagyjából négy órája nem gyújthattam rá, és erős dohányos létemre ott álltam egy bádogdobozba zárva az út szélén, arra várva, hogy valaki csak belénkjöjjön, és az így támadt résen keresztülgyömöszölve magam végre rágyújthassak a nyílt téren.

Viccet félretéve az elektromos ajtó jó háromnegyed órás ráncigálás után kinyílt annyira, hogy ki tudjunk rajta préselődni, s én dohányozhattam. Néhány telefon után a sofőr elindult gyalog a benzinkút felé, hogy akkumulátort szerezzen.

Persze nem egy könnyű dolog az aksi és nem is tudom, hogy képzelte a visszacipelését, de erre nem akadt alkalma, mivel ahogy az időközben megjelenő autómentő is mondta, ott úgysem kap akkumulátort. Úgyhogy vártunk, mellettünk az SOS-el, hogy visszatérjen a sofőr.

Nem feszítem tovább az idegeket. Majd kétórai ácsorgás után megjelent egy helyettesítő kisbusz Siófokról, és végül hazajutottunk.

Szeretném biztosítani az olvasót arról, hogy szeretem Kaposvárt, és ez az utazás nekem általában az egyik legkellemesebb nyári élményeim közé tartozik. Most is csak néhány gikszer történt, illetve én voltam különösen nyűgös (amit a "műszer" állapotáról, kalibrálásáról szólván indokoltam). Egészében ez az utazás, ez a koncert- és élménysorozat is pozitív volt, és szeretnék visszatérni Kaposvárra.

És kérem a kedves olvasót, hogy ne az én nyavalygásomra hallgasson, hanem: amennyiben szereti a könnyedebb és fajsúlyosabb zenék keverését, a komoly és olykor már szinte giccses elemek elegyét, és úgy általában a gyomrát, a gigáját, és különösen ha szeret, mégpedig zenészekkel szeret bulizni, akkor jöjjön Kaposvárra, mert a Kaposfesten megtalálja mindazt, amire vágyik.