A nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje-közepe táján sokat csavarogtam Nyugat-Európában. Első utam Berlinen keresztül Amsterdamba vezetett, s még éveken át ezt az útvonalat követtem.

Máig nem felejtem, amikor Berlinben kint állok a falnál, ahol az autósztráda indul, s elkeseredve veszem észre, hogy vagy huszan állnak már ott, fuvarra várva. Aztán egyszercsak megjelenik egy fickó gyalog, megkérdezi, hogy ki megy Hollandia felé, s aztán a teljes társaság követi a parkoló buszhoz, amely egészen Utrechtig mindenhol megállt, hogy felvegye és letegye a stopposokat, míg a két sofőr a fennmaradó utasokat vendégül nem látta uttrechi lakásában. Vidám és szabad évek voltak azok, bár még érződött a rezsim szorítása.

Aztán néhány nyaramat Berlinben töltöttem, az egyik utolsó volt közöttük az 1989-es évé. A csonka templomnál játszottam, és volt ott egy másik, nagyobb magyar együttes is. Talán nekik köszönhetem, hogy összejöttem azzal a sráccal, akinél aztán hetekig az egész banda lakott. Utazásaim során több hasonló élményem is volt, ám ez egyedülálló volt abban, hogy amikor elmentem onnan, a fickó megmutatta, hová teszi a kulcsot amikor épp nincs otthon - hogy legyen hová mennem, amikor újra Berlinben járok. Mint említettem, vidám és szabad évek voltak azok, a rezsim lazuló szorításában.

Volt ott egy jugoszláv srác is, és tényleg nagyon szégyenlem, hogy egyiknek a nevére sem emlékszem: talán a mélyen belém ivódó konspiráció az, aminek a nevek gyors feledését köszönhetem. Ez volt az az év, amikor a Pink Floyd Fal című koncertjét adták elő a berlini stadionban. Máig sajnálom, hogy akkor nem tudtam ott lenni az eseményen, de azért így is élményekkel gazdagon megrakva távoztam a leomló fal városából.



Nem véletlenül jártam Berlinen keresztül Amsterdamba. Tudniillik annak idején Berlin két részre volt osztva (a nevezetes fallal), amiből az egyik a szocialista blokkba tartozott, s így, szocialista relációban olcsó vonatjeggyel utazhattam oda. Aztán már csak egy metróutazás, és máris Nyugat-Berlinben voltam.


A stoppolás innen (Wannsee) hihetetlen volt: egyrészt akkoriban kedvvel és szinte ész nélkül vették fel az embereket. Emlékszem egy fickóra zsákcsuhában, mezítláb, kötélen vezetett kutyával, akit percek alatt besuvasztottak, ahogy általában a többi őrült is hamar fuvart kapott. Aztán, onnan már egyszerű volt a dolog, és megint a szocialista reláció miatt. Az autósztrádát, amely Nyugat-Berlinből Nyugat-Németországba vezetett, nem lehetett elhagyni, és megállni is csak a kijelölt és katonailag őrzött helyeken lehetett, szóval akit itt felvettek, az – egész Kelet-Németországon keresztül – Nyugat-Németországig utazott. Voltak előnyei is a rezsimnek.

De a fal-sztori nem egészen itt kezdődik, hanem még kora ifjúságomban. Akkoriban jöttem rá ugyanis, hogy az Amerikai Nagykövetség Könyvtárában ingyen lemezeket kölcsönözhetek. Ekkor kaptam rá a progresszív zenére, ekkor ismertem meg a Jethro Tullt, a Nice-t és az ELP-t, a Yest, a Genesist, és persze a Pink Floydot.

Annak idején elég komoly őrség volt az amerikai követség előtt, s ma biztosra veszem, hogy listát vezettek az oda rendszeresen járókról. Nekem e korszak két nagy nyeresége a Nice Five Bridges Suite-je, meg a Pink Floyd Piper at the Gates of Dawn-ja (+ Relics) volt.


És persze ebben a korszakban ismertem meg a szimfonokus rockot is, főként Rick Wakeman munkái révén (itt ezekből most csak az 1984-et említem meg). Nem beszélek arról, amit az előbb említett listák miatt kaptam akkoriban az "élettől", de újra csak azt kell mondanom, hogy a rezsimnek előnyei is voltak.

Nekem a Pink Floyd azóta is valahol a Piper at the Gates of Dawn, pedig meghallgatva azokat a nótákat alig találok valami közöset a későbbi munkákkal: talán csak azt, hogy azok a zenék is olyan szétcsúszósak, képlékenyek lírai futamokkal, és nagyon sok, nagyon élénk színnel, mint egy LSD-utazás. S persze akkor is voltak sláger-gyanús elemek a zenéjükben.


Múltak az évek, az első nagylemez után a Pink Floyd többet is kiadott, és egyre inkább érződött az, hogy ez a zene megkerülhetetlen. Ha létezik jó zenei ízléssel megáldott, zenehallgató ember, aki egyszer sem hallgatott Pink Floydot, azt csak sajnálni tudom.


Mindenkinek megvan a kedvenc lemeze: vannak, akiknek az Ummagumma vagy a Pompeii, én legtöbbre mégis a Dark Side of the Moon-t és a Wish you were here-t tartom, azzal a fenntartással, hogy sosem feledem a Pipert, számomra a Floyd mindig is Piper at the Gates of Dawn marad. Nagyjából ebbe a közegbe érkezett a Fal, 1979-ben.

Számomra a Fal a Floyd-ouevre csúcsa. Nem feltétlenül, sőt nem igazán a legjobb lemez. De azt a gondolati és zenei világot, amelybe a Dark Side és a Wish You were here vezet, tökéletesen lezárja, szimbolikusan és zeneileg egyaránt. Ez az a pont, ahol a Pink Floyd együttesnek fel kellett oszlania – és így is történt. (Bár kiadtak még ezután is néhány jó lemezt, közülük most csak a Divison Bellt említve itt.)


Kezdetben volt egy gitárosuk, Syd Barrett. A Piper at the Gates of Dawn még nagyrészt az ő muzsikája. Barrett volt az, aki különösen elmerült az LSD-utazásokban - részben ezért váltak meg tőle 1968-ban.

Hamarosan aztán felbukkan a Pink Floyd lírában egy név, amely szimbolikusan az egész együttest jelképezi, mindazt, amit a Pink Floyd képvisel, és ez Pink. Ez a Pink szerintem nem más, mint Syd Barrett (gondoljunk csak a Fal film azon jelenetére, amikor a teljesen belőtt Pink-et úgy ráncigálják a koncertre, hogy zenéljen – zenében ez a Comfortably Numb.)


A Pink Floyd szövegvilága néhol naturalistán-sokkolóan realisztikus, olykor misztikus, ám mindig világosan a hatalom, a halál és a háborúk értelmetlensége köré épül. Ez az, ami kikristályosodik (a) The Wall filmben, szimbolikus, s ezáltal kézzelfogható formában.

Ezúttal a fogalmak átértékelődése érdekel. Az, hogy mi a fal. Tudniillik amikor (a) The Wall megjelent 1979-ben, az a fal más fal volt, mint az 1989-es fal, s amit legutóbb a Puskás Ferenc Stadionban láttunk, az is egy másik fal volt.



1979-ben a The Wallban szereplő fal az az emberek között épülő fal volt, amelyet a hatalmi szándékok építenek (ahogy az 1982-es filmben is). Ebben az időben a vasfüggöny volt az igazi fal, amely keletet nyugattól elválasztotta.

Az 1989-es fal a vasfüggöny összeomlása, a rezsim vége. Ez az összeomlás a megnyílás aktusa volt, legalábbis annak látszott akkoriban. Különös, hogy a berlini stadionbeli előadásról készült film (Roger Waters, 1990) úgy ér véget, hogy az utolsó téglát is beemelik a falba.


Amit idén nyáron a Puskás Ferenc Stadionban láttunk, Roger Waters irányításával, a világ – legalábbis egyik – legnagyobb show-ja. Több száz méter széles fallal, amin rendkívül éles, real-time effekteket is alkalmazó 3D-s vetítést láthattunk. A jellegzetes disznó, a tanító és a feleség marionett-bábúi óriási méretűek voltak, a falba ütköző repülőgép pedig valódi repülőgép (életnagyságú makettje). Több száz, alaposan kiképezett ember dolgozott az előadáson, amelynek minden kis részlete alaposan ki volt dolgozva és minden apróság technikailag tökéletesen lett kivitelezve.



Ugyan én a színpadhoz (illetve a falhoz) közel álltam, világos volt, hogy a hangok térhatása mindenütt tökéletesen meggyőző, ebben a méretben és ilyen kivetítéssel a legtávolabbi részen ülő néző is – jogosan – úgy érezhette, hogy az előadás csak neki szól.

A zene pedig hozta azt, amit a néző elvárt: a jól ismert dallamok pontosan úgy szóltak, ahogyan valamilyen hifi-ből azt a hallgató ismeri, és volt azért annyi újítás is benne, hogy a néző azt érezze, hogy ez más, ez a koncert egy egyedi élmény.



Ugyan volt néhol olyan érzésem, hogy a stúdió-zenészek inkább lerövidítették-leegyszerűsítették, mint lejátszották a komplexebb ritmikát, ám ettől eltekintve minden tökéletesen szólott. Illetve a lezárás, ez a félig-meddig blue-grass country-örömködés a színpadon - unplugged a show után -, valahogy azt gondolom, hogy egyáltalán nem illett ide.

De lehet, hogy mégis odaillett. Mivel ez a Fal Orwell 1984-ére hajazott (és ezért nem volt véletlen a Trust me, iBelieve, Big Brother is watching you és hasonló feliratok sokasága). Ez a fal nem dől össze. Bár a fal most is összeomlott, ám az a fal, amely folyamatosan épül, az ma is ott van, az emberek szívében. Ezt a falat csak úgy lehet lebontani, ha az emberek megfogják egymás kezét, mélyen egymás szemébe néznek és énekelnek.



Hihetetlen, és lenyűgöző professzionalitása mellett mindvégig ezt a közvetlenséget éreztem. Roger Waters feljött a színpadra és beszélt az elején, meglehetősen hosszan magyarul. Bár alig-alig lehetett érteni a kiejtés miatt, világos volt, hogy ezt ő fejből mondja, megtanulta. Vette magának a fáradságot ahhoz, hogy megtanuljon egy jó húsz perces szöveget, számára idegen nyelven. Ahogy ahhoz is vette magának a fáradságot, hogy gyermekkórust szerezzen az Another Brick in the Wall-hoz, az SOS Gyermekfalu lakóiból, és azokat betanítsa. Ahogy arra is ügyelt, hogy a belépőjegyek egy része jótékony célokra menjen.



Amellett, hogy hihetetlenül jó előadást láttunk-hallottunk, életem talán egyik leglenyűgözőbb koncertjét, és magát az egész lelkületet, amivel a show-t megrendezték, rendkívül szimpatikusnak találom, egy paradoxon mégis marad.

A gyakran és nagy mennyiségben vetített szövegek nagy része hozzábiggyesztett i-betűvel kezdődött, mint i-believe, i-trust, stb. Mint az i-phone, i-pad, i-Mac és úgy általában a Macintosh termékek. És sok más felirat is volt, leggyakrabban az iraki háborúra utaló. (Mint például egy bejátszás a Collateral Murder-ből.) És persze jónéhány állam-terrorizmusra utaló jelkép is felbukkant. Az előadás főként az állam- és konzumterrorizmust mutatta be (a 82-es filmből már ismert iskola- és családmodellen kívül), és nagyjából itt kezdődik az antagonizmus számomra.

Szóval kiáll elém egy (igazán híres, nagy) ember, felvonultatja előttem a mai technika legjavát, és ezáltal segítve azt mondja nekem, hogy ne higgyek a technikában meg a nagy emberek szavában! Egy fal omlott össze bennem.