bezár
 

film

2013. 10. 14.
Keresztapa, keresztanya és a keresztgyerekek
Luc Besson: Vérmesék
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fordítsd meg A Keresztapa 2 Vito Corleone-szálát, tégy hozzá egy csipetnyi Nagymenőket és szórd meg nagy adag humorral. Kész is a francia és amerikai ízeket ötvöző Vérmesék Luc Besson módra.

Manapság menő gengszterfilmeket készíteni, főleg, ha közben a nagy elődökkel, illetve azok motívumaival játszadoznak el. Még jobb, ha olyan, egykoron szebb napokat látott, a műfajjal összeforrt legendákat sikerül megfogni a főszerepre, mint Al Pacino (A Keresztapa, Kánikulai délután, A sebhelyesarcú) vagy nagy vetélytársa, Robert De Niro (A Keresztapa 2, Nagymenők, Casino). E stratégiákkal próbálkozik most legújabb filmjében, a Vérmesékben a szintén jobb sorsra érdemes Luc Besson is.

Besson amilyen sikeres alakja volt a nyolcvanas-kilencvenes évek francia filmes posztmodern irányzatának, az újhullámos popzenével és tömegfilmes műfajokkal játszadozó újromantikának, olyan kétes hírnevűvé vált az ezredforduló környékén hollywoodi babérokra törő akadémista produkcióival. Az 1985-ös Metro egy szertelen, Godard Kifulladásig című klasszikusát idéző, szórakoztató stílus- és gengszterfilmes műfajjátékként vált méltán híressé. A Leon, a profiban pedig szintén egy bűnügyi zsánert (bérgyilkosfilm) alakít saját képére, megható, ugyanakkor akciódús és sallangmentes történetével. Az Ötödik elem még egy működőképes, stílusos akció/sci-fi, de már ebben is sokat feláldoz egykori művészetéből a puszta látványosság és a kasszasiker oltárán. A Jeanne d’Arc-kal viszont Besson már sokak szerint végleg feladta önmagát, behódolt a nagyköltségvetésű, ám modoros, unalmas filmhamburger-gyártás trendjének. Jó tíz évig inkább csak forgatókönyveket írt (Taxi, Szállító, Taken – Elrabolva), rendezőként pedig az inkább gyerekeknek szóló Artúr és a villangók-sorozatára fixálódott rá szinte érthetetlen lelkesedéssel az egykori "újromantikus" identitásában megingó fenegyerek. Éppen ezért a Luc Besson fiatalkori laza filmsikereiért rajongók valószínűleg kétkedve ülnek be a Vérmesékre. Aggodalmuk szerencsére felesleges, habár e filmjén is érződik, hogy Besson, a profi már ötvenes éveit tapossa.

 

Családi ebéd. Izzadt nyakak, kanalazás. Csöngetés. A marcona, maffiózó külsejű apuka ajtót nyit. Vagyis nyitna, mert ahogy rányom a kilincsre, berobban. Szicíliainak tűnő bérgyilkos lép be, és könyörtelenül átlövi a többieket is. Ám a férfi elvétette, rossz italo-amerikai családot tett el láb alól, mert Giovanni Manzoni (Robert De Niro), felesége, Maggie (Michelle Pfeiffer) és csemetéik (John D’Leo, Dianna Agron) békében érkeznek meg egy kis normandiai faluba, hogy az FBI (Tommy Lee Jones) szárnyai alatt rejtőzzenek el a börtönben dekkoló Don Luchese bosszúja elől. A család nem néz könnyű élet elébe, mivel már megszokta Amerikát annak minden bájával és bajával együtt, a francia koszt nem ízlik, a nyelv sem megy, és azt is nehéz véka alá rejteni, hogy a családfő egy ex-gengszter koronatanú. Ám idővel kiderül, hogy bizony a farok csóválja a kutyát: nem annyira Giovanniékat kell megvédeni a helyiektől, hanem a derék francia átlagpolgárokat a maffiacsaládtól.

 

Mint az a leírásból is kiderül, a Vérmesék a globalizáció korszakában egy kiváltképp népszerű témát, a kultúrák találkozásának problémáját oltja gengszter-thriller komédiába. Luc Besson filmje végig e három műfaj közt lavíroz – sikerrel. A cselekményt mintegy körbeöleli a thriller: a történet elejétől kezdve tudjuk, hogy a család bizony veszélyben van, és izgulunk, vajon mikor sikerül a Donnak a börtönből valahogy lenyomozni Giovanniék tartózkodási helyét. Ám ez a zsáner egészen a végső leszámolásig udvariasan adja át a helyét a szatirikus elemekkel tűzdelt vígjátéknak, mely úgymond a Vérmeséket átitató gengszterfilmen élősködik. Szinte minden jelenetben elsütnek egy-egy erősen (ön)reflexív poént, mely egyaránt kapcsolódik Besson, a producer Martin Scorsese és Robert De Niro bűnfilmes életművéhez. Természetesen A Keresztapa az alap, melynek felállását ironikusan túlozza el a Vérmesék. Itt is egy maffiózó és családja a főszereplő, ám idővel a néző szembesül a tizenéves csemeték talpraesettségével, vagy másképp fogalmazva azzal, hogy velejükig romlottak ők is. Michael Corleonéval ellentétben számukra nem dilemma a gengszterizmus, hanem természetes dolog, a bűnözőpraktikákkal az iskolában is könnyebben érvényesülhetnek. Aztán itt van az említett A Keresztapa 2 párhuzam is: míg abban Vitonak (akit szintén Robert De Niro játszik) Szicíliából Amerikába kell menekülnie a bosszúszomjas maffiavezér elől, addig a Vérmesékben Giovanni Brooklynból lép le a börtönből irányító kiscézár elől. De megidézik a Volt egyszer egy Amerikát (szintén De Niro a főszereplője) és a Nagymenőket is (ez utóbbihoz egy hatalmas, direkten önreflexív poén is kötődik). Tehát a gengszterfilm-rajongók mindenképp elégedettek lehetnek, már csak az utalások felismerése miatt is jól fognak szórakozni.

Persze nemcsak az allúziók miatt szerethető Luc Besson komédiája, egyszerű bűnügyi vígjátékként is jól teljesít. Karakterei bár sablonokra épülnek, de Besson ezeket a sablonokat jó érzékkel forgatja ki, így az unalmasnak tűnő kliséket a történet javára fordítja. A tizenéves trónkövetelők beilleszkedési cselekményszálából egy átlagos iskolai bully-zós tinimelodráma is kisülhetne, de szerencsére igen hamar fordul a kocka, és mindkét "keresztgyerek" átveszi a hatalmat a suli francia nagymenőitől: Warren, a fiú például egy nap leforgása alatt védelmi pénzeket szedő, befolyásos közellenséggé válik. Hasonlóképp csavarodik a főszereplő Giovanni imágója is. Először azt hisszük, egy hatalomnélküli, önmarcangaló ex-gengszter, szerencsétlen vénember, majd szembesülünk vele, hogy mindez csak az őt folyamatosan figyelő FBI miatt felöltött maszk. Valójából bűnöző énje ott lappang a külvilágtól elvonult író álarca mögött, agresszív maffiózó énje csak a megfelelő alkalomra vár. Ez például az egyik kerti partin válik nyilvánvalóvá, mikor a nyüzsgő, okoskodó szomszédokra mosolygó Giovanni elképzeli, hogy sütné ropogósra a marhahús helyett egyikük arcát, s hogyan hallgattatná el a másikat egy izzó parázzsal. Tehát az egész történet az álcázásról, a kettős (vagy többes) identitás komikus problémájáról szól.

Így olyan, mintha a Vérmesék Luc Besson önvallomása, vagy még inkább gyónása lenne. Akár Maggie a helyi plébánosnak, úgy Besson rajongóinak önti ki lelkét a filmmel. Hiszen olasz-amerikaiak térnek vissza Európába, Franciaországba. Ráadásul Normandiába, melynek múltja szóba is kerül, s melyről a főhős érdekes módon nem sokat tud, mintegy elfelejtette, hogy honnan származik. Illetve az amerikaiak itt léptek partra, szabadították fel, majd szállták meg a kontinenst. A filmbeli helyi lakosok reakciója az amerikai jövevényekre pedig mintegy válasz erre az Overlord-hadműveletre, mely mára, mint a filmben is megjegyzik viccesen, világméretű amerikanizálódássá terebélyesedett (melynek ugyanúgy része a direkt katonai beavatkozás, mint a McDonald’s vagy a Coca-Cola vírusszerű elterjesztése). Persze mindez humoros szituációkban kerül elő, de mégis szatirikus éle van, főleg, ha nemcsak az általános globalizációs (azaz: amerikanizációs) folyamatra gondolunk, hanem Luc Besson életpályájára is. Miként az amerikaiak megnyerték a második világháborút, majd elárasztották termékeikkel Nyugat-Európát és 1989 után az egész világot, úgy vált Hollywood is egy lokális jelenségből globális, agyelszívó gépezetté. Ennek esett áldozatul Besson is, aki elfordult az "újromantikától", és hollywoodiánus szuperprodukciókat kezdett készíteni. A Vérmesék az ő "normandiai partraszállása", melyben mint az amerikai gengszterizmussal felhagyó olasz-amerikai család szülőföldjére, úgy Besson is némiképp visszatér régi, ironikusan idézgetős, műfajjátékokon alapuló posztmodern stílusához.

Bár a Vérmesék szórakoztató film, de közel sem olyan emlékezetes, mint a Metro, a Nikita vagy a Leon, a profi, nem ízig-vérig Besson-film. Poénjai és filmes idézetei, allúziói stílusosak, de a film egészének nincs jellegzetesen "bessonos" stílusa. A rendező e téren kifejezetten konvencionális maradt. Van pár frappáns jelenete (a barbecue party mellett ilyen például, mikor Giovanni megfenyíti az egyik vízügyis nagyképűt a szennyezett ivóvíz miatt), de ezek nem égnek a néző agyába, mint a Metro klipes montázsai vagy a Leon energetikus és drámai lövöldözései. Emellett meg kell említeni, hogy mind a szerelmi szál, mind Belle, Giovanni lánya, illetve az őt alakító Dianna Agron is elég harmatosak. Rendkívül gyenge, már-már arcpirítóan klisés jelenetek kötődnek a lányhoz: ő a felvilágosult, kemény, maszkulin nő, aki elveri a neki pofátlanul udvarló kis pattanásos ficsúrokat, de megszerzi magának a jóképű, ám látszólag aszexuális matekzsenit, akiért érthetetlen módon még meghalni is képes lenne. A film mélypontja is hozzá köthető: Giovannival egyetlen közös, erőltetett dialógusa van, melyben apa és lánya vicces érzelgősséggel próbálnak kommunikálni sablonfrázisokkal, de nagyon érződik a modoros jelenet eljátszottsága és művisége. Rossz értelemben melodramatikus a "keresztlány" és minden mozzanata, jelenléte csupán azért elviselhető, mert a színésznő maga férfiszemet gyönyörködtető jelenség (szakszóval: "eye-candy"). A végső leszámolás pedig bár feszült és jól felépített, ám még a film szatirikus, parodisztikus hangvételéhez képest is kicsit irreális, hogy két tizenéves gyerek gond nélkül néz szembe egy halálosztaggal, miközben apjuk és anyjuk egy behemóttal szerencsétlenkedik.

Összességében viszont a Vérmesék egy szórakoztató bűnügyi vígjáték. Karakterei szerethetők, bár kétségtelen, hogy leginkább az idősebb színészek teljesítményét fogja értékelni a néző. Mert például Robert De Niro az utóbbi tíz-tizenöt év öngyalázó szerepeinél végre egy hozzá méltóbb, erősen önreflexív figurát játszhatott el (bár Giovanni alapvetően visszafogott, mégis, mikor kitörhet belőle az agresszió, De Niro igen jól hozza egykori önmagát az antihős bőrébe bújva). Története kiszámítható, ismerős, de cselekményvezetése miatt mégis képes szórakoztató, nevettető és feszültségkeltő lenni. A Vérmesék nem egy visszautasíthatatlan ajánlat, de egyszer mindenképp ajánlott, nemcsak 16 éven felülieknek (1-2 mérsékelten erőszakos lövöldözés és enyhe trágár momentum van benne, melyek még nem indokolnák a tizenhatos karikát), de az egész családnak.
 

Vérmesék (The Family)
Színes, magyarul beszélő, amerikai-francia akció-vígjáték, 2013

Rendező: Luc Besson
Író: Tonino Benacquista
Forgatókönyvíró: Luc Besson, Michael Caleo
Zeneszerző: Evgueni Galperine, Sacha Galperine
Operatőr: Thierry Arbogast
Producer: Luc Besson, Ryan Kavanaugh, Virginie Silla
Executive producer: Martin Scorsese
Vágó: Julien Rey

Szereplők: Robert De Niro (Fred Blake / Giovanni Manzoni), Tommy Lee Jones (Stansfield ügynök), Michelle Pfeiffer (Maggie Blake), John D'Leo (Warren Blake), Dianna Agron (Belle Blake), Ricardo Cordero (Philly), Jon Freda (Rocco), Dominic Chianese (Don Mimino), Domenick Lombardozzi (Mimmo), Joseph Perrino (Joey)

Bemutató dátuma: 2013. szeptember 26.
Forgalmazó: Pro Video Film & Distribution Kft.
Korhatár:

 

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

A 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
Jonathan Glazer: Érdekvédelmi terület
Interjú Vermes Dorkával az Árni című első nagyjátékfilmjéről
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről

Más művészeti ágakról

gyerek

Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója
Händel: Alcina. Marc Minkowski felvétele


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés