A kiállítás megnyitása előtt már alig lehetett beférni a termekbe, ugyanis az – meglepően ritka -- zsúfolásig megtelt. Az irodalom sokszínű és csodálatos életéből ismerős emberek bukkantak fel a nagyszámú közönségben -- Marczinka Csaba, Kubiszyn Viktor –, és vártak arra másokat megszégyenítő, engedelmes türelemmel, hogy megnézhessék a képeket. A kiállításon a Magyar Képzőművészeti Egyetem tervező és képgrafikus hallgatóinak munkái adtak "képet" a verseknek. Mondhatni, a szövegek kiegészültek, a befogadást segítendő műalkotásokkal jó összhangot alkotva. A fiatalok választhatták ki több szöveg közül a nekik leginkább tetsző írást és készítették el az igencsak eredeti és érdekes műveket. Maga az ötlet és a kivitelezés Jakatics-Szabó Verához és Révész Emeséhez kötődik, előbbi, doktorandusz lévén a Képzőművészeti Egyetemen volt óraadó és e nagyszerű kezdeményezés megálmodója. Nem új, de nem eléggé hangsúlyozott ötlet a képzőművészet és az irodalom jegyben járása, a történelem igazolja ennek eredményességét, lásd például Apollinaire és Picasso, Kass János és több magyar szerző esetét.

A kiválasztott, szerencsés szerzők Izsó Zita, Evellei Kata, Szabó Imola Júlianna, Braun Barna, Nyerges Gábor Ádám, Rónai-Balázs Zoltán, Payer Imre, Jónás Tamás, Palágyi László, Pallag Zoltán költők voltak. Közülük többen, a maguk szerény módján megjelentek a kiállításon, jelenlétükkel adózva a képzőművészeknek.

A kiállítást Mányoki Endre író, szerkesztő nyitotta meg. Szerinte a költészet és a képzőművészet szigetek, amelyek egymástól és a külvilágtól elzárva léteznek. Ám ha egy költő és egy képzőművész találkozik, és figyelnek egymás munkáira, felfedezhetik a művészeti tevékenységek közt a közös jegyeket. A költőt tehát inspirálhatja a kép, a festőt a vers. (Kitünő példa erre Jakatics-Szabó Vera és Rónai Balázs Zoltán alkotótevékenysége, akik több közösen készült projektben vettek részt).

A megnyitó szövege után Rónai-Balázs Zoltán és Payer Imre olvasott fel verset. A jelenlévő, a kiállításon szereplő versek szerzői közül többen nem vállalkoztak egy vers erejéig sem felolvasásra.

Az ünnepélyes rituálék lezajlását követően mindenki szabadon mozoghatott-nézelődhetett a kiállító teremben – lassan, mert tényleg tömve volt! – s időzhetett az arra valóban érdemes alkotások előtt.



Halkan jegyzem meg, egyes képek jobban működnek, mint magát a képet inspiráló szövegek, míg fordítottan ritkábban okozott a kép csalódást. Ötlet és humor, figyelem és precizió a kiállított műalkotások sajátja, örömmel nyugtázhatta a látogató, hogy a képzőművészek komolyan vették a munkát. Minden bizonnyal valamelyikükről fogunk még hallani, reménykedtem magamban a képeket csodálva. Akárhogy manipiulálják, csonkítják, fűrészelik a művészi tevékenységet folytató fiatalokat, teszik lehetetlenné a művészetet és veszik el a benne való hitet, a tehetség megvan, a tehetség nem fűrészelhető, a tehetség nem darabolható. Istennek hála!

Nem szívesen emelnék ki egy műalkotást sem, s a részrehajlás veszélyének sem tenném ki magam. Ajánlom, tanácsolom, a tiszta művészet és az esztétikai élmény kérem nevében kérem, mindenki látogasson el a Király utcai galériába és mondjon véleményt, döntse el, neki melyik tetszett a legjobban.

Szép gesztus, hogy a látogatókat az egyik teremben diszkréten aprósütemény és bor várta, s még az asztal is elegánsan volt ehhez elrendezve. Elméletileg a kiállítás a két hét letelte után vándorútra indul, s több magyar városban mutatja meg magát. Jó utat, jó versképeket!