bezár
 

irodalom

2013. 11. 24.
A beavatás elbeszélése
Király Levente: Égre írt könyv. L'Harmattan, Budapest, 2013.
A beavatás elbeszélése Király Levente Égre írt könyvét olvasva felmerülhet bennünk a kérdés a szerző szándékának kettősségével kapcsolatban. Király Levente Így irtok én című könyvében bizonyította remek stílusimitációs képességét. Lehet, hogy egy ilyen népszerű regényforma jól sikerült imitációját olvassuk? Vagy tényleg hisz a szerző az ezotériában?
A Krisztus születése utáni első-második évszázadban, a Római Birodalom meg nem nevezett provinciájának területén levő képzeletbeli városban játszódik a hangsúlyozottan fiktív cselekmény. Az Égre írt könyv nem történelmi regény. A történelmi időnek és helynek nincs jelentősége. A környéket átható aura veszi körül, valamilyen láthatatlan bura, s ebben elhunytak szellemei hívják el, avatják be egy leginkább Mitras-kultusz szerű misztériumba az arra érdemeseket.

A fejezetcímek visszatérően a szereplők nevei, vagyis a Montanus család tagjai és kedves szolgái. Az ő történetükre irányítódik a figyelem.

A szereplők élettörténetét nem a külvilág, hanem saját sorsértelmezésük irányítja. Ez az értelmezés azonban nem analitikus lélektani, hanem ezoterikus irányultságú. A szereplők madarakkal, virágokkal beszélgetnek. A figurák archetipikus alakok. A férfi hősök bátrak, erősek, magabiztosak és kissé naivak. A bölcsességet inkább az anyaszerűen gyengéd női figurák képviselik. Ők vezetik az igaz útra a kissé bumfordi hősöket: Julius Montanust, vagy az ugyancsak főszereplő Meritet, a derék rabszolgát, aki ellenállhatatlan szerelmet érez a viszontagságos múlttal rendelkező Amila iránt. Figyelemre méltó Julius Montanus, a nyugalomba vonult hős katona vakmerően csapongó fiának, Mikhaelnek alakja. Az ő kisebb történetei mintegy ellenpontozzák az enélkül unalmasan egyoldalú fővonalat. Az ő szerelme, a többiekével ellentétben a látszatban, nem a létben ellenállhatatlan, valójában romlott. Ezek a mai szóval skizoid, szélsőséges alakok az érvényesek a regény világában, az úgynevezett normálisak jelentéktelen háttér-statiszták.

Az elbeszélés legfőbb értéke a tiszta, örök szerelem. A családfő Julius Montanus ugyanúgy szereti elhunyt feleségét, Ariadnét, mint amikor még élt. A gyász rettenetes szomorúsága csak akkor múlhat el, ha biztossá válik abban, hogy ha az életben nem is a lét egészében, a túlvilágon együtt van szeretett nejével. Épp ehhez kell a spiritizmushoz hasonló jelenet: Ariadné szellemének megjelenése egy rítusban, amelynek során kiderül, a szertartás remete-vezetője szintén egy elhunyt szelleme. A szellemidézés transzcendens célja: összekapcsolni az élők és a holtak világát a misztikus titok jegyében.

A látomás indítja el a regény tér-idejét, cselekményét, de nem maga a látomás részleteződik, hanem a látomásba kerülés körülményei. Ezoterikus, nem orfikus a mű. Szertartásosak a magánemberi dialógusok is. A párbeszédek mindig udvariasak, szinte túlságosan is udvariasak maradnak, mondhatni, diplomatikus panelekben zajlanak. Nem a tapasztalatközvetítés rendszere, hanem a tapasztalt rend kérdései foglalkoztatják a szerzőt. Ez a rend olyan világ rendje, amely a tapasztalattól függetlenül hozzáférhető, de létformája szerint nem az embert körülvevő társadalmiság és természetbeliség alakzata, hanem a természetfelettiségé. Ennek megértése ismerteti fel tér/időként a világot és történetszerűként az életet.



Olyan narratív modellel van dolgunk, mint a realista epika esetében. A szerző bízik a nyelvben, a világ rendjének – bár titkos –, de a tudattól független formáját ismeri el. Nincs helye a dolgok közölhetősége iránti kételynek. A hagyományos mindentudó elbeszélő nézőpontjából követhetjük a történetet. A jól formált nyelv az elbeszélt történetre bízza a fikció utánalkothatóságát.

Felmerülhet a kérdés a szerző szándékának kettősségével kapcsolatban. Király Levente Így irtok én című könyvében bizonyította remek stílusimitációs képességét. Lehet, hogy egy ilyen népszerű regényforma jól sikerült imitációját olvassuk? Vagy tényleg hisz a szerző az ezotériában? A metafizika itt mindent elborít. Az az érzésünk, hogy a mostani könyv egy sorozat része, előzménye Király korábbi kötete, az Énekek éneke, amelynek ugyancsak hangsúlyos szakrális vonatkozása van. Király Levente ebből a szempontból akár Hamvas Béla tradíciójának is képviselője lehetne. Jó kompozíciós érzékkel, kiváló ütemű feszültségkeltéssel valóban létre tudja hozni a felvezetés, bonyolítás, tetőpont, átszellemített utójáték dramaturgiáját. Remek a zárlat, a hősöket a szó és átvitt értelmében is felemelő madársereglet úgy válik allegorikussá, hogy közben a kép plaszticitása is megőrződik.

Király Levente professzionista író. Tudatában van a írói mesterség stilisztikai nüanszainak, hatáseljárásainak. Gyakorlottan, biztonsággal él a retorikai megformáltság alakzataival. Aki támadná, épp ezen a ponton tenné, hogy túlságosan is profinak tartaná. Keresné azokat az “esetlegességeket", amelyekből leleplező őszinteséget olvasna ki. De mért a hiba lenne az őszinteség jele? Főként akkor, ha Király Levente nem naplót akart írni, nem a saját élettapasztalait akarta reflektorfénybe állítani, ha támaszkodott is ezekre az írás közben, csak azért tehette, hogy a fikció erejét támogassa általuk. Lehet, hogy Király Levente tényleg hisz az örök értékekben. Szemben az árral, a mai kételkedő korral, akár a filmes forgatókönyvekre is alkalmazható regényével egy új egészelvűség és transzcendencia mellett áll ki a szépirodalomban.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés