Ugyan a hatvanas évek a nagy hippikorszak, de az ellenkultúra eszmeisége a mai napig a fiatalsághoz, vagy legalábbis a fiatalos vadsághoz kapcsolódik (lásd a 2010-es Brilliantlove-ot vagy az Oliver Stone rendezte Vadállatokat). E szertelen életmód azonban – legalábbis a filmművészet szerint – hosszú távon tarthatatlan az ember bizonyos alapszükségletei és tulajdonságai miatt, mint arról Ingmar Bergman Egy nyár Mónikával című művétől a Charles élve vagy halva című svájci drámán, a Szelíd motorosokon vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmen át az Alabama és Monroe-ig bezárólag sok alkotás beszél. Valami mindig félbeszakítja és lehetetlenné teszi a vágyott kívülállást: a közösség életébe betörő társadalmi-politikai rendszer, a létfeltételek (étel-ital) alternatív megteremtésének képtelensége, a kommunát szétrobbantó erőszak vagy maga a család és házasság problémája. Ez utóbbival kell szembesülnie az Alabama és Monroe szabados hőseinek: a sok szex után fogant, nem kívánt gyermek változásra készíteti őket, ez nemcsak az életkörülményeket, hanem a két "vadember" gondolkodásmódját, sőt, identitását is érinti.

Az Alabama és Monroe első pillantásra egy klasszikus melodráma. Két művész (a country énekes Didier/Monroe és a "tetovált lány" Elise/Alabama) egymásra talál szenvedélyükben, a zenének köszönhetően. Együtt énekelnek, együtt élnek, együtt lélegeznek. Félkész, mindentől távol eső farmjukon naphosszat csak lovagolnak – úgy hátaslovon, mint egymáson. Ám egy nap Elise váratlanul megfogan, aminek Didier nem kifejezetten örül. Később viszont megbarátkozik a gondolattal, rendbe szedi házát, és megszereti kislányukat is. Azonban egyetlen, alig pár éves gyermeküknél csontvelőrákot diagnosztizálnak, ami a még gyerekcipőben járó őssejt beültetés révén orvosolható lenne. Lenne, ha bizonyos konzervatív, vallási nézetek miatt nem hátráltatná a politika az ezirányú kutatásokat. Így az alapvetően ateista Didier elkeseredésében az egyházat kezdi hibáztatni, sokszor szerelme, a (legalábbis a spiritualizmusban) hívő Elise füle hallatára. Lányuk betegsége és a férfi dühe így lassan tönkreteszi az egykor virágzó kapcsolatot.

Groeningen filmje tehát egy tragikus románc: egy szerelmespár idilljét megzavarja egy harmadik fél (most ez kislányuk, avagy betegsége), és a történet elindul a lejtőn. Persze a rendező ezt a sztorit nem stilizált, melodramatikus, hanem realista hangnemben, inkább az amerikai független filmek stílusában adja elő, ám a rendező előző művéhez, a szatirikus-ironikus Szarul állnak a dolgokhoz képest drámaibb cselekményvezetése. Finom, humoros gegek, vagy inkább csak momentumok fel-felbukkannak (mint például a hippik vicces házasságkötése), de már csak az alapszituáció miatt is inkább a keserű, mintsem a nevetés facsarta könnyeké a főszerep. Az Alabama és Monroe melankolikus, akár a hatvanas-hetvenes évek témába vágó (művész)filmjei (leginkább egyébként Arthur Penn Alice már nem lakik itt-jéhez hasonlítható). Mikor felcsendülnek a kiváló, valóban a színészek által előadott country dalok, a néző szinte érzi a közelgő tragédiákat, és amellett, hogy keze-lába mozog a zene ritmusára, belül a szíve majd megszakad.

Közel sincs szó tehát melodramatius hatásvadászatról, a film alaphangulata igen jól eltalált. Felix Van Groeningen a Szarul állnak a dolgokhoz hasonlóan magába szippantó atmoszférát volt képes teremteni. Aki fogékony rá, azt rendkívüli módon megérinti a kíméletlen sebességgel mélybe zuhanó hippirománc. Ehhez főleg az olyan kitűnő jelenetek járulnak hozzá, mint az egyik kulcselőadás, melyben a már egymástól elidegenedett pár immár Alabama és Monroe néven ismét fellép zenekarával. A katartikus és megható If I needed you című számot előadva azonban apró mozzanatokból (egy-egy kéz közeledésből, arcizmok rándulásából) láthatjuk, hogy e két jobb sorsra érdemes ember között még mindig lángol a szenvedély.

E remek momentumok miatt sajnálatos, hogy a film szétesik, és egy egyszerű, de szép történetből jól komponált epizódfüzérré degradálódik. Az Alabama és Monroe-t ugyanis végig uralja egy már-már zavaró formai megoldás, az időfelbontás. Olyan, mintha Groeningen az alapsztorit nem találta volna elégségesnek, és a végső vágás után úgy gondolta volna, nézőit a szüzsé összekuszálásával hatékonyabban meg tudja fogni. Ezesetben mégis előnytelen volt e technikát alkalmazni. Egyfelől a hatvanas évek filmművészeti modernizmusa óta sikk időfelbontásos filmeket készíteni a fősodorban, így komolynak szánt művekben csak nagyon indokolt esetben javallott ehhez a megoldáshoz nyúlni (lásd Christopher Nolan Mementóját, amely az emlékezést így problematizálja). Másfelől a közönség számára is nehéz követni a nyakatekertté változtatott cselekményt. Nyilvánvalóan pofásabb lesz így a film, mintha a kapcsolat leépülésének epizódjait a kronológia szerint pakolná egymás után Groeningen, ám az öncélú hatásvadászaton kívül nem sok értelme van az időfelbontásnak.

Persze ráerőltethetjük az Alabama és Monroe-ra, hogy az emlékezés, illetve az értelmezés, az emlékezés általi megértés, elfogadás filmje. Igaz, nincs megjelölve, ki a gondolatok alanya (Didier vagy Elise), ezt a néző dönti el, és ha össze is áll valami, nem tudjuk biztosan, kinek a fejében zajlik a zűrzavar. Didier a cselekmény végén kint ül egy tábortűz előtt, döntést kell hoznia szerelme sorsáról. Azaz lehetne ehhez a rövid jelenethez párosítani a filmben leképzett folyamatot: a férfi főhős mereng, agya kattog, tüskeként szurkálják belülről a gondolatok. Kár, hogy erről a befogadó spekulál csak, az Alabama és Monroe nem ad rá konkrét magyarázatot. Pedig kellene, mert itt nem a mentális folyamatok bizonytalansága a film vezértémája.

Természetesen a Tavaly Marienbadban sem rágja a néző szájába, hogy ki a gondolatok alanya, ám Alain Resnais 1961-es filmje, a Memento vagy a 2002-es Visszafordíthatatlan tényleg az emlékezésről, illetve a szubjektum meghatározhatatlanságáról szól. Az Alabama és Monroe-nak viszont másik nagy hibája, hogy nem tudja eldönteni, mit is szeretne adni útravalóként a nagyérdeműnek. Mi tehát Felix Van Groeningen művének témája?  A Szarul állnak a dolgokkal ellentétben a rendezőnek most nem sikerült egy jól megformált vázra felhúznia filmjét. 

Az összekavart kronológia miatt sokáig leginkább menthetetlen rákbeteg gyermeké és az emiatt keletkező fájdalomé a főszerep. Az Alabama és Monroe első harmada így leginkább a felelősségről és a betegség miatti melankóliáról szól. Később előkerül az őssejt-probléma, megjelenik a kutatásokat késleltető (és így Didier szerint a lányt halálra ítélő) George Bush is egy tévéadásban. Majd a férfi kifakad a vallásokra és Elise spirituális hóbortjaira. Tehát van itt melodráma, politikai kritika, családi krízis, egzisztencializmus és hit. Sűrű, zsúfolt, eklektikus, túl heterogén az Alabama és Monroe, túl sok mindennel akart egyszerre foglalkozni Groeningen. A néző így nemcsak az időfelbontás, de a motivációs háló ebből fakadó kacifántossága miatt is összezavarodik, ennek következtében szinte irreálissá válik Didier pálfordulása, amit a film realista hangvételét megsértő, irracionális mozzanat kísér, amely a Ghostban  talán izgalmas volna, itt viszont nem működik.

Pedig mind az alapsztori, mind a karakterek nagyon érdekesek lennének. Didier és Elise igazi emberi figurák. Egyiküket sem lehet felmenteni, de kárhoztatni sem. A néző teljes mértékben képes azonosulni velük, hiszen bárkit érinthet mind e borzasztó betegség, mind az (ön)vád miatt félresikló emberi kapcsolatok problémája. Tehát, ugyan formailag hatásvadász Groeningen műve, ám ha sikerül fejben összerakni a megbolygatott szüzsét, őszinte és átélhető.

Hibái ellenére az Alabama és Monroe nem rossz film. De nem is eget rengető remekmű, mint amilyennek a külföldi sajtó egyes kritikái vagy a híres internetes filmadatbázis összértékelése alapján látszik. Karakterei, alapszituációja megindítók, remek country zenéi fülbemászók, ám a felesleges formajáték, illetve a dramaturgiai, elbeszélés-technikai következetlenségek belerondítanak az amúgy könnyfacsaróan szép összképbe. Ha Felix Van Groeningen hajlandó lett volna némi önmérsékletre, egy egyszerű, de jó film lehetett volna a még így is emlékezetes, ám erős közepes Alabama és Monroe. Egyszer mindenképp érdemes tehát jegyet váltani rá, főleg szerelmespároknak.
 

Alabama és Monroe / The Broken Circle Breakdown
Színes, feliratos, belga filmdráma, 111 perc, 2012

Rendező: Felix Van Groeningen
Forgatókönyvíró: Felix Van Groeningen, Carl Joos
Zeneszerző: Bjorn Eriksson
Operatőr: Ruben Impens
Producer: Dirk Impens
Vágó: Nico Leunen
Szereplők: Veerle Baetens (Elise Vandevelde), Johan Heldenbergh (Didier Bontinck), Nell Cattrysse (Maybelle), Geert Van Rampelberg (William), Nils De Caster (Jock), Robbie Cleiren (Jimmy),Bert Huysentruyt (Jef)

Forgalmazza: Cirko Film
Bemutató: 2013. november 21.
Korhatár: