A berni vb-döntő rádióközvetítését 1954. július 4-én a Népstadionban is meg lehetett hallgatni, ahol aznap egy atlétikai versenyt rendeztek. Jelen volt az eseményen Fábián Géza is, egy akkor 11 éves fiúcska, aki ezzel kapcsolatos élményeiről beszélt a Libri Mammutban található könyvesboltjában Benedek Szabolcs Focialista forradalom című könyvének megjelenése apropóján rendezett beszélgetésen. A regény ugyanis a mérkőzés utáni zavargások történetét dolgozza fel, valós forrásokra alapzva, ám mégis bátran fikcionalizáló formában. Mint ahogy a beszélgetésből kiderült, másként nem is lehetett volna, hisz túl sok a hiányzó, homályos vagy éppen egymásnak elletmondó elem az eseményekben ahhoz, hogy ezeket az akadályokat ne a képzelőerő segítségével igyekezzen egy író átugrani. 
A szemtanú Fábián Géza  elmondta, számára annyi maradt meg emlékként, hogy mindenki a szokásosnál is lehangoltabbnak tűnt aznap. Még a vesztett meccsek után megszokott bűnbakkeresés, vagy a lest fújó bíró szidása sem volt annyira intenzív, mint ahogy az máskor lenni szokott. Óriási csalódás volt a vereség, hiszen ezt a meccset meg kellett volna nyernie a magyar válogatottnak. Azt a szemtanú is hozzáteszi persze, hogy egyrészt gyerekfejjel nem is láthatott sokat az esetleges későbbi rendbontásokból, hiszen az estéit otthon töltötte, másrészt ekkora távlatban könnyen összekeverednek az ’54-es és az ’56-os események.  Ezt aztán Benedek Szabolcs is megerősítette, hiszen ő is hasonlót tapasztalt azoknak az idősebb szemtanúknak a visszaemlékezéseiben, akik mindkét alkalommal aktívan részt vettek a megmozdulásokban.

Bár rendőrségi jegyzőkönyvek is tanúsítják az eseményeket, mégis hihetetlennek tűnik, hogy 1954-ben nagy tömegek mentek (volna) ki az utcára, méghozzá egy elvesztett mérkőzés miatt (legyen az egy gyakorlatilag előre borítékolt világbajnoki győzelem, ami aztán mégsem valósult meg).  Ahogyan azt Lakat T. Károly, a beszélgetés harmadik résztvevője is hangsúlyozta, ennél többről kellett, hogy szó legyen, olyan felgyülemlett problémahalmaz, amihez ez a vereség volt a szikra. Ebben a beszélgetés résztvevői, sőt a rögtönzött "oknyomozásba" bekapcsolódó közönség is egyetértett. Ellenvélemények inkább arról fogalmazódtak meg, hogy mennyire lehetett ezeknek az eseményeknek hatása 1956-ra. Olyan módon valószínűleg nem, hogy nem a vereség miatt indultak meg újra az emberek két év múlva. De az elvesztett meccs utáni események egyfajta főpróbának is tekinthetők voltak, hogy mégsem olyan erős a rendszer, nem tud mit kezdeni például azzal, hogy hirtelen tömegek gyülekeznek.
Nehéz most már persze felmérni az akkori tömeg nagyságát, de annyiban mindenképp számottevő lehetett, hogy valószínűleg ennek hatására nem vitte a vonat egészen a Keleti Pályaudvarig a hazaérkező csapatot, hanem - egy a helyzetről jól játékozott ember döntése nyomán - kénytelen voltak a labdarúgók Tatán, az edzőtábor helyszínén leszállni. Meglepetés nem érhette őket, valószínűleg osztrák lapokból értesülhettek a budapesti fejleményekről. Lakat T. Károly ezzel kapcsolatban felvetette, ha mégis Budapesten száll le a csapat, talán megünnepelték volna őket a második helyért is.

Ugyancsak felvetődött a kérdés, vajon ha nyer a csapat, akkor a rendszert éljenezve vonulnak az emberek az utcára? Igen, akár ez is lehetséges, ahogyan jó példa erre a Steaua Bukarest 1986-s BEK-győzelme, amit a Ceaușescu-rendszer képes volt saját legitimációjának megerősítésére felhasználni. A közönség oldalán szót kapó Dénes Tamás sportújságíró, futballtörténész kicsit tágabb kontextusba próbálta mindezt helyezni. Bár a romániai példa valóban elgondolkodtató (főleg abból a szempontból, hogy 1989-ben aztán elvesztette a Steaua az akkori BEK-döntőt az AC Milan ellen), de ellenpéldaként rögtön ott vannak a csehszlovákok, kicsit hosszú idő telt el 1962 és 1968 között ahhoz, hogy egymásból következtethetők legyenek az elveszett vb-döntő és a prágai tavasz eseményei. Dénes szerint ennek a történetnek a gyökerét is a magyar néplélekben kell inkbb keresni, nem tudjuk kezelni a kudarcokat, felnagyítunk még egy labdarúgó mérkőzésen elszenvedett vereséget is. (Erre egyébként az 1938-as elvesztett világbajnoki döntőt hozta fel példaként, ahol az akkori szövetségi kapitány, Dietz Károly hasonló atrocitásokat volt kénytelen elszenvedni, mint Sebes Gusztáv 16 évvel később, pedig Párizsban a magyar csapat messze nem számított esélyesnek.)   
A többször is felemlegetett városi legendákból azért kitűnik, hogy a játékosokkal szemben is megnyilvánult a keserűség, hiszen nem csak az összeállítás furcsaságai adtak okot gyanúra,vagy  éppen a pálya állagához nem megfelelő stoplijú cipők, de egy éppen a nyugat-németekkel szemben elvesztett mérkőzés is könnyen generálta azokat a híreszteléseket, hogy a játékosok Mercedesekért adták el a meccset.  S az sem elhanyagolható tényező ebben a történetben, hogy labdarúgók már a rendszer szemében sem tűntek annyira szent és sérthetetlen személyeknek.

Sok furcsaság van ebben a történetben, amelyet Benedek Szabolcs a hétköznapi kisemberek szemszögéből írt meg regényében, ilyen többek között az is, hogy sehol nem találhatók fényképek az eseményekről. Elgondolkozhatunk arról is, hogy mennyiben függ össze ez a mérkőzés a huszadik század második felének magyar történelmével, játszhatunk a sok "ha" kezdetű mondattal, valószínű azonban, hogy abban nagyrészt egyetérthetünk, a vereség egy (nép)lélektanilag fontos pillanatban érkezett, ugyanúgy, ahogy a győzelem a németek számára, csak ellenkező előjellel. Ahhoz, hogy megtudhassuk, Benedek Szabolcs Focialista forradalmának kitalált szereplői hogyan élték meg mindezt, persze legegyszerűbb, ha elolvassuk a Libri Kiadó gondozásában nemrég megjelent könyvet.