Ahogy John McLaughlin Angliából Amerikába érkezett, gyorsan a legjobb stúdiókban és legjobb zenészek között találta magát. Ez volt az az időszak, amikor Miles Davis több lemezén is zenélt. Aztán egyszer csak Indiával talált szoros rokonságot, és létrehozta a Mahavishnu Orchestrát, majd a Shaktit.



 
Különös zenéje volt, és John életművéből a Shakti a személyes kedvencem: a tőle megszokott módon, a szokásos skáláktól sajátosan eltérő, rendkívül gyors futamokat játszik, Zakir Hussain pedig bemutatja a Konnakol rendszert, amely akkoriban még újdonság volt számomra. Szitár helyett pedig hegedű: annak idején Lakshminarayanan L. Shankar játszott rajta.
 
Nem volt ez teljesen új fordulat John-tól, hiszen volt már egy indiai zenével kísérletező együttese, a Mahavishnu Orchestra. A Shakti mégis, valahogy egészen más volt: akusztikus zene.
 
Persze nem minden Shakti-koncerten játszott a számára készített, speciális akusztikus gitáron, az elektromos gitár is előkerült néha, ám a Shakti hangzása alapvetően akusztikus maradt.
 
Ehhez képes némi csalódást keltett bennem, amikor a Művészetek Palotája Bartók Nemzeti Hangversenytermében elektromos gitárral jelent meg a színpadon. Aztán Zakir Hussain szerzeményeket kezdtek játszani, ami valahogy nem telt meg tartalommal: indiai, de nem igazán indiai, inkább olyan, mint amikor egy indiai megpróbál nem indiai lenni.
 
A fordulatot az hozta, amikor az első két szerzemény után Shakti-zenéket kezdtek játszani: ha jól emlékszem, az első a Sóhajok hídja volt. Tudniillik ettől értelmet kezdtek nyerni a dolgok: nem nyugatos indiai zenét hallgattunk, hanem olyat, amely nem indiai, nem jazz és nem is nyugati, csupán mindegyikből annyi, amennyitől az egész életre kel és John McLaughlin-zenévé válik.


Ugyanakkor elég hamar feltűnt, hogy a 17 éves mandolinjátékos bármilyen ügyesen is zenél, nem tudja elfeledtetni L.L. Shankar hegedűjét. Márpedig nagyon gyakran az előtérbe került a játéka, amiben valóban nagyon virtuóz volt, és érződött valami autentikusan indiai is benne, de azért csak akkor kerültek a helyükre a hangok, amikor John – többnyire "csak úgy csuklóból" – átvette a prímet.
 
Az énekes volt az első zenész, aki valóban felkeltette a figyelmemet, amikor egy hindusztáni dalt énekelt el. A hangja szép volt, és játszi könnyedséggel énekelte ki azokat a futamokat és díszítéseket, amelyektől a zene indiai maradt, mégis beleillett az inkább temperált skálákba, amiket minden igyekezete ellenére John és a mandolinos fiú játszott.

Volt egy dobszóló is, amelyet a legügyesebb T.H. "Vikku" Vinayakram tanítvány adott elő. Egy kisebb tamburint használt ehhez, és az alatt a jó húsz perc alatt, amíg – nagyrészt – ennek az apró hangszernek a változatosságával kötötte le hallgatósága figyelmét, bebizonyította, milyen izgalmas hangszer is tud az lenni. Aztán Zakir Hussain mutatta be a tudását, amellyel eddig azért nem nagyon dicsekedett. Most azonban - John-hoz hasonló távolságtartással – könnyed bemutatót tartott a tabla művészetéből. Hihetetlen volt, ahogy szólója szép lassan belesimul a következő Shakti-zenébe, hogy azzal folytatódjon.
 
Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, John szórakoztatta a közönséget: olyan erősen közelített a rock-and-roll hangzáshoz, miközben sosem érte el azt, hogy az már kifejezetten mulatságos volt, ahogy egy Miles Davies idézetet is belecsempészett a szólójába. Egyre világosabban látszott a zenészeken, hogy nem a szokványos magasztalások hangzanak el összekötőszövegként, hanem valódi tisztelettel beszélnek egymásról. Ahogy élvezték egymás szólóit, és a zenét, amit előadnak.

Tulajdonképpen senki sem panaszkodhatott, hiszen akinek ez újdonság volt, az Konnakol bemutatót is kapott, megcsodálhatta az indiai zenét, szembesülhetett a sajátos ritmikai mintázatokkal és John McLaughlin zseniális gitárjátékát is megcsodálhatta. Ugyanakkor az írásom elején felvetett kérdésemre egyértelműen negatív a válasz: az a Shakti, amely egykor életre kelt, majd emlékezésbe vonult (Remember Shakti), ezúttal sem támadott főnixként új életre.
 
Megcsodálhattuk néhány indiai zenész számunkra egzotikus, ugyanakkor mégis izgalmas előadását. John McLaughlin tudásából is kaptunk ízelítőt. Ám az eredeti Shakti nem támadt fel, itt csak emlékeztünk, kellemesen emlékeztünk rá.
 
Remember Shakti:

John McLaughlin – gitár
Zakir Hussain – tabla
Shankar Mahadevan – ének
U. Shrinivas – mandolin
V. Selvaganesh – khanjira, ghatam, mridangam

Részletesebb John McLaughlin életrajzhoz lásd korábbi kritikámat Ipari zen címmel.