Nem célom, hogy összehasonlító tanulmányban elemezzem a két regényt (bár az is izgalmas feladat lenne), de mindenképpen megemlítendő pár momentum, ami mindkét regényben előfordul.
 
Pára tizenhárom, Vihar tizenkét éves, és egyikőjük sem népszerű az osztályban. Az iskola, ahogy a város is, mindkét regényben lerobbant, támogatókra szoruló. A Viharban az iskolát a szülők támogatják, a Párában a Paradicsom névre keresztelt bevásárlóközpont. Mindkét regényben előfordulnak a városi dzsungelharcosok, és a Párában is feltűnik – még ha csak rövid időre is, és kevésbé hangsúlyosan – India, az utcakölykök vezére, aki ezúttal Pára szövetségese lesz.
 
Pára, a tizenhárom éves lány különlegessége, hogy máris nagyon magasra nőtt, anyja fiúsan öltözteti, ragszalaggal megerősített, oszladozó-foszladozó tornacsukában jár, és legkedvesebb tárgya a születésnapjára kapott bicikli, amit ellopnak tőle (Vihartól a deszkáját vették el), majd a komor, sötéten bugyogó folyóba dobnak ellenségei: egykori legjobb barátnője, Bestia, és annak talpnyalói.


 
Pára története akkor válik izgalmassá, amikor megismerkedik Pumával. A magas, szőke és valószínűtlenül szép fiú egy különleges betegségben szenved: nem tud élni az áruházon kívül. Puma (aki az áruházban is született, és neve onnan ered, hogy ezt a márkájú sportcipőt látta meg az anyja először a szülés után...) kétségbeesésében felad egy hirdetést, amelyben a "Gyógyítót" keresi. A mindenkin segíteni kész Pára elhatározza, hogy megtalálja neki a gyógyírt hozót, bárhol és bárki is legyen az. Egy furcsa és – megfelelő tarifa ellenében – bőbeszédű hajléktalan mesél neki a különleges, láthatatlan légióról (ami persze nem az a bizonyos láthatatlan légió), amely elvezetheti őt a titokzatos Gyógyítóhoz. Pára Kodakkal, az eleinte ellenszenves, majd számunkra is egyre szimpatikusabb sráccal rója az utcákat, festik a jeleket (a Viharból is ismert graffiti-tageket), és számtalan kalandnak lesznek – akarattal vagy véletlenül – részesei, mire végre eljutnak a Gyógyítóhoz, akiről azonban az utolsó pillanatig nem derül ki, hogy tud-e nekik segíteni.
 
Az írónő az előző regényében is élt a mágikus realizmus eszközeivel, de a Párában ezek talán még hangsúlyosabbak. India, a városi dzsungel Viharból is ismert amazonja itt valóságos is, meg nem is, Puma, az áruházi fiú, el is tűnik, meg nem is, Bestia, az örök ellenség meg is javul, meg nem is. Nem tudjuk, és nem derül ki, mi volt az oka annak, hogy Pumát az anyja bezárva tartja az áruházban, és az sem derül ki, Bestiát mi vezeti igazán Pára ellen (azon kívül, hogy mint minden domina, féltékeny mások sikereire).
 
A Párában a város fojtogató, áporodott, lerobbant házainak rothadt levegője, a szegénység minden téren megnyilvánuló jelei és az omnipotens áruház talmi csillogása áll éles ellentétben egymással. Gondolhatjuk úgy, hogy a hipermarket, amely maga a földi Paradicsom, és amely bizonyos érdekek mentén támogatja az iskolát és a város lakóit, egy tekintélyuralmi rendszer csúcsintézménye, amelyben a tekintély és minden szálak háttérmozgatója az áruház tulajdonosa, Puma anyja, aki erőszakkal tartja foglyul fiát az épületben, ezért kell Pumát kiszabadítani az áruház boldogságot sugárzó kirakat-világából.
 
A légió itt kevésbé hangsúlyosan jelenik meg itt, mint a Viharban; vezetője, India itt inkább tűnik a fantázia termékének, mint valóságos személynek. Persze történnek dolgok az ő személye körül is, és legalább két valóságos regényhős (Pára és Kodak) találkozott vele, de sok utalás történik a regényben arra, hogy India képzeletbeli barát, aki oda megy, ahol a gyerekekkel a felnőttek részéről igazságtalanság történik. (De bandaháborúba már nem bocsátkozik.)


Seita Parkkola világa komor, nyomasztó disztópia, amelyet a mágikus realizmus fűszerez, és amelyben sokkal kidolgozottabbaknak látom az egyes szereplőket, mint a Vihar hőseit. Pára szegény családból származó, de szellemében, gondolkodásmódjában szabad és nyitott, részvéttel teli és megértő lány, aki megalkuvásra és talpnyalásra képtelen, és kellő megalapozottsággal gyűlöli Bestia gúnynevű osztálytársát ahhoz, hogy megértsük indítékait. Pára azért "jó kislány": jól tanul, mindig ott van az órákon, és furdalja a lelkiismeret, ha mégis lógnia kell óráról. Családi háttere is békésebb, nyugodtabb, mint a jóval deviánsabb jegyeket hordozó Viharé, és ez persze nem lehet véletlen.

A szerző mintha lubickolna a nyomasztó hangulat megteremtésében, mintha közvetlen közelről tapasztalta volna, milyen az, ha sokáig egy légtérben vagyunk egy hajléktalannal, ha belelöknek a kiborult kukák közé, ha ragasztószalaggal megerősített, szakadt tornacipő van rajtunk ... Plasztikusak a leírásai, s a Viharban már megszokott magas szintű, fantáziadús hasonlatokkal operál ("olyan volt, mint egy sovány és gubancos erdei állat"; "a házak olyanok voltak körülötte [ti. az áruház körül], mint alázatos alattvalók, szürke és boldogtalan féltestvérek, akiket elkorhasztott az idő, és senki nem újított fel").  Dicséretes a beszélő nevek fordítása: Kodak, Bestia jól eltalált elnevezések, és frappánsak a szófordulatok is, gördülékeny olvasást tesznek lehetővé.

A regény illusztrátora, mint az előző regényé is, Jani Ikonen volt. Különleges, fekete-fehér, elszórtan elhelyezkedő képei látványosan mellőzik az arcok ábrázolását, egy-egy fontos momentumra koncentrálnak csak, ami jót tesz a képzelőerőnek.
 
Mindent összevetve jól megírt és izgalmas történet a felnőttkor küszöbén álló Páráé, a célkorosztálynak mindenképpen, az idősebbeknek meg azért is javaslom, mert utat nyithat ahhoz, hogy megértsük, a ma tizenéveseinek milyen problémákkal kell szembenézniük.

Seita Parkkola: Pára
fordította: Bába Laura
Cerkabella Könyvkiadó, 2013
376 oldal, 3200 Ft