Tudom, hogy a SZIMNIA már nem létezik, de mégis léteznek elég nagy rendszerességgel olyan koncertek, amelyeket ugyanazok az emberek szerveznek nagyrészt ugyanazokkal a zenészekkel, visszatérő helyekre és elég hasonló szerzőgárdával. Ha a SZIMNIA nem létezik, akkor ez a SZIMNIA tükörképe, árnyjátéka, némi rossz szájízzel azt mondanám: a szelleme.

Ez a szellem, ez a kísértet járja be most Európát, legalábbis másodszor landol az A38 Hajó fedélzetén. Kis rutinnal nem izgatom magam azon, hogy néhány perc elteltével érkezek a koncertre, bízva a szokásos "színházi késésben". Annál nagyobb meglepetésként ér az, hogy nem találok magamnak helyet: a galéria (mert leginkább akként működik ez a helyiség) nagyjából összes ülőalkalmatossága foglalt. Szerencsére megszólal egy hang, egy régi ismerős, aki – valamiért gondolt rám és – foglalt nekem széket.



Ülök a nagy szerencsével megkaparintott széken, nagyjából 5 perccel a meghirdetett kezdés után és ahogy forgatom a fejem, valahogy nagyon fura a helyzet körülöttem: ha a statisztika számít valamit – és itt azt hiszem inkább félrevezet – az átlag életkor nagyjából 20 év körül lehet. A korok megoszlása már annál izgalmasabb: huszonévesek (20-30) jelentős csoportja, idősebbek (40-60) gárdája, a közönség nagyjából negyede-harmada pedig szerény becslésem szerint 6-7-8 éves!

Van valami rossz előérzetem, amikor belegondolok, hogy e gyerkőcök hogyan bírják majd figyelemmel/nyugodtan a 15-20 perces kísérleti hangzásokat. Ugyanakkor száll az idő, észre sem veszem, máris kezdődik a koncert, pontosabban a konferanszié.

Gryllus Sámuel a legkülönösebb bemondó, akit valaha láttam: láthatóan, és gyakran fogalma sincs arról, amit bekonferál; időnként tanácsot kell kérnie, hogy a darab címét hogyan ejtse és lényeges tényeket elfelejt közölni (mint – ha jól emlékszem – a szerző/zenész neve). Ugyanakkor jól kommunikál.

Bekonferálja valahogyan az első darabot, aztán a színpadra lép egy fiatal fickó és a zeneszerző helyett felolvas egy szöveget. Eddig meglehetősen ismerősen cseng a dolog, várom a hosszú és unalmas "lelkizést".



De nem az jön, hanem egy kifejezetten humoros szöveg, amely voltaképpen semmiről sem szól, azaz egyszerre mindenről, de ezt nem most, itt és azonnal akarja közölni velem, hanem felkelti az érdeklődésemet, aztán elhallgat.

Megszólal a zene, és ugyan a képletes leírások közül nem mindennel értek egyet, de legalább tudom azt, hogy mit gondolt erről a szerző, miközben a zenét hallgatom. Megviccelt, és én folytatom a viccelődést a Capriccio per marimbafono alatt.

A muzsika egyébként viszonylag rövid és érdekes, így izgatottan figyelek az újabb furcsa konferálásra; aztán jön egy darab, ami megint érdekes és viszonylag rövid - szóval kezdenek pörögni az események. (Ahogy látom és hallom, még az egészen fiatalkorúak is jól viselik a helyzetet.)

Lassan Baráth Bálint is sorra kerül, s mivel ő itt van a zeneszerzők közül, Gryllus természetes választása, hogy a színpadra hívja, hogy beszéljen a darabjáról. Bálint belekezd, hirtelen észretér és rövid, lényeges de nem magyarázó az, amit mond: épp csak felkelti az érdeklődésünket a téma iránt.



Kezdődik a zene, ami viszonylag rövid, érdekes-izgalmas és arra késztet, hogy tovább gondoljuk a Bálint által mondottakat zenehallgatás közben.

Hangszerekről nem írtam, mert nagyjából eddig a pontig nem volt jelentős kérdés. A darabok nagy része elektronikus darab volt, de volt egy iBook az asztalon, volt két szintetizátor, mindenféle kütyük egy külön asztalon, aztán pedig a marimba a maga terjedelmességében.

Nagy Ákos Chiaroscuro című darabjáig nagyjából egyszer sem volt világos számomra, hogy mi szól a laptopról, mi playback és mi marimba. Miközben érezni lehetett, hogy kifejezetten sztereóban gondolkodtak a hangzás előkészítői (épp csak ezt nem a "hangszerek" elkülönítésére használták).



Gryllus konferálása után Nagy Ákos is beszélt röviden a darabjáról (legfőképpen a címéről, a címválasztásról) és elmondta, hogy a következőkben két darabot élő improvizációval kötnek össze: a kötőanyag Keresteš Szabolcs elektronikája és sound painting lesz.

Nagyjából itt derült fény arra, hogy miért ilyen készületlen a konferancié: tudniillik Gryllus Samut egyszerűen megkérték az előadás elején, hogy konferáljon ő. Minden további improvizáció, és ő tulajdonképpen csak a sound painting miatt jött ide.

Nagy Ákos Chiaroscuro című művével kezdődött minden. Baráth Bálint játszotta, szintetizátoron, pontosabban preparált zongorára preparált szintetizátoron. Bonyolultan hangzik? Ahogy az előkészítése sem túl egyszerű, hiszen a szintetizátor nagyjából minden billentyűjét, legalábbis billentyűcsoportját valamilyen más, nagyrészt ütőhangszeres hangra kell lecserélni. (Persze Cage eljárása sem egyszerűbb, hogy mindenféle csavart, anyát, tollat, stb. teszünk a zongora húrjai alá/közé.)

Másodszor hallom ezt a darabot szintetizátoron, és elsőre nem voltam elbűvölve az áthangszereléstől. Most pörögnek az események, minden a helyén van és úgy érzem, Bálint ma olyan szintetizátoron játszik, amelynek a billentyűi ütőhangszerek - megtanult egy ilyen hangszeren játszani. (Vagy én tanultam meg így hallani és nem mint preparált zongorahúrok pótlékát?)



Keresteš Szabolcs keresztezte a drónt a tyereminnel. Valami kontroller érzékeli a kezét/tenyerét illetve annak mozgását, és ezzel kontrollálja a zúgást-búgást-drónt. Maga a kontrol, mármint a kontrol mikéntje egyáltalán nem világos, különösen hogy gyakran eltűnik az asztal alatt Szabolcs, mintha a terítő fedezékébe vonulva folytatná előadását.

Ugyanakkor jó az, amit csinál. Még az asztal alatt is. Miközben szól egy más zeneszerző darabja, ő nem vonja magára a figyelmet, nem kerül az előtérbe, egyszerűen csak jelzi, hogy van, hogy létezik, csak akkor veteti észre magát, amikor egyébként üresség lenne (de még akkor sem beszél, mond valamit, csak kitölti az ürességet).

Valószínűleg egy ilyen üres, legalábbis semleges terület lett volna az a rész, amelyben a szintetizátoron játszott darab ütőhangszerekkel és kütyükkel kiegészülve átmegy a sound painting csapat improvizációjába.



Volt egyébként előtte egy rövid bevezetés a sound paintingbe és Gryllus Samu még bemutatót is tartott. (Nagyjából arról van szó, hogy a karmester kézjeleire a "zenészek" - illetve a bemutatón a közönség - valamilyen, nagyrészt tetszőleges hangokat produkál /mondjuk "adj ki egy rövid, éles hangot!").

A zenekar jelen esetben brácsából, csellóból, viola da gambából, trombitából, melodeonból és perkából, basszus klarinétból és szopranino szaxofonból állt. 



És ami a Chiaroscuro után szólt, az nagyon jól beleillett abba, ami eddig volt: az előző darabokba, a preparált zongorára preparált szintetizátor hangjába, és legfőképpen – az események ritmusába. Meggyőződhettünk arról, hogy nem csak érdekes, de hatásos is a sound painting.


Időben érkezett a szünet, pontosabban egészen addig észre sem vettem, most is csak elszállt az idő. De nem tartalmatlanul, és a legkevésbé sem értelmetlenül. Hosszas beszélgetésbe merültem az egyik kamerással, akiről kiderült, hogy régi jó cimborám, de csak nem nyugodtam meg azügyben, hogy az itt készült felvételek előbb-utóbb elérhetővé válnak a széles közönség számára. Pedig egész jó kis sorozat van itt hasonló koncertekből – mondta Tamás.

Ahogy a koncert szinte első pillanatától fogva, most is sodortak az események: szóltak, hogy kezdődik a koncert, majd rászóltak egy (önkéntes) angol tolmácsra, hogy elkezdődött, és zene.



A koncert első felében is szerepet kapott Palotás Gábor marimba játéka, ám ott csupán a hangok, a hangszerek egyike volt. Ezúttal egyre jobban az előtérbe került, s hamarosan az előadás fénypontjává vált.


Szilvási Attila darabja (Unreal Motorway) alatt jöttem rá, hogy milyen a jó szerető: elsősorban változatos. Az est során nagyon különböző (ám valahogy mégis egységes) zenéket hallgattunk, nagyjából a DnB-től a spektrális zenéig bezárólag. Egyetlen helyen sem ragadtunk meg, ahogy most sem lett DnB, épp csak emlékeztetett arra, hogy DnB is létezik, aztán már ment is tovább, műfajok és korok felett. 

A jó szerető sosem öregszik meg, sosem válik unalmassá és mindig tud valami olyat, amivel fölizzítja a kedélyeket.


Nem is tudom, miért sikerült ilyen jól ez a koncert. Illetve van néhány elképzelésem, de azt gondolom, ezek legfeljebb felületi választ adnak. Tudniillik Palotás Gábor nagyon jól játszik, és a marimba is kiváló hangszer, ráadásul spektruma és tranziensei miatt különösen jól illik az elektromosan generált hangok közé.