Csak özönlenek és özönlenek a képregény-feldolgozások, szuperhősös történetek Hollywoodból már a 2000-es évek eleje óta. Bár úgy tűnik, a szuperhősök korunk mitológiai hősei, az új, vizuális nemzedék héroszai, sokszor kapunk fájóan bárgyú, alacsony minőségű, egy kaptafára készülő modern mítoszfilmeket, mint a Daredevil, a Pókember 3, a Thor 2, Az acélember vagy az X-Men mellékszálként funkcionáló Farkas (azaz Rozsomák/Wolverine). Szerencsére a trendet olyan, a műfaj vagy filmciklus keretein belül igényesebbnek számító darabok indították, mint a Pókember 1, a Batman: Kezdődik! vagy az X-Men: A kívülállók, melyek sémáit a tucatfilmek mai napig ismételgetik (eredettörténetek, komplexebb, vívódó, önmarcangoló, antihősszerű főszereplők, a főhőssel valamilyen szoros kapcsolatban levő negatív hős stb.), s néhanapján azóta is kapunk pár színvonalasabb félisten-mozit (A sötét lovag, a Vasember vagy sokak szerint a Bosszúállók is ide tartozik).
Az X-Men 1 és 2, vagy Az elsők például azért nyerték el méltán sokak tetszését, mert képesek voltak szórakoztató film létükre megragadni pár kényes, kortárs ideológiai problémát, és nem(csak) az esztelen CGI-döngetésről szóltak. Hiszen az X-világban, alternatív történelemben az emberek, a liberális és a radikális mutánsok, azaz a mindenkori kormányzat, X professzor, Charles és Magneto, Eric csapata feszülnek egymásnak. A politikusok igyekeznek kihasználni a felfedezett szuperhősök (vagy az ő szemszögükből szörnyetegek) képességeit a béke álcája mögé bújva, élükön Stykerrel, az őrült tudóssal, aki a mutánsokon végzett kegyetlen kísérletek révén próbál szuperfegyvereket kifejleszteni a "torzszülöttek" ellen. Ezzel szemben az X-csapat, illetve Charles kissé naiv módon megpróbál alkalmazkodni az emberekhez, és igyekszik meghúzódni a háttérben, nem zavarva így a "normális" társadalmat. Az Auschwitz haláltáborait is megjárt Magnetót viszont a düh emészti, s látja, hogy a politikusok és az emberek csak kihasználják, megvetik, kitaszítják a természetfeletti képességű lényeket, akik szerinte a homo sapiensnél sokkal magasabb szinten elhelyezkedő neandervölgyi ember leszármazottai. Így Eric-et és társait a bosszú és a mutánsok felemelésének gondolata vezérli, semmiféle kompromisszumra nem hajlandók az álszent kormányzatokkal, és tudósaikkal (Stykerrel). Komplex történetről van tehát szó, melyben minden oldal álláspontja védhető, még a politikusoké is, hiszen az emberi világ ellen támadó Magneto valóban veszélyes lényekké teszi a mutánsokat. Ugyanakkor a zsidó származása ellenére meglehetősen fasisztoid Eric nézetei is helytállók a bizonyos perspektívából gyávának és megalázkodónak tűnő Charles csoportjával szemben.

Ezért is kár, hogy az X-Men mitológiába időről időre be-becsúszik néhány silány darab. Már a 3. rész, Az ellenállás vége sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahogy a mellékszálak (spinoffok) – a két Rozsomák-film – is rendkívül összecsapottra sikeredtek. Szerencsére Az elsők, és a széria legfrissebb darabja, Az eljövendő múlt napjai visszaédesgetik a rajongókat, illetve az X-filmek kedvelőit, még akkor is, ha jó pár elhibázott, klisés momentum tetten érhető bennük. Avagy: Bryan Singer, az "eredeti rendező" visszatér.

Az eljövendő múlt napjai pontosan arról szól, amit címében ígér. Az X-csapat és Magnetóék kénytelenek összefogni a távoli jövőben (a képregénybeli 2013 helyett 2023-ban), mert a mutánsokra Őrrobotok vadásznak. Az Őrrobotok olyan, a kormányzat, vagyis inkább a számító tudós, Bolivar Trask (Peter Dinklage, a Trónok harca Tyrionja) által kifejlesztett terminátorok, melyek a Rejtély/Raven nevű mutáns nő génjeinek köszönhetően gyakorlatilag sebezhetetlenek, és az X-fiúk/lányok felderítésére és kiirtására vannak beprogramozva. Ezért Charles és Magneto a maradék ellenállóval egy hegyi erődítménybe utaznak, ahol egy telekinetikus képességekkel bíró lány, Árnymacska/Kitty Pride segítségével megpróbálnak visszautazni a múltba, hogy megváltoztassák sorsukat. Mivel a művelet agyilag megterhelő, így a filmsorozatban páratlan regenerációs képességeiről ismert, flegma Rozsomákra esik a választás, aki mentális időutazás segítségével visszamegy 1973-ba, a gyilkológépek és Rejtély tevékenykedésének időpontjába. Azonban, mint arra Charles is figyelmezteti, a fiatal, forrófejű X professzorral és az ereje teljében levő, dühös Eric-kel nem lesz könnyű dolga. Tehát a világ sorsa szó szerint is Rozsomák, Xavier prof. és Magneto fejében dől el.

A kissé nyakatekert, de a jó öreg időutazós tematika miatt ezúttal is felettébb izgalmas sztori szerencsére ismét az első X-Men-filmekből ismert ideológiai problémák mentén szerveződik. Vagyis megint előkerül a dilemma, hogy a néző melyik oldal mellett foglaljon állást. Ugyanis az anarchista Rejtély, az alakváltó mutáns tevékenykedése veszélyezteti az emberiséget, illetve inkább csak a korrupt és imperialista politikusokat. Az Őrrobotokat létrehozó düh, Bolivar Trask és a kormány álláspontja ezért érthető. Ugyanakkor kegyetlenség, minthogy a tehetséggondozó iskolát működtető, bár a hetvenes évek elején önsajnálatba és drogmámorba fúló Charles és tanítványai a szimbiózisra törekednének. Tehát megint csak a korunkat sújtó diszkrimináció problémája kerül elő. Felmerül a kérdés, hogy el lehet-e ítélni egy egész csoportot, etnikumot pár deviáns egyedének agresszor cselekedetei miatt? Vagy Eric oldaláról ennek fordítottja is feltehető: pusztán azért nevezhető-e valaki felsőbbrendűnek, mert olyan képességek birtokában van, mely az emberi világgal szemben isteni rangra emeli? Ráadásul mindez ismét azért különösen kínos, mert Magneto/Eric koncentrációs tábort megjárt zsidó, avagy a szélsőséges gyűlölet áldozata. De vajon jobb-e ő, ha olyanokat öl radikális nézetei szerint, akiket ő fasisztoidnak vél? Elmosódik tehát a határvonal a mutánsok és az emberek között. Mely morális ambivalenciát persze lazítja, kiigazítja Charles és csapata, mivel ők a harmadik oldal, a "jófiúk" képviselői. Így persze csorbul a film társadalomkritikus éle, de ez megbocsátható, minthogy nem művészfilmről, hanem szórakoztató szuperhősmoziról van szó.

Bryan Singer filmje pedig 100% szórakoztató szuperhősmozi – a jobb fajtából. Nagy pozitívuma ugyanis, hogy kortársaival (főleg az önparódiába hajló Az acélemberrel) ellentétben nem halmozza az egyre unalmasabbá és fárasztóbbá váló erőszakjeleneteket. Ez persze felfogható az erre vágyók szempontjából negatívumnak, de a Singer-féle X-Men sorozat tagjainak rajongói pont ezt várják. Az eljövendő múlt napjai inkább a sztorizgatásra, a karakterrajzra fekteti a hangsúlyt. Talán kicsit túl sok a felvezetés, túl későn indul be a valódi történet, s túlságosan is későn derülnek ki a tétek, azonban ez itt érezhetően a koncepció része. Mivel különféle ideológiai álláspontok csapnak össze, és eleinte maga Charles sem tudja, mit szeretne: segíteni társain, megváltani a világot, vagy drogos hippiként itatni az egereket a Rejtély iránt érzett reménytelen szerelme miatt. Így akciójelenetből kevés van, s Bryan Singer az igazán monumentális összecsapást az utolsó képsorokra tartogatja. Éppen ezért, ha a szemben álló felek egymásnak feszülnek, annak végre ismét súlya van, és az ásítós CGI-csatákból vagy lassításokból (bullet time-ból) megint látványos, izgalmas, katartikus ütközetek kerekednek ki (lásd Magneto kiszabadítását, vagy a nagyhatalmú mutáns stadionköltöztető akcióját). Tehát Singer képregényfilmje jó példa arra, hogy ha az efféle látványmozik takarékosan bánnak a vizuális orgiával, még sokadik alkalommal is lehet hatásos ugyanaz az elcsépelt, sokszor látott húzás.

S még egyszer: Az eljövendő múlt napjai érzhetően popcornmozi – rossz értelemben is. Minden komolyságát agyonvágja néhány didaktikus, Paul Coelho és a "Facebook-filozófusok" sablonfrázisait felidéző párbeszéd. Nevetségesen kommersszé degradálódik az X-Men, mikor például a két Charles találkozik, hogy az idősebb hitet leheljen a hitehagyott fiatalabb X professzorba. Azt hinnénk, valami nagy titkot, nagy csodát mond majd ifjú önmagának a bölcs Xavier, azonban ehelyett csak a szokásos "Bízom benned", "A remény hal meg utoljára" típusú egysorosok halmozódnak. Ahogy az utolsó, nagy monológ is arcpirítóan gyenge, kocsmafilozófiát nagy hanggal előadó üresség. Pedig a faji megkülönböztetés és a bosszú problémáját a maga módján meglehetősen izgalmasan és sokrétűen képes bemutatni a film, semmi szükség nem lenne az efféle szájbarágós, a befogadót hülyének néző papolásra. S Az eljövendő múlt napjai relatív komolyságát tovább rozsdásítják az otromba, extrém lazának szánt "poénok", melyek hallatán sokan csak a fejüket fogják majd. Persze a Vasember óta ez is kötelező eleme a kortárs szuperhősfilmeknek, ám ami jól állt Tony Starknak, vagy eleinte még Rozsomáknak is, az kifejezetten béna Charles-tól vagy Eric-től.

Apropó Charles és Eric: a karakterek minősége is elég hullámzó. Jóllehet, mint már említettem, mindhárom (illetve Rejtéllyel együtt négy) oldal, álláspont érthető, a mérleg nyelve azért csak Charles-ék felé billen a figurák státuszát tekintve. Vegyük mindjárt Magentót. Eric Az elsőkben tulajdonképpen Darth Vaderhez/Anakin Skywalkerhez hasonló tragikus hős, aki dühe és féktelensége miatt a "Sötét Oldalra" sodródik. Ez a sors persze Az eljövendő múlt napjaiban is jelen van, de Magneto motivációi itt jóval elnagyoltabbak, cselekedetei olykor illogikusnak tűnnek. Például a "vasgyúró" Eric egyik jelenetben még Charles-szal sakkozik, másikban a csapat ellen fordul, hogy végezzen megmentőivel. Persze a mitológia ismerői tudják, hogy e két figura kapcsolata mennyire labilis, viszonyuk fordulatai mégis túl hirtelenek. Ugyanakkor az öreg Magnetóhoz képest a fiatal Eric még így is sokkal izgalmasabb (pláne, hogy a tehetséges Michael Fassbender rutinból eljátssza). Az idős Eric, akit korábban kiválóan formált meg a karizmatikus Ian McKellen, most fájó módon háttérbe szorult mellékkarakter, sőt, inkább csak egy öleb. De Rozsomák sem az igazi: pár unalmas, Clint Eastwood macsófiguráit idéző gesztussal keménykedik, meglehetősen halovány. Rejtély pedig egyenesen bugyuta és erőltetett, szexi átváltozásokra és kung-fu mozdulatokra redukált femme fatale amazon.

Bolivar figurája már jóval érdekesebb, akit Peter Dinklage meggyőzően alakít. Törpe alkata miatt maga is kitaszított, így mutánsgyűlölete védekezési mechanizmusnak tűnik a többségi, "magas" társadalom ellen, illetve fogyatékosságának elfogadtatásáért. Lelkileg is torz, akár Magneto (vagy még torzabb). Akár a bolsevizmus és a fasizmus, Bolivar és Magneto lefordíthatók egymásra. Ahogy eleinte Charles sem tűnik jobbnak, csak éppen ő a passzív semmittevést választja. James McAvoy játéka és kellő kidolgozottsága miatt X professzor karaktere ezúttal a legérdekesebb a csapatból. Ugyan ezt a melankolikus szerelmes figurát ezerszer láttuk már, a mindig megfontolt, bölcs, önkontrollt gyakorló idős Charles-hoz képest felüdülés megismerni ezt a sötétebb, durvább, forrófejű ifjút. Tehát Az eljövendő múlt napjai főként Xavierre koncentrál, az ő döntésén múlik minden, a többiek inkább csak katalizátorokként funkcionálnak. Sajnos.

Sok apró, az összképet roncsoló hibája ellenére Bryan Singer szerencsére sikeresen idézi fel az első X-Men-filmeket Az eljövendő múlt napjaiban. A történet minden eleme ismerős valamilyen időutazós filmből vagy disztopikus sci-fiből: fináléja a Mátrixból, illetve a Mátrix: Forradalmakból, világa, fordulatai a Terminátorokból (jóllehet, fontos megjegyezni, hogy a sztori alapjául szolgáló képregény jóval az említett alkotások előtt, 1981-ben elkészült). A sok ócska poén mellett a bárgyú módon gyenge magyar szinkron is sokat ront az összképen. A 3D pedig egy-két vászonból kirepülő üvegszilánkot leszámítva nem sokat ér, az alibi térhatású technika semmit nem tesz hozzá a 2D-ben is élvezhető látványhoz. Singer műve mégis izgalmas, a figyelmet végig fenntartja, s képes gondolatokat ébreszteni a gyűlölködéssel és a féktelen ideológiai bosszúval kapcsolatban. Persze hollywoodi, fősodorbeli film lévén Az eljövendő múlt napjai is elbagatellizálja mindezt sokszor sablonos karakterrajzaival és kocsmafilozófiájával, azonban az utóbbi pár év gyalázatosan rossz szuperhősfilm mezőnyéből még így is egy viszonylag intelligens, az akciójeleneteket mértékletesen használó képregény-adaptációként emelkedik ki a megtépázott hírnevű Bryan Singer popcornmozija. Megtekintése eredeti nyelven vagy 2D-ben ajánlott.
 

X-Men – Az eljövendő múlt napjai
Eredeti cím: X-Men: Days of Future Past
Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 131 perc, 2014
 
Rendező: Bryan Singer
Forgatókönyvíró: Simon Kinberg, Matthew Vaughn, John Byrne, Chris Claremont
Zeneszerző: John Ottman
Operatőr: Newton Thomas Sigel, John Ottman
Producer: Simon Kinberg, Hutch Parker, Lauren Shuler Donner, Bryan Singer
Executive producer: Stan Lee
 
Szereplők: Hugh Jackman (Logan / Rozsomák), Michael Fassbender (Erik Lehnsherr / Magneto, fiatal), Patrick Stewart (Charles Xavier professzor, idős), James McAvoy (Charles Xavier, fiatal), Ian McKellen (Erik Lehnsherr / Magneto, idős), Jennifer Lawrence (Raven / Rejtély), Ellen Page (Kitty Pryde / Árnymacska), Nicholas Hoult (Hank McCoy / Bestia, fiatal), Peter Dinklage (Bolivar Trask), Halle Berry (Ororo Munroe / Vihar).
 
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!
Bemutató: 2014. május 22.
Forgalmazó: InterCom