gyerek
2014. 06. 28.
Álkérdések helyett tabudöntögetés – mai mesékkel
A Kerekasztal Társulás színházi nevelési konferenciája. Marczibányi Téri Művelődési Központ.
A fiktív, kortárs történetek, s mellette a klasszikus mesék sok mindenre jók, az elalvás előtti rituálén túl a kortárs ifjúsági dráma elengedhetetlen eszközei is. A Kerekasztal Társulás Mai mesék címmel májusban megrendezésre kerülő konferenciája, érintve téma- és történetválasztás általános nehézségeit, nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy régi és új mesék feldolgozásával, valamint aktuális problémák kendőzetlen kibeszélésével tabuk, elhallgatások és hazugságok útvesztőiben kalauzolja a résztvevőket.
Számtalan színházi nevelési kísérlet létezik ma hazánkban, melyeknek elsődleges célja, hogy a színház sajátos eszközeit felhasználva valós problémákkal szembesítse a fiatalabb korosztályt. A háromnapos konferencia ideje alatt jobbára a színházi szakma felől érkező résztvevők többek között színházi nevelési történetekről, a klasszikus mesék pszichológiai vetületéről, mesekonstrukciókról és a szóbeliség dramaturgiájáról szóló előadásokon vehettek részt, míg a konferencia "gyakorlati" részét képező drámaírói workshopokon túl természetesen az előadásoké volt a főszerep. Egyebek mellett lehetőség nyílt az egyik legismertebb kortárs brit drámaíró, Edward Bond két darabjának, a Chris Cooper rendezte Széttört tál és a Gyerekek, továbbá a Káva Kulturális Műhely-féle Szobor, valamint a Kaposi László által színre vitt Varjak című színházi nevelési előadás megtekintésére is. Amelyek, bár részben egy-egy szélsőséges, a valóságtól elemelt szituációból indulnak ki, a fikció mellett lényeges szerep jut bennük azoknak a kérdéseknek is, amelyek a jelen valóságához kapcsolódva tárgyalják egyén és társadalom, felelősség és elfogadás, illetve az egyén útkeresésének, boldogulásának problémaköreit úgy, hogy közben nem szakadnak el a színházi dramaturgia és a történetmesélés lehetséges változatainak felvázolásától sem.
A tárgyi világnak nincs képzelete, az egzisztenciális énnek ezzel szemben van, vallja Edward Bond, ugyanis ha nem lenne, akkor nem tudna beilleszkedni a tárgyi és társadalmi világba. Ebből következik, hogy a képzelet emberségünk egyik alapja. Ennek a megállapításnak megfelelően a kortárs brit drámaíró darabjai nem csupán a körülöttünk lévő valóságról, a bennünk lévő visszásságokról, kétségekről szólnak, hanem arról is, hogy a színpadon történtek hogyan képesek befolyásolni, jó esetben megkönnyíteni a nézői befogadást. Bond szerint a modern világban élő fiataloknak legfőképpen igazi történetekre, valamint a problémákkal való folyamatos szembesítésre van szükségük, hogy megértsék, ami a közvetlen és/vagy távolabbi környezetükben zajlik. Hogy ami akarva-akaratlanul is foglalkoztatja őket, az valójában róluk/hozzájuk is szól, s ezzel minél hamarabb meg kell őket ismertetnünk, hogy képesek legyenek felelős gondolkodókká válni. Meglátása szerint a dráma a modern multimédiás eszközök, valamint a bennük megjelenő hamis illúziók, értékrendek, vagyis kvázi a menekülés ellentéte. Nem más, mint keresés, haladás valami felé, mely keresés viszont értelemszerűen a valósághoz, a realitáshoz köti.
Bond darabjai éppen ezért mindig megtörtént eseten alapulnak, ám a valóságot mégis rendhagyóan, extrém módon közvetítik. A széttört tál például egy névtelen városban játszódik, valamikor a jövőben, melyben már csak egy kutya és egy lámpaoszlop emlékeztet a valamikori civilizációra. A néző egy család mindennapjain keresztül tapasztalhatja meg, mi történik akkor, amikor egyik napról a másikra kiszámíthatatlan, szélsőséges helyzetekkel kell szembenéznie. A 10-13 évesek számára írt színdarab azonban nem csupán a mindennapi létért folytatott küzdelemről, hanem önmagunk megismeréséről, integritásunk megőrzéséről, illetve a képzelet erejéről is szól, amelyben sohasem az egyes figurákat mozgató történet, a sztori, hanem maguk az emberek, mint a fikciót saját integritásuk és felelősségük érdekében erőteljesen befolyásoló/alakító személyek állnak a középpontban. Ez pedig Bond szerint elsősorban azért lényeges, mert a modern dráma csakis ilyen feltételek mellett töltheti be valódi funkcióját, alakíthat ki sikeres kapcsolatot a közönséggel. Amely egyébként még az ún. ifjúsági darabok esetében sem jelent egyet a kizárólagosan vett (kis)kamasz korosztállyal.
A kérdés csupán az, hogy a gyerekek mit értenek meg mindebből. Képesek-e eljutni fikció és valóság problematikájáig, s egyáltalán: elvárható-e ez ebben az életkorban? Vagy elégedjünk meg azzal, ha többé-kevésbé sikerül kialakítaniuk egyfajta személyes viszonyt a darabbal, s a benne foglaltakkal? A résztvevőkben mind A széttört tál, mind pedig a Gyerekek című előadással kapcsolatban (melyet egy néhány évvel ezelőtti angliai gyerekgyilkosság tragédiája ihletett: két kiskamasz fiú elcsalt, majd később az erdőben megölt egy hároméves kisfiút) hasonló kérdések merülhetnek fel. Többek között az sem magától értetődő, hogy egy kisiskolás számára – akár többszöri megtekintés után – teljes mértékben értelmezhető lenne utóbbi erősen moralizáló tartalma, vagyis kiindulópontként egyén és társadalom válsága, melyet egyfajta végső megoldásként a meglévő értékek lerombolása, majd a teljes átalakítás követ. Ahhoz viszont, hogy bővebb képet kapjunk közvetítésről és/vagy befogadásról, mindenképpen szükség van nem csupán a szűken vett előadásanyag, hanem az azt folyamatosan végigkísérő, alakító, az alkotói-nézői interakciót fenntartó irányelvekre is.
Bond darabjait szintén tizenéveseknek szóló, ám a megvalósítás terén azoktól jelentősen eltérő előadások követték, melyek közül az egyik univerzális problémát (állami gondozott lét), a másik pedig egy konkrét magyarországi esetet, a romák ellen 2008/2009-ben elkövetett gyilkosságsorozatot vett alapul. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány kezdeményezésére nevelőotthonokban élő fiatalokat megszólító Varjak, illetve az emlékezést, valamint a kibeszéletlen traumák feldolgozását társadalomkutatói együttműködéssel megvalósító Szobor más-más, ám egyenként is érdekes és kétségtelenül hasznos projektről számolt be. Nem csupán az egyén útkeresésével/problémamegoldásával kapcsolatban mutattak eltérő lehetőségeket, hanem jórészt sikerrel őrizték meg a jelenlévőkben azt a szintén Bondtól eredeztethető jelmondatot, s egyben illúziót, mely szerint önmagunk megismeréséhez még mindig szükségünk van a drámákra.
Mai mesék – összetett témákról fiataloknak
A Kerekasztal Társulás színházi nevelési konferenciája
Budapest, Marczibányi Téri Művelődési Központ
2014. április 30-május 2.
www.kerekasztalszinhaz.hu, Farkas Attila fotói
A tárgyi világnak nincs képzelete, az egzisztenciális énnek ezzel szemben van, vallja Edward Bond, ugyanis ha nem lenne, akkor nem tudna beilleszkedni a tárgyi és társadalmi világba. Ebből következik, hogy a képzelet emberségünk egyik alapja. Ennek a megállapításnak megfelelően a kortárs brit drámaíró darabjai nem csupán a körülöttünk lévő valóságról, a bennünk lévő visszásságokról, kétségekről szólnak, hanem arról is, hogy a színpadon történtek hogyan képesek befolyásolni, jó esetben megkönnyíteni a nézői befogadást. Bond szerint a modern világban élő fiataloknak legfőképpen igazi történetekre, valamint a problémákkal való folyamatos szembesítésre van szükségük, hogy megértsék, ami a közvetlen és/vagy távolabbi környezetükben zajlik. Hogy ami akarva-akaratlanul is foglalkoztatja őket, az valójában róluk/hozzájuk is szól, s ezzel minél hamarabb meg kell őket ismertetnünk, hogy képesek legyenek felelős gondolkodókká válni. Meglátása szerint a dráma a modern multimédiás eszközök, valamint a bennük megjelenő hamis illúziók, értékrendek, vagyis kvázi a menekülés ellentéte. Nem más, mint keresés, haladás valami felé, mely keresés viszont értelemszerűen a valósághoz, a realitáshoz köti.
Bond darabjai éppen ezért mindig megtörtént eseten alapulnak, ám a valóságot mégis rendhagyóan, extrém módon közvetítik. A széttört tál például egy névtelen városban játszódik, valamikor a jövőben, melyben már csak egy kutya és egy lámpaoszlop emlékeztet a valamikori civilizációra. A néző egy család mindennapjain keresztül tapasztalhatja meg, mi történik akkor, amikor egyik napról a másikra kiszámíthatatlan, szélsőséges helyzetekkel kell szembenéznie. A 10-13 évesek számára írt színdarab azonban nem csupán a mindennapi létért folytatott küzdelemről, hanem önmagunk megismeréséről, integritásunk megőrzéséről, illetve a képzelet erejéről is szól, amelyben sohasem az egyes figurákat mozgató történet, a sztori, hanem maguk az emberek, mint a fikciót saját integritásuk és felelősségük érdekében erőteljesen befolyásoló/alakító személyek állnak a középpontban. Ez pedig Bond szerint elsősorban azért lényeges, mert a modern dráma csakis ilyen feltételek mellett töltheti be valódi funkcióját, alakíthat ki sikeres kapcsolatot a közönséggel. Amely egyébként még az ún. ifjúsági darabok esetében sem jelent egyet a kizárólagosan vett (kis)kamasz korosztállyal.
A kérdés csupán az, hogy a gyerekek mit értenek meg mindebből. Képesek-e eljutni fikció és valóság problematikájáig, s egyáltalán: elvárható-e ez ebben az életkorban? Vagy elégedjünk meg azzal, ha többé-kevésbé sikerül kialakítaniuk egyfajta személyes viszonyt a darabbal, s a benne foglaltakkal? A résztvevőkben mind A széttört tál, mind pedig a Gyerekek című előadással kapcsolatban (melyet egy néhány évvel ezelőtti angliai gyerekgyilkosság tragédiája ihletett: két kiskamasz fiú elcsalt, majd később az erdőben megölt egy hároméves kisfiút) hasonló kérdések merülhetnek fel. Többek között az sem magától értetődő, hogy egy kisiskolás számára – akár többszöri megtekintés után – teljes mértékben értelmezhető lenne utóbbi erősen moralizáló tartalma, vagyis kiindulópontként egyén és társadalom válsága, melyet egyfajta végső megoldásként a meglévő értékek lerombolása, majd a teljes átalakítás követ. Ahhoz viszont, hogy bővebb képet kapjunk közvetítésről és/vagy befogadásról, mindenképpen szükség van nem csupán a szűken vett előadásanyag, hanem az azt folyamatosan végigkísérő, alakító, az alkotói-nézői interakciót fenntartó irányelvekre is.
Bond darabjait szintén tizenéveseknek szóló, ám a megvalósítás terén azoktól jelentősen eltérő előadások követték, melyek közül az egyik univerzális problémát (állami gondozott lét), a másik pedig egy konkrét magyarországi esetet, a romák ellen 2008/2009-ben elkövetett gyilkosságsorozatot vett alapul. A Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány kezdeményezésére nevelőotthonokban élő fiatalokat megszólító Varjak, illetve az emlékezést, valamint a kibeszéletlen traumák feldolgozását társadalomkutatói együttműködéssel megvalósító Szobor más-más, ám egyenként is érdekes és kétségtelenül hasznos projektről számolt be. Nem csupán az egyén útkeresésével/problémamegoldásával kapcsolatban mutattak eltérő lehetőségeket, hanem jórészt sikerrel őrizték meg a jelenlévőkben azt a szintén Bondtól eredeztethető jelmondatot, s egyben illúziót, mely szerint önmagunk megismeréséhez még mindig szükségünk van a drámákra.
Mai mesék – összetett témákról fiataloknak
A Kerekasztal Társulás színházi nevelési konferenciája
Budapest, Marczibányi Téri Művelődési Központ
2014. április 30-május 2.
www.kerekasztalszinhaz.hu, Farkas Attila fotói
Szerzők
-- Gáspár-Singer Anna --
További írások a rovatból
gyerek
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024
gyerek
Kertész Erzsi regényéből készült előadás a Vojtina Bábszínházban
