bezár
 

film

2014. 09. 17.
Családregény valós időben
Richard Linklater: Sráckor
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Richard Linklater legújabb filmje elsőre nem tűnik nagy dobásnak, láttunk már tinédzserfilmeket bőven, azonban a Sráckor egészen új perspektívából mesél el egy ismerős, tipikus, realizmusa, valódisága miatt mégis rendkívül eredetiként ható, s így végső soron egyedülálló történetet.

A „coming of age” (felnövekedési) történetek korunkban nagy népszerűségnek örvendenek, az identitáskereső kamaszok világa nagy drámai és komikus potenciállal bír. Az Egy különc srác feljegyzései vagy a mozikban mostanában futó Ha maradnék egyaránt kívülállóságuk miatt különleges, mégis amúgy átlagos tinédzsereket mutatnak be, akik megpróbálnak integrálódni egy-egy közösségbe. Keserédes humorral átitatott történeteik azonban többnyire konvencionális előadásban, sablonos, előre kiszámítható cselekményben bomlanak ki, így a néző ásítva áll fel a székből, és felejti el a „tizenkettő egy tucat” kamasz dramedyt. Látszólag Richard Linklater legújabb filmje, a Sráckor is pusztán egy átlagos tinédzserfilmnek tűnik. Sőt, a két említett, bestselleren alapuló műhöz képest első látásra még kevesebb is, minthogy nincs klasszikus értelemben vett, drámai fordulatokkal teli története. Ám, aki ismeri Linklater életművét, már tudja, hogy a Sráckor gyanús, valamilyen csavar vagy formai trükk biztos van benne, akár a zárt szituációs, háromszereplős, egy helyszínre redukált kamaradrámájában, a Visszajátszásban, vagy az egy nap alatt játszódó, frappáns dialógusokkal teli Mielőtt felkel a napban. A gyanú a Sráckor cselekményének előrehaladtával beigazolódik, minthogy a vásznon lassan, majdnem három óra alatt bomlik ki a csoda, mely a valóságban pusztán trivialitás: a főszereplők, illetve nemcsak ők, hanem mindenki felnő vagy megöregszik. Tényleg. Szó szerint.

Sráckor

A Sráckor kicsit hasonlít (de csak egészen kicsit!) a Budapesti Iskola hetvenes évekbeli fikciós dokumentumfilmjeire (avagy: dokumentum játékfilmjeire), minthogy bár a szereplők nem a saját nevükön játszanak vagy vannak jelen a filmben, valós (idejű) élettörténetük bomlik ki a mozivásznon, akár a Cséplő Gyurinak (Schiffer Pál) vagy Dárday családregényének (Filmregény) főszereplői esetében láthattuk. A csavar, a „poén” az, hogy a színészek mindvégig ugyanazok maradnak, csak az idő múlik, évek telnek el. Richard Linklater műve kísérleti filmnek is tekinthető, hiszen 12 évig forgatták, végigkövetve ezzel a gyerekszínészek megérését. Állítólag ez probléma is volt, mivel a Samanthát / Samet játszó Linklater-lány (Lorelei Linklater) kamaszkorába lépve már koránt sem élvezte annyira a színészkedést, mint 8-10 évesen, így ki akart lépni.

Boyhood

Történetről tehát annyiban beszélhetünk, amennyiben a narratívává szerveződő triviális életesemények sorozatát, a gyerekek felnövését, a felnőttek megöregedését történetnek tekinthetjük. A cselekmény során mindenesetre egy tipikus, amerikai középosztálybeli család mindennapjait követi végig a néző a Sráckorban. Olivia (Patricia Arquette) éppen válófélben van, két gyermekével, Masonnel (Ellar Coltrane) és Sammel (Lorelei Linklater) költözni kényszerül, mivel a jobb megélhetés érdekében tovább szeretné képezni magát egy színvonalasabb főiskolán. Közben heves vitái vannak az idősebb (de örök gyerek) Masonnel (Ethan Hawk), a srácok édesapjával, aki bizonyos időközönként eljön a kölykökért, hogy elvigye őket egy kicsit rosszalkodni. De a film nem ragad le a veszekedéseknél vagy egyéb drámainak tetsző történéseknél, mintha mi sem történt volna, halad tovább a napokkal, évekkel. Látjuk, amint Olivia összejön egy látszólag rendes egyetemi tanárral (akiről csak évek múlva derül ki, hogy agresszív és alkoholista minidiktátor), majd válik, költöznek, a gyerekek pedig cseperednek, eljön kamaszkoruk és az azzal járó problémák, s szinte észre sem veszik, de már egyetemre, főiskolára készül Mason és Sam. A gyerekek kirepülnek a fészekből, az élet pedig elillan, mint a pillanat, vagy mint a rendkívül szórakoztató, izgalmas és magával ragadó, elgondolkodtató Sráckor alig egyórásnak tűnő közel háromórás játékideje.

Boyhood

A 166 perc csupán 66-nak tűnik, mert Richard Linklater mesterművét egyszerűen jó nézni. A befogadó teljesen belefeledkezhet a Sráckor triviális történetfolyamába, kiélheti kukkolási vágyát. Linklater filmjének élvezeti értéke ugyanis eredendő, egészséges voyeurizmusunkban rejlik, ami miatt szeretünk moziba járni. Egyszerű emberek egyszerű mindennapjaiba, otthonába tekinthet be a nagyérdemű. A főszereplő család bulizik, az apa, Mason túrázni és bowlingozni viszi porontyait, miközben életfilozófiájával fárasztja őket (és mulattatja a közönséget), Olivia újdonsült partnerei atyáskodni akarnak a gyerekekkel (és magával Oliviával is) és így tovább. Nincs drámai történés, vagy, ha van is, az valószínűleg képen kívül zajlik. Például Linklater óvatosan érinti a bullyzás (iskolai erőszak, tiniterror) témakörét, minthogy egy rövid jelenetben a fiatal Mason rosszindulatú társainak céltáblájává válik. Ám a két rosszarcú kamaszfiút többé nem látjuk a cselekmény során, és a konfliktus inkább vicces, mint feszült. S ez jellemző a Sráckor egészére is: vannak benne potenciálisan kínos, felháborító vagy torokszorító momentumok, ám Richard Linklater nem üti le a labdát, hanem fanyar, sőt, sötét humorral ellenpontozza a jelenetek komolyságát. Sablonos kifejezés, de e mű esetében szó szerint vehető és abszolút igaz, hogy a Sráckor magáról a prózai és drámaiatlan életről szól.

Boyhood

Linklater filmje ugyanis láthatóvá teszi a különbséget fikció és valóság között. Sőt, sajnos kissé didaktikusan ki is mondatja a cselekmény vége felé szereplőivel, hogy az élet monoton, súlytalan, nem szerveződik izgalmas történetté, nincs tanulsága vagy konklúziója. „Az ember csak próbálkozik”, mondja a megöregedett Ethan Hawk idősebb Masonként az egyik utolsó jelenetben. Vagyis a Sráckor ellenáll annak, hogy melodrámává, családi sagává, tipikus „coming of age” filmmé, road movie-vá vagy pszichothrillerré (erre is meg van a lehetőség Olivia alkalmi partnerei miatt!) váljon. Ez a film nem fikció, hanem maga az élet, legfeljebb a család és a karakternevek kitalációk. Az élet lényege lett lefényképezve, lényegében valós időben. Richard Linklater tulajdonképpen Cesare Zavattini olasz neorealista forgatókönyvíró azon vágyát teljesítette, hogy egyszer megragadhassa a valóságot a maga trivialitásában, egy szereplő másfél órájának puszta múlását. Az már csak mellékes, hogy mindezt izgalmas párbeszédekkel és humoros szituációkkal sikerült megvalósítani.

Boyhood

Hozzá kell tenni persze, hogy bár sok az improvizált szituáció, ám forgatókönyv és előre megírt dialógusok is voltak. Ennek ellenére tényleg elképesztő látni, ahogy az élet egyszerűen zajlik. Amit a valóságban képtelenek vagyunk érzékelni, annak ellenére, hogy mi magunk is öregszünk, részesei vagyunk annak a folyamatnak, aminek a főszereplő család és az összes mellékszereplő vagy jelentéktelen „statiszta” is. Csak a mozi képes ezt megmutatni, csak a színészarcok formálódásával, a kamaszfiú Mason mutálásával, a kislányok nővé érésével, a középkorú színészek ráncosodásával és őszülésével lehet súlyt adni az időnek, illetve az idő múlásának. Így Richard Linklater műve egyáltalán nem családi dráma, szereplői csak kísérleti alanyok egy csodás „moziteszt”-hez, melynek a befogadó is részesévé válik, hiszen az átlagemberek prózai világa számára is kézzel fogható, ismerős, kénytelen reflektálni arra, hogy maga is öregszik, és az ő élete is múlandó.

Boyhood

A kísérlet tehát működik és sikeres, jóllehet, a Sráckorral nagy feladatot vállalt magára Richard Linklater, és veszélyes vizekre evezett művének alapkoncepcióját tekintve. A 12 év alatt voltak szereplők, akik identitásuk, személyiségűk alakulása során rájöttek, nem nekik való a mozivászon. Ám, ha a rendező lecseréli őket, akkor oda a mű lényege, megbukott a kísérlet. Szerencsére Linklater valószínűleg jó érvelő is lehet, hiszen sikerült megtartania az összes főbb szereplőt a forgatás végéig, azonban az idő rányomta a bélyegét a filmre – némileg negatív értelemben is. Minthogy a legdinamikusabb korszak a tinédzserkor – ezért is helyezte a rendező a mű centrumába a gyerekeket –, a változás a kamaszszínészeknél volt igazán problémás. Játékuk színvonala ugyanis ingadozó. Eleinte, mikor még mindketten 8-10 évesek, nagyon lelkesek, látszik, hogy poénnak fogják fel, élvezik a forgatást, és meg mernek nyílni a kamera előtt. Azonban 14-15 éves koruktól kezdve befelé fordulnak, visszafogottak, szégyellősek lesznek. Samantha, azaz a Linklater-lány jelleme például teljesen elszürkül, érezhető, hogy ki szeretett volna lépni a projektből, és csak kötelezőből csinálta végig az egészet. Valószínűleg ezért is szorul perifériára a történet női szála, pedig érdekes lett volna bepillantást nyerni a lányok világába is. Így a Sráckor kicsit egyenetlenre sikerült, jogosan róhatnák fel neki, hogy részrehajló és férficentrikus. Holott ez alapkoncepciójából is következik, hiszen az élet valós idejű folyásáról szóló filmbe nyilván beleszól a filmkészítéshez nem értő prózai élet is.

Boyhood

A fiatal Masont alakító srác, Ellar Coltrane már sokkal inkább elemében van, de nála is megtapasztalható a kamaszos szégyenlőség, ő is elhallgat egy darabig. Ám szerencsére kibomlik különc egyénisége, az egyetem felé tartva egyre inkább elő-előbújik belőle a furcsa művész-filozófus, aki megmondja véleményét környezetéről. S bár inkább szeret a háttérbe húzódva, nyugodtan elszöszölni egy-egy fotó előhívásával vagy fényképezőgépe kattintgatásával, de végre egyik alkalmi nevelőapja ellen is fellázad (pedig az Olivia partnereihez, vőlegényeihez hűen részeges, patrióta és konzervatív veterán öklétől más, Masonhöz hasonló vézna fiú biztos megijedne, ha pityókásan megkérdezné tőle, miért nem jött haza időben a buliról). S ez adja a Sráckor igazi erejét, egyenetlenségei ellenére ezért terebélyesedik egyszerű családtörténetből ontológiai drámává, mert bár nincs egy nagy klasszikus narratíva benne, ám rengeteg kis életutat képes megmutatni, legyen bár szó amatőr gyerekszínészekről vagy profikról.

Boyhood

Jóllehet, a profi színészek, mint Patricia Arquette vagy Richard Linklater állandó alkotótársa, Ethan Hawk alakítása éles kontrasztban áll a tinédzserek visszafogott „játékával”, ám azzal, hogy egyik legintimebb, legemberibb oldalukat, vagyis öregedésüket láthatjuk a vásznon, egylényegűvé válnak az amatőrökkel. Persze Ethan Hawk valószínűleg nem Ethan Hawkot játssza, hanem az előre megírt karaktert, az idősebb Masont – kiválóan. A szadista egyetemi tanár és Olivia mellett az idős Mason az egyik legjobb, legszerethetőbb figura. Nem egy mintaapa, inkább haverja gyermekeinek, de humorát, jókedélyűségét és vicces álbölcselkedéseit, politizáló kirohanásait (a Sráckor a mainstreamtől eltérően sokszor kifejezetten politikailag inkorrekt) negyven évesen is megőrzi.

Boyhood

Richard Linklater Sráckora kiváló, eddig soha nem látott fogással élő mű (legfeljebb kísérleti avantgárd filmek születtek, melyek az idő múlását próbálták megmutatni, mint Andy Warhol Empire-je). Egyszerűnek látszó története a majdnem három órás játékidő alatt elképesztő mélységeket tár fel a néző előtt, sőt, eredendő emberi lényével szembesíti. Ugyanakkor megmarad könnyed, humoros, sztorizgatós stílusánál, így a filozofikus művészfilmektől ódzkodók is élvezni fogják szimplán a kukkolás öröme, az ismerős és életszagú, hétköznapi karakterek miatt. Talán csak egy komolyabb, vagy inkább csak a jövőben korrigálandó hibát vét e remek filmkísérlet, illetve Richard Linklater: pusztán egy, a hollywoodi melodrámákból unalomig ismert, tipikus társadalmi osztályt, a kertvárosi idillben élő, fehér bőrű, amerikai középréteget mutatja be. A film realizmusát az is csorbítja, hogy a Sráckorban alig láthatunk feketéket vagy egyéb etnikumokat (a gimnáziumi évek közepéig egyszer sem!), feltűnően hiányzik belőle Amerika sokszínűsége. Ezért úgy tűnik, mintha legalábbis az Egyesült Államok a fehérek nemzete lenne (holott jól tudjuk, hogy ez nem így van). Sokkal érdekesebb, és még fontosabb film lehetett volna a Sráckor, ha példának okáért egy nagyvárosi vagy elzárt, vidéki, nem feltétlenül a WASP-hoz (fehér, angolszsász, protestánsok közé) tartozó család mindennapjaival foglalkozott volna. De majd talán a következő ilyen jellegű alkotás pótolja ezeket a hiányosságokat.

 

Sráckor (Boyhood)

Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 162 perc, 2013

Rendező: Richard Linklater

Forgatókönyvíró: Richard Linklater

Operatőr: Lee Daniel, Shane F. Kelly

Producer: Richard Linklater, Anne Walker-McBay

Vágó: Sandra Adair

Szereplők: Ellar Coltrane (Mason), Lorelei Linklater (Samantha, „Sam”)Patricia Arquette (Olivia), Ethan Hawke (Mason Sr.), Nick Krause (Charlie), Sam Dillon (Nick), Tom McTigue (Mr. Turlington), Zoe Graham (Sheena)

Bemutató dátuma: 2014. szeptember 18.

Forgalmazó: UIP-Duna Film

Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

Denis Villeneuve: Dűne – Második rész
Az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválról
Martin Scorsese: Megfojtott virágok

Más művészeti ágakról

irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
A Corvina Kiadó Plautus: Hét komédia című kötetéről
irodalom

Mechiat Zina volt a Boggie: Költőim rendezvénysorozat februári vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés