Kérem szépen – tetszik, nem tetszik – ez egy posztmodern cím és nem egyszerű értelmetlenség. Persze annak a kérdésnek a tisztázására, hogy mi a posztmodern, még jó száz évet várhatunk (ha van még annyi), az azonban már most is világosan látszik, hogy – legalábbis a zenében – rendkívüli módon jellemző rá az a mód, ahogyan a művészek a legkülönfélébb (és gyakran egymáshoz egyáltalán nem illő) dolgokat juxtapozícióba helyezik.

Ízlések és pofonok különbözőek – van azonban néhány olyan párosítás, amit kevés ember gyomra bír el, ráadásul bármennyire is esetleges a posztmodern „eklektika”, minden jobb kompozíciót erős reflektáltság jellemez: az esernyő és a varrógép találkozása legfeljebb jó szürrealista poén, de nem posztmodern minőség.

Éveken át nagy kedvencem volt a [a]http://www.madredeus-osonho.net/indice.htm[text]Madredeus[/a] együttes: amikor feltűntek, még csak kibontakozóban volt a „világzene”, én pedig már nem is emlékszem pontosan, hogy számomra mi volt előbb: Wim Wenders filmje (lásd a Lisszaboni történet részleteit: [a]http://www.youtube.com/watch?v=5rqhrOAts34[text]1[/a], [a]http://www.youtube.com/watch?v=AuH4__pfuzI[text]2[/a], [a]http://www.youtube.com/watch?v=HH6jgxfWO2Y[text]3[/a]), amely a Madredeust a világgal megismertette, lisszaboni utam, ahol „személyes” ismeretséget kötöttem ezzel a zenével, vagy plátói szerelmem egy hanggal, amely a Madredeus egyébként egyszerű zenéjét annyi melegséggel töltötte meg?

Éppen akkoriban jártam először Lisszabonban, amikor Amália (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=oVYAhMpQirs[text]video[/a]) elhunyt, és nemzeti gyászba öltözött e különös ország: láttam, hallottam, és éreztem azt a különös életérzést, ami a fadót jellemzi. Most, jó pár év után, és a „nagy találkozásra” készülve újra meghallgattam néhány Madredeus-felvételt.

Egyszerű (ám olykor nagyon ötletes), kizárólag tonális hangszerelés, lágy dallamívek, éppen csak egy csipetnyi elektronika, ami színezi a nagyrészt gitárra és harmonikára épülő zenét – legfőképpen azonban egy gyönyörű és rendkívül jellegzetes hang. Nehéz leírni, mert éppen a „leírhatatlansága” adja különlegességét: rendkívül tiszta, minden erőlködés és erőltetés nélküli kristálycsengés, ami leginkább a kitartott magas hangoknál figyelhető meg. Egyszerre kristálytiszta, és mégis fátyolos, mint a hegyi patak felkavart víztükre (lásd [a]http://www.youtube.com/watch?v=mLIjV6VISJE[text]O Pastor[/a] az O Espirito Da Paz albumról).

Teresát azóta felkapta a világ: számtalan formációban (és különféle hangszercsoportokkal) lépett fel a fado nemzetközi követeként. Ma éppen a Lusitânia Ensemble adja a kíséretét.

Bevonul a zenekar, baloldalról pedig vízcsobogást hallunk (miközben a jobb oldalon álló dobfelszerelés mögött egy felismerhetetlen alak valami zsákban szöszmötöl). Az első szám rögtön a koncert címadó szerzeménye: La Serena (A szirén). Aztán Teresa szép, ám kissé „angoltalan” hangjából megtudjuk, hogy szirénutazásban lesz részünk a világ (népzenéi) körül.

Amilyen különös Teresa nyelvtudása, olyan különös a zenekar is. Még egyetlen külföldi előadótól sem hallottam ilyen tisztán azt, hogy „köszönöm szépen”. (Arra már nem tellett az ismételt nyelvtanulásból – tudomásom szerint harmadszor jár nálunk –, hogy városunk ne „Budapeszt” legyen.) A zenekar – balról jobbra – pedig áll először is egy vonósnégyesből (3 hegedű és egy cselló), egy bőgőből és egy zongorából (a két hangszeren felváltva játszik Duncan Fox), valamint egy (frakkos-csokornyakkendős zenésztársai kontrasztjaként) punk-frizurás dobosból. Teresa virágdíszes, ezüst nagyestélyit visel.

A hangszerelés 99 százalékban a zenekarvezető műve (Jorge Varrecoso; az egyetlen kivétel Duncan Fox egy szám erejéig), és az a néhány instrumentális szám, amelyet a zenekar előad, meglehetősen világosan mutatja a képletet: végy nagy adag romantikus vonósnégyes-zenét, öntsd nyakon egy kis portugál „verbunkos”-lüktetéssel, mindezt persze a legszigorúbb klasszikus összhangzattan szabályai között, itt-ott keverj hozzá némi virtuóz hegedűfutamot – és aztán használd ugyanezt mindenre.

S hogy mi mindenre: hallunk XVI. századi portugál zenét (La Serena), olasz Caruso-nótát, francia sanzont, némi angolai, mexikói és brazil muzsikát, megspékelve egy kis Edit Piaffal, majd lezárásként jöhet még Frank Sinatra (Unforgettable). De voltaképpen mindegy, hogy milyen ország zenéjét halljuk: a hangszerelés lényegében ugyanaz, ahogy Teresa éneke is mindvégig azonos: gyönyörű, kristálytiszta, ám mégis fátyolos fado-hang (csak képzeljük el ehhez a többé-kevésbé felismerhető Edit Piaf-zenét).

Viszont ami gáz, az gáz: a félórás játék után váratlanul „bekövetkező” szünet alatt a jobb ízlésű közönség elsomfordál, és akik maradnak, azok tapsolhatnak, ameddig csak akarnak, talán (még) ők is érzik, hogy itt valami nem stimmel. Mert ez nem népzene, nem világzene, nem fado és nem is posztmodern – csak vegyes saláta.

Előadott számok:
Popular – Cancioneiro Sefardita – Jorge Varrecoso: La Serena
Lucio Dalla: Caruso
Alberto Janes: A casa da Mariquinhas
Alan Oulman – David Mourao Ferreira: Nome de Rua
Fausto – Viriato Cruz: O namoro
Caetano Veloso: Leaozinho
B'Leza – Cesária Évora: Mar azul
Leo Ferré: Avec le Temps
Raul Ferrao: Velha Tendinha
Alfredo Duarte – Amália Rodrigues: Estranha forma de vida
Raúl Indipwo – Milo Macmahon: Amanha
José Alfredo Jiménez – Tomás Méndez Sosa: Paloma Negra
Vinicius de Moraes & Tom Jobim: Se todos fossem iguais a você
Raul Ferrao: Lá vai Lisboa
Edith Piaf – Louis Guglielmi: La vie en Rose
Astor Piazzolla – Fernando E. Solaman: Vuelvo al Sur
Irving Gordon: Unforgettable

Fellépnek:
Teresa Salgueiro – ének
Jorge Varrecoso, António Figueiredo – hegedű
Ventzislav Grigorov – brácsa
Luís Claude – cselló
Duncan Fox – zongora, nagybőgő
Ruca Rebordao – ütőhangszerek