bezár
 

film

2014. 11. 28.
Így megyünk
11. Jameson CineFest Nemzetközi Miskolci Filmfesztivál, 2014. szeptember 12-21.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Tavaly joggal merülhetett fel a kérdés: a jubileum után überelhető-e a legrangosabb hazai mozimustra színvonala? Kapunk-e még több friss díjnyertes alkotást, és hozzá desszertnek még több neves vagy ismertebb direktort? Részben sikerült a mutatvány. A tíz nap során akadt négy kiváló film, de a versenyprogram összképe inkább felemás, mint kielégítő volt.

Coming of age storyk (Csajkor), nemzedéki darabok (VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan), tanár-diák mozik (OsztályellenségWhiplash), románcok (Party GirlTiéd vagyok), bromance-ek (Vis-á-vis) jöttek-mentek, hogy azt sugallják, életünket valamiképp a szabadság, szerelem, függetlenség formálják.

A törzs (2014)

A törzs (2014)

Korántsem ostoba világnézet, a probléma inkább az, hogy ez afféle standard fesztiválrangsort eredményezett, Magyarországon pláne kötelező „Így jöttem” mentalitással, amellyel szolidaritást vállalnak olyan dicső témákkal, mint a fent említettek. Bújjon a sorok közé az, hogy élünk, szeretünk, pubertások leszünk, felnövünk, így a fesztivál kultúrmissziót teljesít, így a pozitív életfelfogás zászlóvivője lesz. A fesztivál közönsége bólint, tapsol, és mivel üdítő darabokat lát, nyugtázza, hogy a könnyedség tud mély tartalommal párosulni.

Mommy (2014)

Mommy (2014)

Mi ebben a pláne? Annak dacára, hogy bármennyire is unhatja vagy szeretné unni a nép az olyan karriersztorikat, mint a jazzdobolós Whiplash, be kell látni, hogy a ritmusa pattog, fergeteges, a finálé dübörgését pedig nehéz nem előrehajolva bámulni. Amerikai ideológián nyugszik, de a tempóját muszáj dícsérő szavakkal, sőt, vastapssal honorálni. Nem maradt el a közönség tetszésnyilvánítása. És mi még a meglepetés? Az, hogy a legemlékezetesebb pillanatokról mégis a sötét hangvételű darabok gondoskodtak. Helyesebben, három borongósabb sztori és egy vidámabb, szatirikusabb. A törzs, a Mommy, a Fehér árnyék sokkolják, ugyanakkor gondolkodtatják a szemlélőt. A Ruben Östlund által jegyzett Lavina pedig bár nem kimondottan vígjáték, mégis jóval szubtilisebb, érettebb, gálánsabb, ekképpen zseniálisabb vászoniromány a kiszúrhatóan könnyedebb, kiszámíthatóan közönségbarátabb fesztiválliblingeknél. Fricskás dramedy, amely a patriarchális apa maszkulinitáskultuszát gúnyolja cseppnyi vitriollal, feleség alatt görnyedő magzatpózos zokogással, havas csetlés-botlással, buszos alkalmatlankodás utáni közös sétával. Nem vígjáték, hanem humoros alkotás, amely úgy köröz le egy rakás divatpukkadozást, hogy mer elegáns, auteur jellegű lenni.

Fehér árnyék (2013)

Fehér árnyék (2013)

Hol van még csattanó? Leginkább ott, hogy A törzs, a Mommy és a Fehér árnyék szentháromságát az éréstörténetek viharos oldala, kegyetlenségek, félreértések, mind fizikai, mind lelki erőszak kötik össze, így kreálódik belőlük nagybetűs Valódi Mozi. Sosem az a celluloid feladata, hogy komfortérzetet nyújtson, hanem az, hogy radikálisan, balosan, ellenkultúrálisan felkavaró élményekkel háborgassa a tudatalattit. Rombolja le a biztonságot adó narratívák intézményét, és szavazzon a mindenkori sztorikat vezérlő konfliktusra, hogy aztán ébren tartsák a figyelmet. Nincs garancia arra, hogy ez tetszeni fog, sőt, ez vág, bánt, semmisít. Mégis nyitva tartja a szemet, és ráébreszt a világ kiszámíthatatlanságára, arra, hogy legtöbbször arcra esünk, vargabetűket írunk le, és fáj nekünk. A törzs Cannes-ból, Locarnóból, Szarajevóból érkezett bűndrámába ágyazott ifjúsági tragédia. Ukrán mozi, Miroslav Slaboshpitsky filmje, amely egy kijevi, süketnémák számára fenntartott bentlakásos iskolában regél csoportalkotásról és megalázásról. Nagy erénye, hogy hiába nincs felirat, sem narráció, a testbeszéden, jelnyelven alapuló beszédmód univerzális érzelmeket tükröz dühről, szolgaságról, majd visszavágásról. A törzs hosszú beállításokkal operál, egy-egy terjedelmesebb snitt követő felvételes dokumentum arról, ahogy a falakon belül klikkek születnek mind a nebulók, mind a tanárok térfelén. Testi nyelvre lefordított pszichológiai erőszakdráma is a bennünk fortyogó emóciókról. Látni, amint a főszereplő brutális ütési és szexuális rítusokon át érik férfivá, ahogy a piszkálódások hatására végre kiáll magáért. Nézhetjük, ahogy fizikai nyelven, képekkel íródik le a szex, nem verbálisan. A kezdetben mechanikus, gépi pózokat igazi szeretetről tanúskodó aktusok váltják. A főszereplő fiú áldozati, megvert pozícióba vetett teste aktívvá válik, visszavágó Testté alakul a sorozatos froclizások hatására, amelyeket négy drabális csattanással fizet vissza. Mintha a Bikanyak bosszúszomjas marhatenyésztő-kriplije ütne oda vagy az észt Az osztály fiatalja eresztene egy tárat az őt terrorizáló bullyba.

Lavina (2014)

Lavina (2014)

Xavier Dolan, Kanada 25 éves, idén immár cannes-i zsűridíjas (Miskolcon pedig FIPRESCI-díjas) csodagyereke, "a fiatal Gus Van Sant" talán a legjobb filmjét alkotta meg a Mommyval a Megöltem az anyámat mellett. Elfojtásokról, gyermeki értékrendről, szülői és baráti kötelességről hírnökölő komplex háromszögtörténet, amelyben a szóhasználat, az egymással folytatott verbális konfrontációk lényeges szerephez jutnak, csakúgy, mint a képarányok váltogatása (szűk 1:1-ből távlatokat nyitó 1:85:1-be), a mind nyomatékosabb szubjektivitás és stilizáció. Pusztán a képmezőjáték is kiköveteli a moziba zarándokolást: az 1:1 szorongásokat fogalmaz meg vizuálisan, a mindössze kétszer, és egyszer önreflexíven, slágerritmusra, gördeszkás függetlenséggel kitáruló 1:85:1 rövid időre felvillanó boldogság-délibábok mezeje. Dido, az Oasis és Lana Del Rey nótái a szereplők érzelmeit éneklik meg. Legtöbbször remegő barátok, nemezisek keserédes meséje ez, amelynek végső képsoraiban a gyermek Száll a kakukk fészkére, Beszélnünk kell Kevinről stílben választja az érvénytelen fantáziát, és amelyben a beszéddefektusok, arcra ülő tickek bombaként robbanó belső zűrzavarok indexei. Fiziológiai bravúr, amely valóban képes dadogásokkal, üvöltésekkel oldalnyi információt sugallni a szereplőkről. Nem kellenek jól megírt szkriptek, itt a defektusok töredezettségei beszélnek. Visszatérő szerzői kézjegy ez a Megöltem az anyámat üvöltöző-szeretgető mama-fiú viszonyából, Dolannél a hangorkánok, illetve a stilizált képek jelzik a figurák állapotát.

Az izraeli, de egyébként „világpolgár” Noaz Deshe ősi erejű Fehér árnyéka szintén olyan coming of age, amelyben szörnyű élményeken megy keresztül a főszereplő gyermek. A direktor hangsúlyosan szubjektív vándorlásra hívja azokat, akik mellé szegődnek, olyannyira, hogy az agy ritmusaira figyel, Tanzániába pozícionált delíriumában minden a kisfiú fejében zajlik le, ami csattanós válasz az intenzív szubjektivitásra. Folklór, szervkereskedelem, roncstelepeken szárnyra kapó életigenlés és búslakodás válnak egymás társaivá, az életéért futó albínó Alias nemcsak otthona rögrealizmusával, hanem a falusi és urbánus életmódot is fertőző barbarizmussal is találkozik. Deshe véleménye szerint a menekülés impressziói a koponyában tárulnak fel zavaros tudatóceánként, és a Fehér árnyék atmoszférája egy percig sem csinál titkot ebből. Albínó vándorrege, 21. századi folklór a harmadik világról, amely nagyobb fordulatszámon dolgozza újra az Elfeledett ősök árnyait, legalább ugyanolyan mértékben tapasztalat a kanonikus cselekmény helyett, mint a Vincent Ward által jegyzett A navigátor, és kis hőse legalább annyira fut, mint A Faun labirintusa Opheliája.

Whiplash (2014)

Whiplash (2014)

Pressburger Imre-díjnyertes alkotásként a szlovén Osztályellenség is amolyan CineFestes tradíciókövető munka. Míg a Fehér árnyék a 2012-ben vetített A messzi dél vadjai (hurrikán sújtotta amerikai délvidék) és a 2013-ban játszott Csak saját felelősségre (skót halászközösség) mitológiai-folklorisztikus történeteire rímel, addig Rok Bicek debütmozija a Miskolcon két éve bemutatott Lazhar tanár úrral indult tanár-diák problémafilmek egyik reprezentánsa. Többször didaxisba fulladó, ám végeredményben komoly problémáktól mentes történet, amely a kellő percekben hitelesen ütköztet ideológiákat, állít szembe liberális és konzervatív értékeket, illetőleg élezi ki mind az osztálytársak közötti, a tanár-diák, szülő-tanár, tanár-tanár oppozíciókat, és még ha akadémikusan is voksol az erkölcsi zónák szürkeségére, tézisét nem bántón harsogja el. A fiatal, céltalan magyar értelmiségi generációnak (az ún. Pán Péter-nemzedéknek) ajándékozott VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Nagydíjjal tért haza. Reisz Gábor nemzedéki közérzetfilmjében a végefőcímben sem áll meg az idő, francia újhullámosan felszabadult és a napi trendeket követő ifjúsági ténfergés gyakran bocsátkozik stilizációba, ekletikussága inkább elősegíti, mint mint buktatja pesti filmszakos értelmiségi hőse, barátai, szülei kálváriáját. Kerékgyártó Yvonne Free Entryje a Sziget bulikultúráját felhasználva igyekszik fiatalság-tablót skiccelni, ám ez sokkal jobban megy Richard Linklater korai (Henyék) vagy későbbi (Sráckor) szerzeményeinek.

Osztályellenség (2013)

Osztályellenség (2013)

„Futottak még”-kategóriába esik, de nem feltétlenül érdektelen a Kétarcú január (Patricia Highsmith-adaptáció Viggo Mortensennel), a Kadétok és kollégisták című békebeli olasz vígjátéksorozatot Izraelbe helyező Zéró motiváció. Ez sokkal jobban áll Mike Cahill Az origó című tudományos beütésű melodrámájára, amely sekélyességével, konyhafilozófiájával szorosan a Felettünk a Föld nyomában jár, és csak kevéssel múlja azt felül. 

A szakmai programok vagy a privát találkozások azonban náluk jobbnak bizonyultak. Zsigmond Vilmos a CineClassics-sorozat keretein belül életműdíjat kapott, a 84 éves szegedi költői realista képmester pedig hatalmas optimizmussal, végtelen jókedvvel, hollywoodi sztárallűrök nélkül lépett színpadra, adott interjút, sztorizott Agnes Vardáról, aki üvöltött rá, mikor látta a The Sadist című filmet, amelyet ugyan nem ő rendezett, csak fotografált, mégis felpaprikázta vele a Los Angelesbe utazó francia nagyasszonyt. Ilyen örömöt pedig csak fokozni tud A szarvasvadász, a Harmadik típusú találkozások és a Gyilkos túra mozis újrabemutatója. Valdís Óskarsdottír, Thomas Vinterberg (egyebek között a fesztiválon is vetített Születésnapon dolgoztak együtt), Baltasar Kormákur, Michel Gondry vagy épp Ryan Gosling vágója is inkább anekdotákon keresztül avatta be az érdeklődőket szakmája csínjába-bínjába. Nem szólva az olyan személyes pillanatokról, amelyek során a miskolci Városházában rendezett állófogadáson toporgunk és iszunk whiskey-t Guy Lichtensteinnel, a CineFesten díjazott 26 perces Birthday Present rendezőjével, aki civilben nem más, mint Michael Haneke egyik növendéke. 

Négy mestermű akadt, a versenyprogramba került filmek többsége azonban, mint rendesen, jó osztályzatot érdemel, rosszabb esetben a feledés homály borul rá. Úgy látszik, ez fesztiválhagyomány.

nyomtat

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Prikler Mátyás: Hatalom

Más művészeti ágakról

irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója
Határátkelés címen rendezték meg a Kis Présházban öt kortárs költő közös estjét
art&design

Kiállításkritika A kétely felfüggesztéséről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés