Mint később egy Facebook-posztban olvasom, a múlt szerdán megrendezett esemény volt tulajdonképpen Dragomán György számára az első igazi magyarországi könyvbemutató, ami már csak azért is meglepő, mivel egy nemzetközileg is sikeres szerzőről van szó. A fehér királyt mintegy harminc nyelvre lefordították, Angliában épp a megfilmesítését tervezik, s a most megjelent regényen is hét fordító dolgozik már.  

Az est elején Király Levente, a kötet szerkesztője igyekezett oldottabbá tenni a hangulatot a szerzőt zrikálva, a csak nagyon lassan elkészült regénye miatt. A végleges formáját hosszú évek alatt elnyerő mű motívuma aztán a Veiszer Alinda által vezetett beszélgetésben is újra és újra visszaköszönt. Szó volt arról is, hogy Dragomán György zene mellett szeret dolgozni - többek között a bemutató elején Tóth Evelin előadásában elhangzott dal egy kis részletét szerette hallgatni a regény írása közben -, s hogy kiindulópontként mindig egy kép szolgál, ami fogva tartja, amit ki kell dolgoznia. Ilyen volt többek között a regényből Stefanovics Angéla  által felolvasott részlet is, a róka a hóban motívuma, ami kiindulópontként szolgált a műhöz. Dragomán elmondta, hogy a figyelmét megragadó képek végül nem minden esetben kerülnek bele a végleges szövegbe, ám ahhoz, hogy olyanná váljon a történet, amilyennek szeretné látni, szükségesek ezek a motívumok is. Az elbeszélő például azért lett lány, mert a szerző látott maga előtt egy kezet, ami egy madár felé nyúl, és érezte, hogy a mozdulat nem egy fiúhoz tartozik. Akkor még A fehér királyon dolgozott, ezt a lány karaktert is ide szerette volna eredetileg beleírni, végül azonban egy másik regény főszereplője lett.

Dragomán számára amúgy is fontos, hogy az alkotási folyamat tekintetében egymásra épülnek a regényei: a másodikat nem tudta volna megírni az első nélkül, a harmadikat a második nélkül, és a negyediket  - amire a beszélgetés során el-elhullajtott félmondatok szerint nem kell majd olyan sokat várni - is csak azután tudta írni, hogy befejezte a harmadikat. 

Veiszer Alinda számára azért volt meglepő, hogy tulajdonképpen a díszletekből bontakozik ki a regény, mert kulcsfontosságúnak tartja benne a titok, az elhallgatás és a történelmi traumák motívumait. Dragomán úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen  ő is utólag látja, hogy milyen történetté állt össze az, amin dolgozott, s bár tudatosan nem erre törekszik, de ami fontos számára az a szövegeibe is beszűrődik. Érdekes volt az effajta paradoxonokat hallgatni,  ahogyan például arról beszélt, hogy milyen sokat, de egyúttal mégis milyen keveset tud a nagyszüleiről, hogy nem az ő egyéni múltfeldolgozásáról ír a regény főszereplőjének, Emma sorsának bemutatása által, aztán meg valahogy mégis ő is benne van ebben a karakterben. 

Láthatóan egyre komolyabb és súlyosabb témák felé haladt a beszélgetés, Veiszer Alinda a regény egyik fontos mondanivalójának tekintette, hogy a sokszor hangoztatott gondolattal szemben - miszerint az utódok nem felelősek felmenőik tetteiért - ebben a könyvben a leszármazottak sorsát is determinálja, hogy az előző generációk tagjai közül ki mit tett, pontosabban kiről mit hisz a közösség, hogy milyen tettet követett el. A másik fontos motívuma a műnek a fájdalom, ami az utódokat - felmenőik álljanak akár az ellentétes oldalon is - összeköti és emberibbé teszi.  

Szó volt még a kegyetlenségről is, ami sokkal élesebben van jelen a Máglyában, mint A fehér királyban. Dragománt a hatalom nyelve foglalkoztatja - ami gyakorlatilag egyenlő az erőszak nyelvével -, illetve a döntés szabadsága. Elmesélte, ez utóbbi már filozófushallgatóként is érdekelte, de amit ki tudott hozni belőle, nem volt számára elég jó, azóta inkább regényekben fogalmazza meg. Ebből a szempontból egy rövid összevetéssel is szolgált két regénye kapcsán: A fehér királyban kevésbé van lehetőség döntésre, inkább mások döntésének következményeiről van szó, míg a Máglyában minden, ami a főszereplővel történik, saját döntése következménye. Mivel mer dönteni, ezért Emma igazából egy felnőtt nő, egyáltalán nem gyerek. Dragomán egyébként a regényírást is etikai döntések sorozatának tekinti. 

A beszélgetés kitért még a nagymama karakterére, boszorkány mivoltára, s arra, hogy a különféle beavatási szertartásszerű jelenetek is Dragomán saját képzeletének szülöttei, nem végzett kutatómunkát esetleges hasonló szokásokkal kapcsolatban. Itt is inkább az érvényesült, amiről a beszélgetés elején szó esett, hogy egy mozdulatsor, egy kép, egy helyzet megjelent, és azt kellett kidolgozni a lehető legtökéletesebben.

Végül a  fordítások kapcsán Dragomán úgy fogalmazott, az ő szerepe ebben csupán annyi, hogy meg akarta írni a regényt, méghozzá a lehető legjobban, s arra már nincs sok ráhatása, hogy mások megszeressék, és mint a román fordító, akár egészségük kockáztatásával is, de foglalkozzanak vele.  

A programot nem csupán felolvasás és ének, de Juhász Gábor közreműködésében gitárzene is színesítette.