bezár
 

220VOLT

2014. 11. 09.
1966 – Ten Years After
Tartalom értékelése (6 vélemény alapján):
1966 – Ten Years After ...még le se érünk a lifttel, már kiabálja, hogy a ház területén tilos a labdázás! Menjetek innen kifele a labdátokkal! Andrea csöndes jólneveltséggel veti ellen: De hát nincs is nálunk labda, Zselykinénikérem! Mire ő filozofikusan azt üvölti, hogy akkor tilos a bicikli, a roller, az ugrókötél.      (a képekre kattintva elindul a hozzájuk rendelt klip)

Apáék jönnek fölfele a lifttel, mi a lépcsőházajtóban izgulunk. Fölérnek, Sanyi bácsi belülről rázza a rácsot, alig áll az apánk lábán, annyira részeg. Négy emelet mélység visszhangozza a szavait: Szar! Szar, szar! Belefulladunk mind! Te is, Jóska, hiába csitítasz, abüdöskurvaéletbe! Ha ezt a Jószef Attila megérte volna, most innen ugrana le, a negyedikről! De én le is ugrok, abüdöskurvaéletbe, ha kiengedtek innen!!! Rengnek az úriház falai, Sanyi bácsi bömböl, minden második szava az, hogy szar, meg abüdöskurvaéletbe. Nyílik finoman egy szép cirádás ajtó, annak is odaüvölt: Namitbámul, Dinácska, maga is itt ül velünk a szarba, hol lenne már maga, ha a férje nem volna benne! Hahhahha, a jegyzőék lánya, mire menne vele, ha a Vizy nem volna benne nyakig! Nekem egy SENKI volt az apám – harsogja világgá Sanyi bácsi –, egy büdös paraszt, AGRÁRPROLETÁR – ezt különös hévvel vágja oda a cirádás ajtónak –, ami vagyok, a magam erejéből lettem, nem kaptam én ezektől semmit, csak hogy most ülhetek nyakig a szarba! Nekem egyik se mondja, hogy professzorelvtárs, elve társa neki a kurvaanyja!

Szegény szívbeteg, alabástromarcú Dina néni már a második szónál összefogja magán a taftköntöst és visszahúzódik az egyszoba-halljába, amit a születésemkor választottak le ’56-ban. És az hogy volt – nyaggatom anyámat, hogy újra és újra elmondja a legendámat –, amikor a kónyiak megjöttek a keresztelőre? Mikor a mesében odáig ér, hogy a leválasztás előtt épp itt, a szúrós bordóhuzatú nagyrökamié mögött nyílt a duplaszárnyú ajtó, az elől kellett eltolni a szekrényt, hogy felhúzhassák a rabicfalat, én elképzelem, ahogy anyám tolja a háromajtóst a nagy hasával, amiben közben én ide-oda hintálok. 

Rabic – titkos kincstárunk, egész gyűjteményünk van az ilyen eltett szavakból, elővesszük, rágcsáljuk-szopogatjuk őket, hogy minél jobban kiadják az ízüket. A legtöbbjét faluról hoztuk: pilinga, zsompor, kutyavaloga, kelebala, lósza… Azok sűrűek, parázslók, vagy félelmesek, mint a ráolvasás – de mégis, a kedvenc ez az urbánus rabic. Van ebben minden, rablók, rabbik, ráadásul valami vicc is. És mögötte a Dina néni teljes zajkészlete: a dallamos köhögés, ekkhü-ekkhű, az az eszméletlen kornyikálás a tölcséres lemezjátszójából minden vasárnap, mint ő mondja, teaidőben, a soha nem identifikált sziszegés a fürdőből, pontosan két egyforma egymás után, sssssz-sssssz, majd a vízcsap hirtelen-durva felugatása, és végül a kóda: a káddugó kihúzása, klutty!, amit a lefele örvénylő víz semmivel össze nem keverhető muzsikája követ.

A rabicfalba könnyedén lehet gyerekkörömmel is lyukat vájni, és a keletkezett résen szintén könnyen ki lehet húzni egy-egy hosszú szalmaszálat, kónyi nyelven szómaszálat. Ha így ejtem, Jocóka rögtön rázendít az Anyáéktól lopott kedvenc érthetetlen rigmusunkra: „Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti!” A rabicfal e szalmaszálon keresztül varázsos módon egyszerre áll kapcsolatban az imádott Faluval és a legsötétebb felnőtt titkokkal. 

66-os (év)járat

66-os (év)járat 

Dina néni, akinek teljes keresztneve a lenyűgöző Leopoldina, nagyon ambicionálja, hogy apánkból, a ház betelepítettjéből úriembert faragjon. Jó estét, Józsikám – mondja neki így, elbecézve és birtokosan, ha összefutnak a lépcsőházban –, kucsa hideg van ma, nem találja? Mi meg csak törhetjük a fejünket, mit nem talál Apa? De a Dina néni beszédjében a legmulatságosabb furcsaság mégiscsak a csé: annyira előkelő, hogy nem tudja másképp ejteni a tyét – van is ebből sok kacagás. Ó, Gizikém, képzeld – énekli lágy hangján anyánknak –, az a szép nagy kínai vázám leesett az etazséról, és ripicsára tört! Nekem kifejezetten tetszik az a huncut dac, amivel ez a tejbőrű úrinő a férjét csakazértse Pistának becézi, hanem Pityunak, az én Picsukámnak.   

De mit szegény Dinácska, az összes selyempongyoláival meg a hennázott pókháló hajával – ő aztán tényleg a légynek se tudna ártani. Hanem a liftjelenethez a Kajtárné is kidugja az orrát, majd a vállát is, és az már nem mindegy. Egyenruhában van, mint a tiltott ünnepeken mindig, abban a félelmes szürke uniformisban, a hordóhasát elszorító férfias bőrövvel, rajta a pisztolytáskával. Elvrokonának, a mélyudvarban lakó Zselyki néninek nincs egyenruhája, de a hatalma attól még épp ugyanakkora. Házmesterrezsim  – mondja megvetően anyánk, és mi érteni véljük, igen, a rezsi, amit a házmesternéni jön beszedni. De Kajtárné és Zselyki néni nem házmesterek. Lehet, ezeknek kettejüknek nincs is keresztnevük. Zselyki néni már akkor ott áll a lépcső aljában, amikor Apa és Sanyi bácsi még csak a kapukulccsal zörögnek az utcán. Egy kutyának nincs olyan szimatja, mint neki: még le se érünk a lifttel, már kiabálja, hogy a ház területén tilos a labdázás! Menjetek innen kifele a labdátokkal! Andrea csöndes jólneveltséggel veti ellen: De hát nincs is nálunk labda, Zselykinénikérem! Mire ő filozofikusan azt üvölti, hogy akkor tilos a bicikli, a roller, az ugrókötél. Mi úgy hívjuk, Zselykitánti. Egyszer a Jocóka pimaszul visszaszól neki: Ez nem labda, Zselykinénikérem, hanem ez bomba! De hát a Jocóka már csak ilyen – fura kisgyerekhumora van, annyi szent.

Munkásőrnek egy baja...

Munkásőrnek egy baja, így van-e, miért nincs három élete...

A Kajtárné lett a Kajtitánti – de tőle így becézve is félünk. Ha feltűnik a kis söröshordó-alak, már iszkolunk is befelé a lakásba. A toka fölött lefelé görbülő harcsaszáj, a fürkésző malacszem még bentről is maga a borzalom. Ma a szokásosnál is fenyegetőbben közeledik a lifthez: Jónapot, mérnökelvtársak – mondja öntudattal kotyogó hangján, két kézzel fogva hasán a bőrövet  –, maguk mit randalíroznak itt. Apánk kifejezetten aggódni látszik a Sanyi bácsi várható válasza miatt, tudja, mit okozhat, ha ennek a szürke egyenruhás, felfegyverzett gömböcnek jelenteni támad kedve, amit ma itt tapasztal. De Apa nem fél – vagy csak nem mutatja, még ha tisztában is van vele, mit jelent a munkásőr hatalma. Nekünk is mindig azt tanítja, hogy a félelemnek nem szabad meglátszódnia – én egyszer a lifthez vezető lépcsőn lehagyva a fújtató asszonyt, össze is szedem magam és jó hangosan odaköszönök: Csókolom, Kajtár néni! A mérges asszony visszagurul vagy két fokot, onnan szól rekedten: Szervusz, fiam. Na segíts már, add a karod. 

Sanyi bácsi végül hálistennek nem ismétli el Kajtárnénak az „elve társa neki a kurvaannya”-tézist, hanem a munkásőrasszony fogadóképességét teljesen figyelmen kívül hagyva hosszú történetbe kezd a Zichy grófról és Jókairól, hogy tudniillik amikor azokat lecsukták a politikai tevékenységükért, az indokláshoz ugyanezt írták, randalírozás, és hogy a Zichy grófot megfosztották a nemesi rangjától is, mire úgy írta alá a jegyzőkönyvet, "a Zicsi". Így, ahogy mondjuk, csével – üvölti a Kajtárné arcába Sanyi bácsi –, hát ezt csinálják maguk belőlünk, egy csé, egy szimpla csé, az lesz itt mindenkiből! Kajtárné számára ennek a zagyvaléknak semmi értelme, hátrébb is lép a Sanyi bácsi nyálat fröcsögő szájától, de püffeteg testét mintegy lazán megtámasztva, szolgálati fegyverén tartja a tenyerét. Ekkor jelenik meg mögöttük anyánk, aki néhány halk szóval valahogyan megint mindent és mindenkit a helyére rak: a Kajtárnét visszatolja a zugába, Sanyi bácsit és Apát pedig végre belül keríti a lakásajtón. 

Bent már csak arra kell vigyázni, hogy Sanyi bácsi ne jusson a rossz erkély közelébe. Még mindig azt kiáltozza, hogy elege van, csak hagyják, hadd menjen ki, hagyják őt kilépni! Anyánk rálegyint: Nem innen kéne neked kilépni, Sanyi – és lenyomja a részeget egy székre, míg maga beleül a veszélyes ajtó elé állított behemót fotelba. Ezt a nagy fotelt Apa évente csak egyszer húzza el az őrhelyéről, tavasszal, amikor a kivonuló házkezelőségnek ismét megmutatja a félig leszakadt erkélyt. Ilyenkor egy percre kikukkanhatunk óvó teste mögül, és borzonghatunk az erkélymaradvány láttán: a belövések lyuggatta házfalból lefelé ívelő vasrudakon kövek sora lóg, mintha zuhantukban fagytak volna oda. Leszalad rajtuk a tekintet a négyemeletnyi semmibe, és a gyomor liftezni kezd.  

Nem emlékszel a szétlőtt Széna térre?

Nem emlékszel a szétlőtt Széna térre?

Ha József Attila élne, már rég öngyilkos lett volna! – erőlteti tovább Sanyi bácsi a lépcsőházi motívumot. Ne hőzöngj már, Sanyi – csitítja Apa, és mi tudjuk, hogy most a Balics Lajosról lesz szó. A menet az, hogy Sanyi bácsi betámadja a Balics Lajost, Apa pedig megvédi: Az Isten szerelmére, Sanyikám, a barátunk, mindig is az lesz, hisz te is az maradtál. Sanyi bácsiból erre kitör a csönd, arca vörösből lilába vált, de aztán visszacsitul a trágár monológba: Abüdöskurvaannyát a tetves nyikhajának, hogy meglógott a nyavalyás, aha, persze, a paradicsomszedő gép, mi, ott szüreteli a dollárt, minket meg itt hagyott nyakig a szarban! E ponton Apa fájdalmasan felkiált: De hát tudod, hogy ezek a piszkos csirkefogók felakasztják, ha nem megy el, NEKI muszáj volt ÚGY! Sanyi bácsi előredől, tekintete kiürül, kezei tehetetlen lógnak a combjai között. Nohát, ha nem lépek be a pártba, én is felakasztom magam, NEKEM is muszáj volt ÍGY – válaszolja drámai egyszerűséggel.

Nagyjából itt ér véget a tiszta beszéd. Sanyi bácsi magába roskad és okádni kezd: Miért nem mondod nekem is, hogy piszkos csirkefogó vagyok, Jóska? Apa megfogja a barátja két karját, mintha így akarná egyben tartani: Nanana, szedd össze magad, Sanyi – mondja neki –, még kicsinálnak ezek a rohadt gazemberek, hisz mind az, osztályvezetőtől fölfele! Sanyi bácsi szinte józanul válaszol: Ha átszámolod, Jóska, én is osztályvezetőtől fölfele vagyok.

Hát, rajtad is a szemünk, Nancsikám – lép be anyánk a végszóra a méregerős feketékkel, még mosolyog is a kétélű poénhoz, röptet egyet a fürtjein, de a tekintete éles marad. Kölyökkori beceneve hallatán Sanyi bácsi óbégatni kezd, mintha ő is az anyánk gyereke volna, mint mi hárman a sötét kisszobában: Ó, Gizella, zártál volna engem is a kamrádba, mielőtt ezek berendeltek magukhoz! Anyánk hirtelen odafordul: Nahiszen, mi lett volna teveled, ha te akkor nem mész oda be. Sanyi bácsi lesüti a szemét: De Gizella, hát nem élni kell, hát élni kell így is... Anyánk hangja végképp kihűl: Uggyan, kérlek – mondja keményen, elhagyva mindenféle becenevet –, hova lennél te, ha neked ÍGY kéne élned. De aztán nyomban vált is, gyorsan az Öcsi bácsit kezdi mondani, túlzó hangsúlyokkal, erőltetett nevetéssel: Nalátod, hát az Öcsit, AAAAZT aztán tényleg be kellett zárni, hahaha, nem elég, hogy ti eltűntetek, jött az a sorkatona kölök a puskákkal, hogy hol a Jóska bátya, mert itt az idő.

Apánk viszont egyelőre elüti a tréfás artikulációt: Volt pedig esély – mondja halkan –, igazi esély volt... Anya csóválja a fejét: Jaj, fiúk, megint elölről? És Sanyi bácsi valóban már ugrik is: Miféle esély, Jóska, hát nem emlékszel a szétlőtt Széna térre? Apa most szembefordul vele: Hát ez az, Sanyi, nem emlékszel a szétlőtt Széna térre? 

És innen menthetetlen eldurvul az este. Apa nekibődül, na ő, ő aztán emlékszik a szétlőtt Széna térre, a szemérmetlenül felnyílt lakásokra, a torokszorító reményre, mintha kezével érinthetné a jövőt, a sürgésre a friss romok tövén, a befele-mosolyos arcokra, a nőkre, akik úgy vitték a puskát, mint az esernyőt, a kenyérmelegre, ami áthatott a kabátján, a Sanyi bácsival zsákmányolt vekni illatára, a nevető pékre, akitől kapták, igen! Sanyi bácsi duzzogni kezd: Na, a mítosz. Anya rárivall: Mítosz? Miféle mítosz? Az életünk, az életed, az neked mítosz?! Anyának ekkor már eksztatikus fejhangja van. Most Apa siet erőltetni a vicces hangnemet, egy percre sikerül is eltéríteni a toposzt a rendes menetéből: durvább poénok következnek. Tollam szára szartól sáros – kezdi Apa. Úgy írom le, kádárjános – fejezi be Sanyi bácsi, és röhögnek, elcsuklóan, részegen, szinte fuldokolnak bele, a szar minden második mondatukban szerepel. Anyánk meggyőződéstelenül velük nevet. 

Jocóka már réges-rég alszik, mostanra talán Andrea is. Én is szívesen elaludnék, csak annyi kellene, hogy hagyjam a szemhéjamat rácsukódni a sötétre, hogy felnyíljon végre az álomi táj, amiben mostanában úgy járkálok, mintha magam csinálnám – mint aki tudván tudja, hogy épp álmodik. Én rendezem az álmaimat, mint a filmeket, kitalálom, mit csináljak, hol, hogyan, a teljes szabadság tudatában: egyikben bemegyek egy édességboltba és annyi csokit eszem, amennyi csak belém fér, aztán kisétálok, egy másikban óriási tavat rakok a kórházkert helyére és hatalmas virágokat növesztek a fákra, kényelmes hintaágyat a lombjukból, amik felérnek egész az erkélyünkig, hogy csak át kelljen lépnem beléjük, egy harmadik álomban pedig felsétálok a levegőbe és elindulok Amerikába a tenger fölött. Most viszont, akár kipeckelt szemhéjjal is, de fenn maradok: mindenképpen meg akarom várni a zokogást.

Jaj, az a nap – sípolja Anya. Volt pedig esély – sóhajt Apa. Miféle esély – motyogja Sanyi bácsi. Édesjézusom, az a nap – lendül neki Anya és kihívó mozdulattal felhajtja Apa poharából a megkeseredett sörmaradékot, tán még a cigarettájába is beleszív. Ti eltűntetek, az Öcsi meg becsöngetett a puskáival, hogy itt az idő, meg kell menteni a hazát, én elszedtem tőle a fegyvereket, de csak kakaskodott tovább, erre bezártam a spájzba, akkor már kiabálták kint, hogy lövik a kórházat, gyerünk a légóba!, és már hallatszottak is a lövések, gyorsan le a pincébe, összeszedem, amit csak érek, ki tudja hány nap lesz ez, de most hogyan, mit vigyek le előbb, a nagyobbikat a holmival, vagy előbb a babát? Felkapom a zsák holmit, karomon a sikongó héthónapos, a kétéves meg a szoknyámba kapaszkodik, levergődünk, lassan, túl lassan, de alig érünk le, csak beteszem a babát a járókába, amit a Bosznayék előrelátóan levittek a gyerekeknek, és azonnal rájövök, jézusmáriám, az Öcsit ottfelejtettem fönn a kamrába bezárva! Megkérem a Szűcsnét a harmadikról, nézzen a gyerekekre, futok föl, megreng a lépcső, édesjézusom, ezek már a házat lövik! Mire Öcsivel visszaérünk a pincébe, a baba már nem a járókában, a Szűcsné karján üvölt, az azt mondja, azért vette fel, mert amikor robbant az a hang, a baba föl akart állni, azaz föl is állt, már a járóka felső peremén kapaszkodott, jaj, nem tudom meg soha, igazában mi történt, csak hogy fáj neki, kibontom, a lábacskái valahogy nem stimmelnek, mi ez, mozdítani se tudja. Aztán hazaérsz végre, Jóska, lecipeled a rökamié nagy párnáit, arra rakom őket éjszakára, a babát bepólyálva a fal mellettire, hogy ne tudjon még egyszer bajt csinálni magának, kilóg belőle, kicsi már neki a pólya, csak sír-rí egész éjjel, nem tudom megvigasztalni, Andikát meg a másikra a baba mellé, másnap reggel ő is nyűgösen ébred, vakaródzik, biztosan szúrja őt a merev bordó kanapéhuzat a mintáival. 

Hosszú csönd, majd Anya felnyikkan, aztán Apa mormogása: Ne bántsd magad, Gizella, én vagyok a hibás, én tehetek róla, mit csinálhattál volna, itt kellett volna lennem, miért nem mondod egyszer a szemembe. Én már nem tudom pontosan, ki zokog. Sanyi bácsi hangját hallom még, halvány igyekezettel vigasztalja őket: De hát nem látszik rajta semmi – suttogja kötelességtudóan –, semmi az égvilágon, a járásán se, ha nem tudnék róla, meg se mondanám. Aztán már csak egy mélységes sóhaj tör fel Anyából, amivel mintha az egész társaságból egyszerre és véglegesen kimenne a szusz. Elaludhatok végre.

Én tízéves vagyok, Apáék negyven – Sanyi bácsi, „az ifjú professzor” egy évvel több. A baráti kör gúnyosan szólítja így, pedig tényleg az, professzor, és annak valóban ifjú. Még öt év múlva is annak számít, mikor kinevezik egyetemi tanárnak. „Kit öltél meg ezért, Nancsi?” – kérdezik majd durván a tágabb társaságban, és harsányan nevetnek az újabb borzalmas tréfán, azon a nagy partin nálunk, amivel Sanyi bácsi kinevezését ünnepeljük, aki ez alkalomból ismét mocskosul berúg, mint minden lehetséges alkalomból, hogy aztán József Attilát emlegesse – azt később is mindig, de a kilépést már többé soha. 

Ezen a partin meséli el nekünk Öcsi bácsi, hogy ő a kamrában csak attól félt, hogy ott kell meghalnia húszévesen az egy tábla csécsi szalonna meg az üresen hibálódzó kolbászkampók között. Tizenhét régi barát ül majd a nagyszobánkban, és mi, gyerekekek, kilencen a kicsiben a Balics Lajos körül, aki hazajöhetett végre Kelifónnyából, ahogy ő mondja. Átendegték a vasfüggönyön, ahogy a felnőttek mondják, hogy itt mutogassa nekünk a színes fotóit a híres paradicsomszedő gépről, ami maga a dögunalom, de muszáj végignézni. Míg ő a gép egyes részeit kopogtatja a körmével, mi próbáljuk mögötte lelesni Amerikát, de csak egyforma vörös barázdákat látunk, és még egy vörös épületet fehér ablakokkal, meg a barázdák szélén ácsorgó ismeretlen fajtájú sudár fák közt a szintén vörös napot.

Vörös Kalifornia

Vörös Kalifornia

Lajos bácsi hoz majd nekem egy Levi’st – Anya másnap felhajtja az alját, a bal oldalát ennek is két centivel feljebb, mint a jobbat. Kapunk egy hanglemezt is, dúsan tekergő neonszín grafikájából betűk formálódnak ki: Ten Years After. Én az új nadrágomban fölényeskedek: Úgy kell mondani, tenjírzáfter. Addigra már eldobom a magasszárú cipőimet a Dózsa György úti Művégtaggyár receptre kiváltott fémbetétjeivel együtt, hogy azontúl csakis azokat a hegyes orrú, tízcentis sarkú csodákat hordjam, amiket az amerikai csomagok vámon megtizedelt maradékából rekvirálok el. Ezekben lebegek Budapest utcáin a belövéses falak és leszakadt erkélyek tövén, lendületes lépteimen egyáltalán nem látni, miféle fájdalmak árán.


ITEM MCMLXVI
 
ó jaj a szülők korai fotói!
szívet szorító zaklató titok
próbálod: nem lehet beléhatolni
ahhoz idegenül fiatalok
de ami velük az történik veled
az ismeretlen de átélhető
sorsfordulat mit őriz e lelet
a dráma ami tetten érhető
épp ezen a képen vagy épp egy másikon:
értelmezhetetlen ős-ismerős ikon
 
 
 

* "Szóma, ha mondom..." = a versike Aldous Huxley: Szép új világ című, a rendszerváltás előtt tiltólistán levő, szamizdatban terjedő regényéből való 

nyomtat

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

(életrajzi töredékek)
220VOLT

(életrajzi töredékek)
Életrajzi töredék
220VOLT

Szívás > Paplak (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége
Tóth Kinga AnnaMaria sings/singt/énekel című kötetének bemutatója


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés