Vincent (Bill Murray) élete langyos pocsolya. Rozzant kertvárosi kuckójában már a fű se nő, fűnyírójával csak a szürke port kavarja fel unaloműzés gyanánt, vagy csupán megszokásból. Piával fekszik és kel, kiesik odújának ócska ajtaján. Átlépi összedőlt kerítését, becsapódik csotrogány tetőnélküli kocsijába, felteszi ízléstelen, rózsaszín szemüvegét és (ál)macsósággal elhajt. Pénzt próbál keresni, de a lovin nem túl sikeres. Idős felesége öregotthonban, csak a szennyesét mossa az asszonynak, kapcsolatuk csupán szimbolikus. Az elmúlt fiatalságot és lerobbant nejét fiatal barátnőjével, vagy inkább kitartottjával, egy orosz származású sztriptíztáncosnővel (Daka – Naomi Watts) próbálja pótolni – némi zöldhasú ellenében. Az egykori vietnami veterán, aki a hazáért harcolt, most cinikus, kiégett, napról napra élő hedonista. Egyike azon kiábrándultaknak, akik felébredtek az amerikai álomból.

Vincent posványos, de viselhető kertvárosi életének langyos mocsarát egy nap a válófélben levő Maggie (Melissa McCarthy) és fia, Oliver (Jaeden Lieberher) zavarják meg. Vincent nagy „örömére” Maggie és Oliver a férfi szomszédjai lesznek, s akármennyire is szeretne, nem tud elszakadni tőlük. Maggie kórházban dolgozik, sokszor késő estig, így kénytelen a hedonista mufurc Vincentre bízni kicsifiát. S ahogy az az amerikai filmekben lenni szokott, a két idegen, Vincent és Oliver összekovácsolódnak, a férfi pedig kvázi pótapja lesz az (iskolai) beilleszkedési gondokkal küzdő srácnak.

Sok ilyen "Vincentet" láttunk már a St. Vincent előtt, a kaotikus hatvanas-hetvenes évek óta e karakter mondhatni kelléke az amerikai filmeknek. Az ápolatlan, bunkó, részeges, dohányzó, mogorva, az életet reflektálatlanul habzsoló, kiégett hippik, macsók vagy veteránok a mozi szerint benépesítik az Egyesült Államokat. Ám, mint sokszor kiderült már a filmtörténet során, a cserzett-csapzott testben érző, megsebzett szív lüktet, melyet egy kisgyerek és/vagy egy nő tudatosít a marcona főhőssel (gondoljunk csak a Három szökevény vagy a Joe című filmekre). Nincs ez másként a St. Vincentben sem, mely sajnos ezt a filmtípust (nevezzük „családalapító dramedy”-nek) nem fogja megreformálni. Sőt, a második nagyjátékfilmjét elkészítő, többnyire producerként tevékenykedő rendező és forgatókönyvíró, Theodore Melfi (illetve a kilencvenes évek amerikai független filmes virágkorát elhozó Weinstein-fivérek cégének) műve igazából a jó öreg Bill Murray most is zseniális alakítása, illetve Naomi Watts hihetetlen átalakulása miatt nem kerül azonnali törlésre agyunk adattárából a stáblista után.

A St. Vincent története tehát teljesen átlagos sztori a tengerentúlról. Ugyanarra a huszadik század közepe óta csak elmélyülő problémára reflektál, mint az ötvenes-hatvanas évektől készülő családi drámák nagy része: a válások számának növekedésére, a felgyorsult, felszínes kapcsolatokat kitermelő világban megszaporodó csonka családokra vagy a munka és a magánélet konfliktusára. Szép és nemes célkitűzés persze Hollywood és a függetlenek részéről, hogy szimbolikusan megoldást keresnek erre az évtizedek óta tartó globális válságra, illetve szórakoztató formában reményt adnak a hasonló akadályokba ütköző nézőknek. Azonban 2014-re rendkívül unalmassá vált már, hogy minduntalan a Kramer kontra Kramer vagy az Aranyoskám bevált édes-bús hangnemben előadott történetsémáját, témavariációját játsszák vissza a fősodorbeliek és a függetlenek egyaránt. (Lehetne persze arról vitatkozni, hogy a St. Vincentet gyártó, a Miramax fénykora óta mainstreamizálódó Weinsten-testvérek mennyiben tekinthetők még szellemiségükben függetlennek.) Theodore Melfi műve is csak egy-két klisét ír felül, ám lényegében a félévszázados cselekménystruktúrát és filmstílust érvényesíti szemérmetlenül. Csak éppen itt nyitottabb marad a történet, nem kapunk világos és drámai konklúziót, s Vincent karaktere sem fejlődik olyan dinamikusan, miként az átlagos amerikai filmek forgatókönyvírói bibliájában elő van írva. Sőt, inkább Oliver és terrorizálója, későbbi barátja, az iskolai rosszfiú Ocinski esnek át tényleges metamorfózison, Vincent szíve csupán fagypontig melegszik, de azért nem olvad meg teljesen.

Ráadásul dramedyről lenne szó (azaz egyszerre drámai és komikus filmről), a St. Vincent viszont spórol a poénokkal. Ez nem azt jelenti, hogy humorban nem bővelkedik Theodore Melfi műve, sőt, a 102 percet végigerőlködi. A hangsúly azonban az „erőlködés”-en van: nagyon kevés az értékelhető, valóban mosolyt fakasztó komikum. Röhögésről pedig említést sem kellene tenni, mivel a St. Vincent vígjátéknak maximum középfajú. Ugyanazokkal a langyos, elhasznált helyzet- és jellemkomikumokkal játszik, mint hetvenes-nyolcvanas évekbeli elődjei. Emlékszünk például az említett Kramer vs. Kramer című film vicces palacsintasütős jelenetére? Nos, a St. Vincent esetében a palacsinta helyére képzeljünk oda halkonzervet... De Melfi olyan Max Linder és Chaplin óta bevált slapstick-poénokkal is próbálkozik, mint amilyennel rögtön a történet elején nyit: zsigeri, csetlős-botlós, seggre huppanós humorral kísérletezik, ám arcizmunk csak az ásítás miatt rezdül meg.

Egy-két emlékezetesebb momentummal találkozhatunk, melyek halk, gyenge hahotát csikarnak ki belőlünk. Ilyen például a történet második felében az a jelenet, melyben a goromba Vincent úgy akarja elvadítani magától Maggie-t és Olivert, hogy a kerítésen keresztül átlocsol a makacs, férfit győzködő Maggie-re. Miközben direkt spricceli a vizet a menekülő asszonyra, illetve házuk falára, ajtajukra, Vincent tetetett megbánással kér elnézést.

Ám Melfi filmjével nemcsak az a gond, hogy történetét unalomig ismerjük, fordulatait előre kitaláljuk, karakterei pedig, bár jól kidolgozottak, de túlságosan is érződik összerakottságuk, fiktívségük. Sajnos a St. Vincent mindennek tetejébe didaktikus és kicsit suta is. Theodore Melfi művének nagyon (túlságosan is) erős, optimista üzenete van, melyet a film próbál természetes módon átadni, ám ez nem sikerül neki. Melfi szinte a néző arcába ordítja, hogy Bill Murray karaktere vietnami veterán volt. Azaz mintegy az önmagát azóta nem találó Amerikát szimbolizálja Vincent. Aki Olivert arra tanítja, hogy vissza kell ütni, nem szabad hagynia magát, a pacifizmus hülyeség, és erélyesen kell fellépni, különben semmibe veszik. A fiú pedig ezt megfogadva képes megszelídíteni az iskola nagymenőjét, és elindul az igazi, régi típusú, maszkulin és tetterős amerikai férfivá válás útján. Mintha csak a reagani nyolcvanas évek filmterméséből került volna ki a St. Vincent: árad belőle a republikánus értékrend, az amerikai individualizmus és férfierő helyreállításának vágya. Passzív önsajnálat helyett a kreatív, aktív cselekvésbe kell fektetni a (férfi)ember energiáit – Vincent tanítja, de neki is meg kell tanulnia ezeket. S a didaktikus történet „fénypontja” mintegy a film egyik utolsó jelenete, melyben értelmet nyer a cím, s a roncs Amerika szimbóluma, Vincent nagy tapsot kap egy iskolai rendezvényen, melyen a gyerekek hétköznapi szentekről adnak elő. Mind a szituáció, mind a jelenet mint a történet konklúziója elég irreális, modoros és izzadtságszagú, akár egy szocreál termelési filmben.

Persze fontos az új értékrend is: Vincent bagózó, alkoholizáló végig ostorozott figura. A bíróság már csak ezért is elítéli őt közvetetten Maggie és exférje gyermek-elhelyezési perén. Tehát egyfelől Olivernek Vincentet mint „szentet” kell követnie, példaképnek tartania a férfias kiállásban, ám el kell hagynia önmarcangoló életmódjának minden káros hozományát (dohányzás, alkohol), melyek az amerikai szellem bénultságát okozzák. Csak a régi és új értékek szimbiózisa támaszthatja fel az amerikaiságot, állíthatja vissza a nemzeti identitást. Szép utópia, csak ne lenne ennyire szájbarágósan elmagyarázva.

A St. Vincentet a címszereplő, vagyis Bill Murray menti meg az abszolút középszertől. Eredetileg Jack Nicholsonnal akarták eljátszatni a főhőst, ám szerencsére e másik komikus veterán alakíthatta Vincent figuráját. Murrayt az utóbbi időben többnyire Wes Anderson-filmekben (A fantasztikus róka úr, Holdfény királyság, A Grand Budapest Hotel), tőle megszokott vidám, bohókás szerepekben láthattuk. Vincent karakterével azonban csatlakozik a régi, nagy színészlegendák mostanában dívó nosztalgikus-elégikus búcsúzásához (Clint Eastwood – Gran Torino) vagy legalábbis pályaösszegzéséhez, hommage-gyakorlatához (Woody Allen – Bérgavallérok). Vincent, bár kívülről nézve nevetségesen mogorva és különc, sőt, lúzer, ám figurája melankóliával telítődik. Bunkósága és nihilista-hedonista világszemlélete ugyanis egykor hőn szeretett felesége miatt érzett fájdalom ellenében alakult ki. Neje nyolc éve öregotthonban lakik, feltehetőleg valamilyen gyógyíthatatlan időskori betegség (Alzheimer-kór, demencia) miatt. Tönkre ment élete és házassága legyengíti, sebezhetővé teszi, ezért viseli a taplóság maskaráját, hogy erősnek látsszon, hogy túléljen. Abszolút emberi, mindennapi, sokunk számára ismerős karakter, méltán fogja a közönség szívébe zárni, még akkor is, ha rajta keresztül propagálják az amerikai ideológiát és hurráoptimizmust.

Persze a többi színészre sem lehet panasz, annak ellenére, hogy Bill Murray uralja Theodore Melfi filmjét. Itt van mindjárt az orosz prostituáltat, Vincent barátnőjét kiválóan megformáló Naomi Watts, akire csak nagyon sokára ismer rá a befogadó. Igazi buta, modortalan, de azért érző, szerethető örömlányt testesít meg hitelesen a főleg okos, intelligens és céltudatos nőket megformáló, még ötvenhez közel is dögös szőke színésznő. Ők ketten Murrayvel ellopják a filmet a többiek elől, akikre persze szintén nem lehet semmi rosszat mondani. A színészek jó munkát végeztek tehát, és a karakterek is megfelelően komplexek, kidolgozottak, ha sok helyről, korábbi filmekből ismerősek is lehetnek.

Hibái ellenére a St. Vincent nem rossz film, csak éppen félrevezető vígjátéknak nevezni. Poénjai laposak, klisések, erőltetettek, története korábbi művekből ismerős, üzenete túlságosan is nyilvánvaló. Mindemellett ugyanazokon a buktatókon hasal el, mint csapattársai: nagyon lazának, nagyon viccesnek akar tűnni, ám a játékidő utolsó harmadában csöpögősen szentimentálissá válik, szinte teljes mértékben feladva a kevert (drámai és komikus) hangnemet. Szerencsére azért a St. Vincentnél annyira nem nagy a baj, mint a már említett, hasonszőrű Bérgavallérok esetében, ahol szintén a főszereplő színészlegenda amúgy hozzá képest sablonosra hangszerelt karaktere (Woody Allen) mentette meg az érdektelen történetet. Bill Murray figurája sokkal érdekesebb, szerethetőbb, így miatta tényleg érdemes megnézni ezt a szinte minden, mára röhejessé vált kötelező klasszikus forgatókönyvírói és amerikai (független) filmes motívumot (kiégett öreg, csonka család, bully-zás stb.) felvonultató dramedyt.

St. Vincent

Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 2014, 102 perc

Rrendező: Theodore Melfi

Forgatókönyvíró: Theodore Melfi

Zeneszerző: Theodore Shapiro

Operatőr: John Lindley

Producer: Peter Chernin, Fred Roos, Jenno Topping

Vágó: Sarah Flack

Szereplők: Bill Murray (St. Vincent de Van Nuys), Naomi Watts (Daka), Melissa McCarthy (Maggie), Jaeden Lieberher (Oliver), Dario Barosso (Ocinski), Chris O'Dowd (Geraghty testvér), Terrence Howard (Zucko), Kimberly Quinn (Ana)

Bemutató dátuma: 2014. október 30.

Forgalmazó: Fórum Hungary

Korhatár: 12 éven aluliak számára a megtekintése nagykorú felügyelete mellett ajánlott