bezár
 

gyerek

2014. 11. 03.
Halálugrás az életbe
A hosszabbik út a Marczibányin
Az öngyilkosság hálás téma, számtalanszor szolgáltatott már ihletet a különböző művészeti ágaknak. Kérdés azonban, hogy lehet-e érdekes egy olyan darab, pláne a középiskolás célközönség számára, amely a szuiciditás problémájának interaktív feldolgozására vállalkozik. A Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság színházi nevelési előadása erre tesz kísérletet.

A Gigor Attila rendezésében színpadra adaptált A hosszabbik út (A long way down) című Nick Hornby regény főszereplője négy teljesen különböző sorsú ember, akik mind ugyanazon a szilveszter éjszakán készülnek levetni magukat egy toronyház tetejéről. Hogy mégsem így történik, azt kezdetben inkább némi zavar, elkeseredett düh okozza, semmint a félelem; egyikőjük sem akarja ugyanis, hogy öngyilkosságuknál más is jelen legyen, így végül úgy alakul, hogy ők négyen beszélgetni kezdenek. Még ha mindez elsőre kissé furcsán, mondjuk úgy, hihetetlenül is hangzik. A kommunikáció egyébként is lényeges, mondhatni kulcsmotívum, lévén a darab színházi nevelési előadás, ami kamaszokat és fiatal felnőtteket kíván megszólítani, illetve sokkal inkább bevonni abba a folyamatba, melynek során a fiatalok egy-egy fontos társadalmi problémát dolgoznak fel a színészekkel közösen. Jelen esetben például azt, milyen okok/események vezethetnek idáig, s van-e kiút a súlyos élethelyzetekből. Amiről pedig ez az előadás leginkább beszél, az az a döntés, melynek eredményeképpen a szereplők lassanként visszaszivárognak korábbi életükbe. És ez, mint kiderül, sokkal nehezebb, mint a kezdeti elhatározás. A hosszabbik út itt kezdődik.

kasz

A Kerekasztal Színház és a Szputnyik Hajózási Társaság koprodukciója éppen ezt az utat igyekszik bejárni, nem csak a színészekkel, hanem, az előadás bizonyos pontjain csoportokba szerveződő, s onnantól az eseményeket szintén alakító, azokért felelősséget vállaló nézőkkel. A darab innentől kezdve közös üggyé, de ami még ennél is fontosabb, közösségi élménnyé lesz. Ebből pedig az is következik, hogy habár maga az alapszituáció, azaz az öngyilkosság előkészülete, illetve a lebegtetett, de sejthetően a megoldás felé közelítő végkifejlet is adott, vagyis nem elmozdítható, a csoportos munka során beépített szituációs elemek miatt minden egyes előadás egyszeri és megismételhetetlen. Éppen mert a közönség mindenkori összetétele, együttműködő készsége, reakciója kiszámíthatatlan. És ebben pont ez a jó, ettől lesz izgalmas, mind a dramaturgia, mind pedig a színészi feladatok vállalása terén, amivel kapcsolatban nem csak az improvizáció az egyik legszembetűnőbb momentum, hanem többek között az a lecsupaszított szín, kvázi anti színpad is, ahol az említett szereplők a díszletek és előzetesen megkomponált látványelemek nélküli térben a nézők elé lépnek.

kasz2

Négy szereplő, négy egészen különböző élet, és ennek megfelelően négy eltérő monológ váltakozik folyamatosan, amikor Maureen, JJ, Jess, illetve Martin ebben a néhány székkel berendezett térben (el)beszél, vagy épp kiegészít, reflektál. Nem csak a világra, hanem egymásra is, s ezzel kapcsolatosan jól érzékelhető, ahogy a kezdetben különálló történetek így vagy úgy, de összefonódnak. Maureen, akit Hajós Zsuzsa formál esetlen, tétova középkorú nővé, egyfajta „élő lelkiismeretté”, a Fábián Gábor játszotta, kiskorú megrontása miatt meghurcolt egykori celeb, Martin, vagy a fájdalmasan dühöngő Jess, akit Hay Anna alakít, és aki számára a szerelmi csalódás már tényleg az utolsó csepp, sorsa innentől közös. A négyesből némileg kilóg Farkas Attila tehetségtelen, meg nem értett rockere (JJ), aki kezdetben egy nemlétező halálos betegséggel (SOD, vagyis System of a Dawn) igyekszik felhívni magára a többiek figyelmét, mintha előre sejtené, saját traumái még az öngyilkosság küszöbén sem lehetnek eléggé érdekesek. Ebből eredő frusztráltsága hiteles, de még így sem tud olyan elemi módon gyűlölni, mint például Jess vagy Martin, tétovaságában is egyszerre hihetetlenül erős, ugyanakkor végtelenül szánalmas lenni, mint Maureen. A legnagyobb tragédia számára pont az, hogy képtelen kitűnni. Lázadása kezdetben a többiek számára is érthetetlen, néma belső égés, semmi több. De a döntése, hogy aznap éjjel nem a pizzát szállítja ki, hanem inkább kinyírja magát, mégis ugyanahhoz a megoldatlan problémához láncolja. Mert nem kérdés, hogy azzal kezdeni kell valamit, hogy itt ragadtak a tovább már nem élhető élet(ük) és a befejezetlen öngyilkosság közötti mezsgyén.

kasz3

S hogy mi a megoldás? A darabban éppen az a jó, hogy bevált receptek alkalmazása helyett inkább kérdésfeltevésre és közös gondolkodásra hív. Az is fontos – és nem utolsósorban szórakoztató –, hogy a közönség együtt találja ki, vajon mire gondolhat például Jess, miközben épp a halálra gondol, s hogy milyen, a szereplők túléléséről szóló vicces vagy kevésbé vicces szalagcímekkel lennének tele újév első napján a bulvárlapok. Az igazi túlélés azonban igazából nem is ezen a napon kezdődik, hanem akkor, amikor a bennük megfogalmazódó kezdeti döntés valóban átfordul, amikor már nem az lesz a legfontosabb, hogy még azelőtt, hogy esetleg történne velük valami, megtalálják Jess pasiját egy buliban vagy, hogy Maureen milyen indokkal álljon elő a kórházban, miért nem ment időben a súlyosan fogyatékos fiáért. Hanem, hogy átgondolják, s végül, isten tudja miért, de mégiscsak akarják ezt az egészet újra. Az pedig, hogy mindez a Temze partján vagy a Starbucks-nál történik-e meg, már teljességgel lényegtelen.

 

Nick Hornby: A hosszabbik út

 

Szereplők:

Hay Anna m.v. (Jess)

Farkas Attila (JJ)

Fábián Gábor (Martin)

Hajós Zsuzsa (Maureen)

Közreműködik: Lipták Ildikó, Nyári Arnold

Munkatársak: Bagaméry Orsolya, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk

Rendező: Gigor Attila

 

2014. október 14.

Marczibányi Téri Művelődési Ház

 

Képek forrása: Kerekasztal Színházi Nevelési Központ

 

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés