Láthattunk montázsokat meg hommage-okat, a tisztelgés különféle módjait a nagy orosz dráma-, napló- és levélíró Csehov előtt. Hogyan fejezheti ki egyik alkotó a legpontosabban, hogy milyen érzelmekkel, gondolatokkal, hogy milyen hálával etc-etc-etc. adózik a másik irányában? Nyilván, ha alkotásba foglalja, és a műve a lehető legmagasabb művészi színvonalat éri el. Nem egyszerű feladat, mert ugye, meg kell érteni egyszer a kínlódását, no, meg a csöndjét, de azt is, ha ömlik belőle a szó, túlcsordulva az egyik levélen, egy újabba ömölve át meg át. Hogy megérti – bár nem érti mégsem – a párbajt, az utazást, a vágyakozást a magány után, vagy éppen ellenkezőleg: vágyakozást az emberi testek, a születés, a szülés, a boncolás, a halál után. Hogy azért boncolunk, mert a lelket keressük, csak nem találjuk, illetve, mindig máshol (rossz helyen?) keressük.

Ülünk, halászunk, mi, bohócok, foltok vagyunk, Karen tequila, Catherine limoncello… foltok, melyek odaszáradnak az emberek ingére, és addig kapaszkodunk rajta, amíg csak egy még nálunk is kitartóbb vegyszer örökre el nem tűntet minket. Foltok, mint azok, amiket éveken át megőrzött Olga, a férje halálos ágyán viselt ingén.   

Örök kérdés, hogy egy színházi előadáson ki is van igazán kiszolgáltatott helyzetben: az előadóművész, aki esetleg remegve lesi a közönség ítéletét, vagy a néző, aki általában meglehetősen gyanútlanul és felkészületlenül várja, hogy lehengereljék ideákkal, hangulatokkal, értelmezésekkel és véleményekkel, valamivel, ami aztán az ő mellkasán ül minimum két órán keresztül.

Finzi Pasca közel egy hónappal ezelőtti, Icaro című előadásának kapcsán írtam arról, hogy akkor a nézők sokáig milyen bizonytalanságban érezték magukat, attól tartván, hogy fel kell menniük a színpadra, és a közönség – imént még sorstársaik – elé kell tárniuk gyengeségüket. De mihelyt megtörtént a kiválasztás, többé nem kellett tartaniuk semmitől. Ettől kezdve nem volt okuk a félelemre, a bizalmatlanságra, hogy erőszakot tesznek rajtuk, vagy olyasmit kell látniuk, amire nincsenek felkészülve. A Compagnia Finzi Pasca előadásai megkeresik az ember lelkét a test labirintusában, és megsimogatják azt. Az üzenet világos: alkotni jó, és a művészet nem öncélú tevékenység.

Hadd mondjak még valamit a társulat karizmáját illetően. Manapság (talán tegnapság is így volt, de mi éljünk csak a pillanat hevében, szóval manapság), elveszvén hajcihőben, pártokoskodásban és széthuzalkodásban, úgy tűnik, hogy mindannyian egyre nehezebben találjuk meg a közös nyelvet azokkal, akikkel, mit ad isten, nem őriztünk együtt libát, vagy ha mégis, az már mondai homályba vész. És akkor jön ez a svájci társulat, ahol minden nyelv él, egy előadás nyelvi szövetében a legtermészetesebb gördülékenységgel fordul át az olasz szó spanyolba, angolba, franciába vagy magyarba. Igen, magyarba is! És nem egy köszönöm, vagy egy Kis kece lányom erejéig. Nem, bizony! Van itt: fáj a torkom, szeretek korcsolyázni, segítsetek lányok és még megannyi mondat, miért is ne, ez is csak egy nyelv. Mindenkit meg lehet érteni, mindenkihez közel lehet férkőzni.

Van a nyelv, a beszélt, és van a vizuális, amiről szintén beszélni kell, de hogyan, mikor ott, a helyszínen, néhány órával ezelőtt, már olyan ékesen szólt önmagáért? Nem olyannak kell ábrázolni az életet, amilyen, nem is olyannak, amilyennek lennie kellene, hanem olyannak, ahogy álmainkban megjelenik. Ezek Kosztantyin Gavrilovics sorai a Sirályból, a bohóc Beatriz tolmácsolásában. Az imént látott előadás látványvilága is éppen ezt az ideát követi.

Finzi Pasca megint egy összművészeti alkotást hozott nekünk, éppen, mint egy éve, a La Veritá-nál, csak ezúttal kevesebb akrobatikával, de hasonlóan szürreális látomásossággal teremtve meg az illúziót és a részletek pontos összehangolásából kibomló operai szépséget, a nála nélkülözhetetlen humorral és tradícióval.

Az orosz telet, a Moszkvába vágyó árvaházi gyerekeket, az egymáson átmászni kénytelen három nővér levegőakrobatikáját, a jéggolyókkal labdázó spanyol artista szenvedélyes berohanásait, amit az egyetlen mondattal megterhelt mellékszereplő látszani akarása tüzel, és a hiba (a rontás, elesés) komikus jelenetté, és egyben elgondolkodtató életfilozófiai kérdéssé emelésével, a kórus eltagadhatatlan és visszaszoríthatatlan jelenlétével jött, látott és győzött.

Daniele Finzi Pasca: Donka

Közreműködők:

Moira Albertalli,

Jean-Philippe Cuerrier,

Karen Bernal,

Catherine Girard,

Andrée-Anne Gingras-Roy,

David Menes,

Félix Salas,

Beatriz Sayad,

Rolando Tarquini

Alkotók:

Daniele Finzi Pasca – szerző, rendező, világítás és koreográfia - társtervező

Antonio Vergamini – vezető producer

Maria Bonzanigo – zeneszerző, hangszerelő, koreográfia-társtervező, hangtervező

Hugo Gargiulo – díszlet- és kelléktervező

Giovanna Buzzi - jelmeztervező

Julie Hamelin – kreatív igazgató, társíró

Roberto Vitalini - video design

Chiqui Barbé- smink- hajtervező, kellékkészítő

Daniel Cyr – Cyr-kerék

Facundo Ponce de Leon – kutató, rendezőasszisztens

Andrea Caruso Saturnino – turnémenedzser és színpadmester

Dave Bourdages – műszaki vezető

Jens Leclerc – riggelés vezető

Maxime Lambert - hang és videotechnikai vezető

Benoit Dubord - fővilágosító

2014. november 6.

Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Fotók forrása: Művészetek Palotája