Godard élt, él és élni fog. A hatvanas évek volt a francia új hullám nagy korszaka, mikor Godard, Truffaut, Chabrol, Rohmer és a „balpartiak” (Robbe-Grillet, Alain Resnais, Marguerite Duras) leszámoltak a „papa mozijával”, s a klasszikus hollywoodi nagyok (Hitchcock, Hawks, Ford) bűvöletében reformációt hirdettek. Ez a reformáció az ötvenes-hatvanas évekre unalmassá vált filmnyelv teljes megújítását jelentette, melynek hatása mai napig jelen van a hollywoodi akciómozikban (gyors, szubliminális vágás) és a sokak által istenített, formai „vívmányai” miatt eredetinek tartott Christipher Nolan filmjeiben (időfelbontás, tudat és valóság összemosása). Minthogy a hatvanas évek végén dögledező Hollywood Godard, Truffaut és Resnais kísérletezésének köszönhette, hogy ismét erőre kapott a hetvenes évektől. Ironikus módon azonban az Álomgyár Godard-ék vívmányait megszelídítve a régi stúdiórendszer klasszikus történeteit hozta vissza, melyek új népszerűsége perifériára szorította Európában az új hullám korszakában még a nagyközönségnek is tetsző művészfilmet. Így sokan behódoltak, ismét hagyományosabb formában meséltek (mint Truffaut), mások abbahagyták a filmezést (mint az egy generációval korábban induló, de a fiatalokkal együtt tevékenykedő minimalista Bresson). És itt van Godard, aki szembe ment mindenféle trenddel, és még Week-end vagy Vidám tudás című filmjeinél is radikálisabb, közönségriasztó „filmröpiratokkal” hozakodott, hozakodik elő évről évre.

Godard-t nem a siker érdekli, soha nem is érdekelte. Godard programja a kompromisszumot hírből sem ismerő, kíméletlen, klisékkel szembemenő filmforradalom, filmes lázadás. A hatvanas évek elején még csak próbálgatta, hogyan lehet Hollywood műfajait (gengszterfilm, melodráma, sci-fi) széttépni, és a sémákból valami bizarr, új minőséget létrehozni (ebből lett a híres Kifulladásig, az Éli az életét, a Bolond Pierrot vagy az Alphaville). Aztán közeledett az 1968-as év, egyre hangosabbakká váltak a radikális és újbaloldali mozgalmak, az ellenkultúra életforma lett, és megindultak a római, párizsi, prágai, mexikóvárosi, washingtoni, chicagoi és tokiói demonstrációk, egyetemfoglalások, munkássztrájkok. Jean-Luc Godard elkötelezett marxistaként a Marxot, Maot és Marcuse-t zászlójukra tűző csoportok élére kívánt állni azzal, hogy kegyetlen támadást indított a hagyományos történetmesélő játékfilm, mint a kapitalista ideológia által átitatott, manipulatív, népbutító fogyasztási cikk ellen. Ennek eredménye lett már említett roncsfilmje, a Week-end, melytől kezdve gyakorlatilag direkten politizál és ideologizál az örök modernista Godard. Szép, elvhű, elkötelezett életpályát tudhat maga mögött a francia rendező, és dicséretes kitartása a közönségbarátnak távolról sem nevezhető filmforma és kísérleti filmezés, filmesszék mellett. Ám Búcsú a nyelvtől című, legújabb 3D-s röpiratát elnézve bár a rendező cseppet sem tűnik fáradtnak, „történetét" és témáját joggal nevezhetik még elkötelezett rajongói körében is elcsépeltnek, idejemúltnak.

Egyáltalán nem meglepő, hogy a Búcsú a nyelvtől klasszikus értelemben vett történettel nem is próbálkozik. Kísérleti filmről lévén szó annak is örülhetünk, hogy Godard egyáltalán valamilyen alapszituáció köré fűzi fel legújabb filmes „pimaszkodását”. Korábbi, fiatalkori műveiből már csak a szerelmi vonalat tartotta meg: mint a Kifulladásig vagy A megvetés esetében, úgy itt is fiatal pár áll a történet centrumában. Az idősebb férje ideológiai fejtegetéseit és tehetetlenségét láthatóan megunó Nőt elcsábítja egy magányos Férfi, akivel azonban szintúgy nem tud semmit sem kezdeni hosszú távon a világ terhét vállán hordó asszony, mivel csak triviális dolgokról (legtöbbször a vécézésről, melyet nagyon szeret párja előtt megejteni) tud beszélgetni vele. Afférjaikat, viharos kapcsolatukat súlyos ideologizálás, filozofálás keretezi, és a szerelmi disztópia képeit olykor egy kutya, Roxy erdőbeli bolyongása (és elmélkedése!) szakítja meg.

Mint érezhető az előző bekezdésből, nehéz összefoglalni, miről szól Godard filmje. Felszínen a Búcsú a nyelvtől nézhetetlen maszlag, őrültség. Az az igazi, tipikus „köldöknézős művészfilm”, minthogy szó szerint benne van az a mozzanat, ami alapján ezt a fogalmat megalkották. A játékidő jelentős hányadában fogjuk bámulni a főszereplő nő köldökét, és mindazt, ami azalatt van. A film másik felében pedig egy aranyos kutyus mászkál ide-oda, néha bekerül az erdőből a városi metróba, és az ember együgyűségéről, értelmes gondolkodásának paradoxonjáról beszél (hogy pont azért nem lát és ért, mert túl sokat elmélkedik). Mindezt ráadásul archív felvételek, klasszikus (néma)filmekből bevágott vagy tévében mutatott képsorok szakítják meg, és a szép, 3D-s képet gyakran váltják fel roncsolt, 3D-s vagy 2D-s, régi házi videókat idéző jelenetek. Godard tehát hű maradt önmagához, és rendkívül nehezen befogadható, dekódolható esszéfilmet készített, a régi és az új technológia ötvözésével.

Ám ebben az őrültségben a felszín alatt van rendszer, és a 3D-technológia jelenléte is kétségtelenül sokat dob a Búcsú a nyelvtől élvezhetőségén. S nem azért, amiért az Avatart vagy a Gravitációt élvezi a popcornmozik közönsége. Persze a film látványos, változatos formanyelvvel bír, de a 3D csak azért van jelen, hogy Godard kísérletezzen vele, és bizonyos értelemben leköpje, megtapossa, megalázza. Godard egyfelől megmutatja, hogy mire lehetne használni ezt a technológiát. A szerelmi jelenetek, a pár látszólag értelmetlen ideologizálása pont erre jó, hogy ezt a technikát általuk bemutassa. Az új hullámos fenegyerek módjára bánik a sztereoszkopikus képpel, és kihasználja, hogy tulajdonképpen síkokból, két szemünk segítségével, idegrendszerünkben, agyunkban rakjuk össze mindezt térhatású látvánnyá. Így érdemes figyelni például arra a film megtekintése közben, mikor a 3D-s kép hirtelen eltorzul. Ilyenkor egyik szemünket csukjuk le. Ekkor kitisztul a kép, és csak egyvalakit látunk a vásznon, a pár, a beszélgetőpartnerek egyik tagját (mondjuk a Nőt). Aztán rögtön váltsunk is át másik szemünkre, és megtörténik a csoda: teljesen más képet látunk, a másik beszélgetőpartnerről (mondjuk a Férfiét). Így gyakorlatilag kapunk a 3D-zagyvaságból két, párhuzamosan futó 2D-s cselekményrészt, melyeket mi, nézők, az agyunkban „vágunk össze”. Nekünk, befogadóknak a szemünk lecsukásával-felnyitásával kell a jelenet beállításait váltogatni. Godard ezzel új szintre emelte a nézői tevékenység fogalmát, és a térhatású technológia egy lehetséges, kreatív felhasználási módjára világított rá. Kár, hogy ilyen momentumokból viszonylag kevés van, és amúgy Godard nem tud mit kezdeni magával a 3D-vel a torzításokon és ezen a kétségtelenül fantasztikus húzáson kívül. (Legalábbis azon már nem lepődünk meg így az Avatar után 5 évvel, hogy a filmbeli kutyus, Roxy az arcunkba liheg, vagy a zuhanyrózsa szembespriccel).

A francia filmnyelvészt azonban nemcsak a 3D mint látvány érdekelte, hanem, mint annak idején a sima, 2D-s filmkép esetében, a sztereoszkopikus kép lebontása, szétverése, szétroncsolása is izgatta. Godard a térhatású és a síkszerű kép viszonyát is tanulmányozta a Búcsú a nyelvtőlben. Az egyik legszembetűnőbb húzás, hogy, míg rajtunk van a 3D-s szemüveg, és mi, nézők azt várjuk, hogy egy látványos, végig térhatású filmet kapjunk, addig Godard megvonja tőlünk ezt az élményt. Nem szégyell 2D-s, elmosott, archív felvételeket bevágni, hosszan mutatni, sőt, olykor csak egy fekete vásznat láttatni, mely alatt kizárólag a hangot halljuk. S a hanggal szintén elszórakozik – a sztereo és a mono hangzást sem vonakodik akár egy beállításon belül váltogatni.

Persze ennél nem áll meg a mester, mindez csak bemelegítő a film elején. A java csak ezután jön! A „főszereplők” hálószobájában megy a tévé, és benne régi, 2D-s, olykor még a hangosfilmváltás előtti klasszikusokat láthatunk. Gyönyörű kontraszt ez: a kanapén henyél a szép testű, meztelen Nő, hófehér lábát a 3D miatt szinte arcunkba nyomja, mögötte viszont síkban, lapított LCD tévén valamilyen fekete-fehér, régi melodráma vagy horrorfilm megy, viktoriánus öltözetű, kisminkelt színésznőkkel. A tévéképernyőn történetet látunk, megy az akció, a 3D-s mozivásznon viszont csak egy meztelen nő látványa tárul elénk. Godard ezzel szépen ütközteti a két technológiát, és mintegy elsiratja a „nagypapa moziját”, mikor még nem kizárólag az üres szemfényvesztésről, hanem kidolgozott jellemekről, történetmesélésről szólt a film (erre reflektál is a Nő, minthogy kifejti, utálja a jellemeket).

Tehát a Búcsú a nyelvtől kritika, a 3D kritikája, a 3D technológiájának segítségével. Godard megmutatja nekünk, hogy igazából mit bámulunk mi, mikor nachost majszolva, kólát szürcsölve szuperhősfilmeket vagy katasztrófamozikat látunk. Üres látvány minden. Tulajdonképpen ő maga sem csinált mást, mint egy történet nélküli, látványos filmet. Ezt mégis miért nem tudjuk élvezni, miért nem tudunk úgy belefeledkezni, mint Thor, az X-men, a Bosszúállók vagy a hobbitok történeteibe? Hiszen – tisztelet a kivételnek – a hollywoodi 3D-s filmek is csak a puszta látványról szólnak, a sztori a legtöbb mögött hajszálvékony, síkszerű, háttérben marad – mint ebben a műben a klasszikus film a tévé képernyőjén. Godard erre a szituációra, paradoxonra ébreszt rá minket: tulajdonképpen mindig a Búcsú a nyelvtől című filmet nézzük, csak éppen valamilyen képregény köntösébe öltöztetve.

Ugyanaz a kritikai önreflexió bomlik itt ki, mint a Week-endben jó pár éve (itt is vannak befogadást zavaró feliratok és roncsolt, videokamerás képek), mely a szemfülesebb nézőket gondolkodásra késztetheti. Viszont Godard művével az a baj, hogy valóban nézhetetlen. Sőt, mondhatjuk, ez sem olyan nagy probléma, hiszen avantgárd film kell, ha nem nézik is sokan, minthogy abból frissül a mainstream. Talán a Búcsú a nyelvtől is elindít egy folyamatot, és lehet, a Hangyaember című szuperhősös gagyit már kacsingatva nézzük, mert úgy fogják megalkotni a jeleneteket, mint Godard tette experimentális filmjében. Az igazi baj az, hogy a francia szerző mindezen kívül nem tud újat mutatni. Vietnamról, marxizmusról, maoizmusról, Hitlerről 1968-as modorban beszélni 2014-ben már elit körökben is kicsit ciki. Mintha a francia fenegyereknél beakadt volna a lemez a hetvenes évek környékén, és azóta senki sem mozdította volna ki az olvasótűt helyéből. De kifejezetten kínos, és erőltetett a kutyus, Roxy filozofálása, és a szerelmi szál „melodrámai”, veszekedős jelenetei is. A szerelem persze örök, de az egész kapcsolat megjelenítésén érződik az új hullámos modorosság, mintha Godard már csak erőltetetten is, de a hatvanas években akarna maradni. Ugyanaz a probléma vele, mint Jancsó Miklós utolsó filmjeivel vagy Tarr Béla A londoni férfi című munkájával: előbbiekről süt, hogy „Jancsó-filmek", utóbbiról pedig, hogy „tarrbélás”. Így a Búcsú a nyelvtől is tagadhatatlanul "Godard-film", de negatív értelemben: sok tekintetben modoros és erőltetett.

Jóllehet, formai vívmányai, kísérletezése miatt mindenképp megérdemli a Cannes-i Filmfesztivál Zsűrijének díját. Hiszen bevallottan kísérleti filmnek készült, mint ahogy az utóbbi 30-40 évben az összes Godard-mű tulajdonképpen annak tekinthető. Kísérletnek arra, hogy egy nagy, legendás, radikális filmkészítő még tovább tudjon alkotni, élni, megújulni. Formailag ezúttal is sikerült neki a forradalom, minthogy rámutatott a 3D-technológia egy lehetséges továbbfejlesztésére, kreatívabb felhasználására. Hogy lesznek-e követői, lesz-e, akiket megihlet majd, jó kérdés. Ha eljut olyan alkotókhoz, akik a fősodorban 3D-znek, biztosan. Ebből a szempontból mindenképp fontos film tehát a Búcsú a nyelvtől, és nem is érdemes tartalmi, történeti szintjével foglalkozni, mivel azt láttuk már 20, 30, 40 évvel ezelőtt, magától Godard-tól. Akinek érdemes lenne tartalmilag is megújulnia, biztosan futná így 83 évesen is kifogyhatatlan energiájából. Rajongói, vagy a kísérleti filmek iránt érdeklődők örülnének neki. 

Godard: Búcsú a nyelvtől (Adieu au langage / Goodbye to language)

Színes, feliratos, svájci kísérleti film, 70 perc, 2013

Rendező: Jean-Luc Godard

Forgatókönyvíró: Jean-Luc Godard

Operatőr: Fabrice Aragno

Producer: Brahim Chioua, Vincent Maraval, Alain Sarde

Szereplők: Kamel Abdeli (Gédéon), Zoé Bruneau (Ivitch), Richard Chevallier (Marcus), Héloise Godet (Josette), Christian Gregori (Davidson), Jessica Erickson (Mary Shelley)

Bemutató dátuma: 2014. december 11.

Forgalmazó: Vertigo Média Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!