Az osztrák Gustave Deutsch először 2004-ben, a kölni Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállításon nyert inspirációt Edward Hopper sajátos atmoszférájú képei láttán, ezt követően kezdett hozzá a Shirley – A valóság látomásai című, 13 Hopper művet feldolgozó film tervezéséhez. Az egyedi látásmódú, nem igazán trendkövető amerikai festőművész képei – melyek legtöbbje kellően film- és moziszerű ahhoz, hogy a potenciális művészeti dimenzióváltás markánsan felkínálja magát – Deutschon kívül Alfred Hitchcock, Terrence Malick, Jim Jarmush és Wim Wenders filmjeiben is felbukkantak már, mint mozgóképes adaptációk. Gustave Deutsch erősen kísérleti, ám teljes mértékben be- és elfogadható reflexiója erre a merevségéből kimozdulni vágyó vagy éppen mozgó valóságában kimerevített látványkomplexumra egy olyan személyes életmű-adaptáció, mely bátran túllép a képidézeteken, és szinte egy az egyben feldolgozza azokat a kiválogatott festményeket, melyekre felfűzheti hősnője történetét.

A légies szépségű Shirley (Stephanie Cumming), aki a new york-i illetőségű Group Theater és Living Theater tagjaként turnézik sokszor és sokfelé, különösen érzékeny művészszemélyiség, emellett rendkívül öntudatos modern nőalak, akárcsak a Hopper képeken felbukkanó magányos hölgykarakterek, akikhez mintát általában a festő felesége, Josephine szolgáltatott. Shirley művészlétébe, szubjektív tépelődéseibe közben beszivárog az 1931-1963 közötti időszak Amerikára vetülő történelme, vagyis többek között a nagy gazdasági világválság, a II. világháború, a hidegháború, a McCarhthy-éra, John Fitzgerald Kennedy elnöklési periódusa, Martin Luther King aktivista tevékenysége, a vietnámi háború, tehát az áttekintett évtizedek politikai-szociális jelenségei, megmozdulásai.

Gustave Deutsch a szerkezet tekintetében a festmények megfilmesítése mentén halad, melyek bevezetése a világból beszűrődő rádió-narráció felrázó erejével történik, hogy aztán a festmények esztétikus lekopírozása és felépítése által elvezesse nézőjét a hopperi elszigeteltség és melankólia tiszta színű, tiszta vonalvezetésű birodalmába. Néha teljesnek hat ez az elmélyülés, avagy a világról és mindennemű kapcsolati rendszerről történő leválás, néha azonban e kiüresedett, vakablakos, papírmasé enteriőrökbe is bekúszik a külvilág a maga szelíd erőszakosságával. Fájdalmas lelki-gondolati nyomokat hagy maga után, ahogy azt a Morning Sun (1952) vagy a Sun in an Empty Room (1963) feldolgozásai is mutatják az Elia Kazan rendező kommunista kapcsolatairól, illetve a rasszizmusról szóló hírek hangjaival a háttérben.

A hősnővel a Chair Car (1965) című képen találkozunk először, majd ugyanitt hagyjuk el, szimbolikusan megkettőzött rámába szorítva a felhasznált festményeket. Talán nem is véletlenül Emily Dickinsontól olvas éppen, vagyis attól a 19. századi költőnőtől, aki saját elhatározásból szeparálta el magát környezetétől, hogy az emberi kontaktusokat mindössze a levelezésre korlátozza. Bár a festmények és adaptációk összérzete kollektív, egyetemes magányt implikál, Deutsch története mégis sokat mutat fel az egyén művészi és érzelmi elmagányosodásából, kiüresedéséből. Shirley mellett szórványosan egy férfialak (Christoph Bach) is szerepel a megfilmesített képeken, ám míg a Room in New York (1940) és a Sunlight on Brownstones (1956) kapcsolatábrázolása meghagyja a harmonikus együttélés képzetét, addig az Excursion into Philosophy (1959) képadaptációja a kontaktus végletes hiányáról tudósít a szereplők között, az Intermission (1963) romantikus filmet néző nőalakja mögül eltűnő férfi pedig egyenesen a lehetséges kapcsolat megszakadásáról tanúskodik. A hősnő magára marad gondolataival, érdeklődésével, (élet)művészetével, erős a gyanú azonban, hogy gyengédségtől és intimitástól megfosztott világa nem a film közben keletkezett, hanem mindig is jelen volt izolált személyiségében, s ennek kibontakozását mi nézők is nyomon követhetjük e nyíltan voyeur produkció alatt.

És ha már voyeurizmus, akkor természetesen a filmes önreflexió sem maradhat el, mert Edward Hopper is köztudottan filmszerűen – legalábbis a filmszerűséget idéző realizmus bűvöletében – gondolkodott, ahogy azt a profin jelenetezett New York Movie (1939) és Hotel Lobby (1943) várakozóan szobrozó jegyszedőjének és Tennessee Williamset magoló színésznőjének elkapott életképe mutatja. Bármennyire is képzőművészeti Gustave Deutsch produkciója, ez az etűdfilm és esszéfilm határán egyensúlyozó narratív galéria (életteli szépségét Jerzy Palacz operatőr, Hanna Schimek művészeti rendező és Julia Cepp kosztümtervező szavatolja), az összhangot mégiscsak a kép-és filmszerűség, a (mozgó)képekben való elmélázás, tervezgetés teremti meg. Az Excursion into Philosophy című kép adaptációjában még Platón Barlanghasonlata is szerepel, amire mi, lelkes filmrajongók szeretünk úgy tekinteni, mint a vetítés és a mozi nagyon távoli ősére. A Shirley – A valóság látomásai pedig valami nagyon tiszta, nagyon eredeti vizualitás, s egyben játék a képzelettel, játék a realitással.