A tavalyi év könyvtermését elemző, ilyentájt megjelenő összefoglalók és listák tanúsága szerint a 2014-es év regénye Péterfy Gergely Kitömött barbárja volt, melynek egyik központi motívuma Kazinczy Ferenc és egy Bécsben élt színesbőrű férfi, Angelo Soliman barátsága. A nagy magyar irodalomszervező szövegeiben erre csupán néhány utalás található, ám azok - ahogy ez a beszélgetés során kiderült - tulajdonképpen bárki számára elérhetők, egy irodalomtörténeti szigorlatra készülő egyetemista is nagy valószínűséggel szembetalálkozik velük.

Ennek ellenére eddig nem kapott senki az alkalmon, hogy megírja ezt a sztorit. Mi lehet az oka annak, tette fel a némiképp hipotetikus kérdést Horváth Csaba, hogy például Szerb Antal sem szúrta ki magának? Péterfy Gergely szerint azt, hogy a történetben rejlő kiváló regényalapanyag valakinek feltűnjön, meg kellett, hogy előzze azoknak a testfilozófiáknak és idegenségről alkotott különféle elméleteknek a létrejötte, amelyek ma már szinte evidenciaként hatnak, de nélkülük Angelo Soliman története csupán csak egy bizarr anekdota lenne. Móricznak vagy Krúdynak nem állt még rendelkezésére az a perspektíva, ami Péterfy számára igen. Ez persze legalább annyira riasztó, mint nagyszerű, és talán nem véletlen, hogy előbb disszertáció készült a témából, s csak azután regény. 

Véleményem szerint épp ez a mozzanat teszi igazán történelmi regénnyé a Kitömött barbárt, a múlt rendelkezésünkre álló végtelen számú regényötletéből pont most, pont ez tud valami izgalmasat felmutatni múlt és jelen egymásnak egyszerre ismerős és idegen mivoltáról. Péterfy azonban a beszélgetés során hárította, hogy kategorikusan történelmi regénynek tekintsék művét, ugyanis nem a "valódi" Kazinczy életrajzi regényét kívánta megírni, hanem az őbenne Kazinczyról kialakult képet megrajzolni. A regény logikáján belüli hitelesség volt fontos, s ennek megfelelően itt-ott felül kellett írni a forrásokban található tényeket. 

Gyapay László emlegette fel a regénynek azt a jellegzetességét, hogy Kazinczy körül jóval sivárabb az élet, mint ahogyan az a valóságban lehetett. Péterfy itt bevallotta, hogy előre megfontoltan cselekedett: bár rengeteg színes, regénybe illően izgalmas figurára bukkant kutakodásai során, mégsem akarta, hogy miattuk a regény epizodikussá, szétaprózódottá váljon. Ugyanezen okból válnak a mellékszereplők sokszor egydimenzióssá, akiket csak egyféle motiváció jellemez, mert a szerző szándékoltan ki kívánta emelni Kazinczyt ebből a közegből. Nem volt azonban kezdetektől fogva egyértelmű, hogy hány elbeszélője lesz a regénynek, Péterfy először azzal játszadozott, hogy a kortárs trendeknek megfeleően több narrátor egymást elbizonytalanító szólamait viszi végig, ám mint kiderült, az a lendületesség és robbanékonyság, amit emellett bele szeretett volna vinni a szövegbe, egyszerűen ledobta magáról ezt a megoldást, így maradt az özvegy Török Sophie, akire, ha eltérést találunk a valósi életrajz és a regénybeli figura élettörténete között, némi iróniával élve rá lehet fogni, hogy ő az, aki rosszul emlékezett. 

Mind Horváth Csaba, mind Gyapay László feltette azt a kérdést, végül is mi fogta meg Péterfyt Kazinczy Ferenc figurájában. A válaszból kiderült, hogy számára az a törés izgalmas, ahogyan az egykori szabadkőműves "gyáva ellágyulásból", félelemből másként kezd viselkedni a börtönévek után, s ahogyan mégis apró utalásokban el-elárulja, amit félt leírni. Megalkotója szerint ez a félelem bénítja a regény szereplőjét is, amikor bár tudja, hogy meg kell írnia barátja történetét, mégsem képes rá. A másik fontos mozzanat Kazinczy életében annak az illúziója és kudarca, hogy itt igenis lehet élni polgári életet, ugyanúgy, ahogy néhány száz kilométerrel nyugatabbra lehet. Angelo Soliman alakja és a vele kötött barátság ezért lényeges, mert a totálisan idegen - le se tagadhatja, a bőrét viseli -, gyökértelen, de művelt és nagyvilági életet élő férfiban látja meg ez észak-kelet magyarországi kisnemes a maga proviciális, sőt barbár mivoltát. 

Mindez pedig átvezethető arra a gondolatmenetre is, hogy a Kitömött barbár a nemzedéki regény kategóriájába is beilleszthető. No nem Kaziczy nemzedékének, hanem Péterfy Gergelyének, olyan erősek Horváth Csaba szerint az áthallások, amelyekből többet idézett is. Péterfy nem tagadta, hogy a mai világról is akart szólni regényében, hiszen sokan tapasztalhattuk vagy tapasztalhatjuk folyton saját életünkön (vagy örököltük szüleink, nagyszüleink tapasztalatát) ugyanazt a kudarcot, mint a Péterfy-féle Kazinczy, és bizony jól ismerjük azokat a tényezőket is - a piti gyűlölködésben örömet lelő, irigységből ártani képes rokonoktól egészen a hivatali packázásokig és végeláthatatlan hosszan elhúzódó perekig -, amik ezt a kudarcot javarészt okozhatták.      

Fotó: Gál Csaba (PIM)